Skip navigation

1.1. Az értelmi fogyatékos gyermekről alkotott társadalmi kép történetének kutatása

Az „értelmi fogyatékos gyermekképet” egy olyan szociális közegben létrejövő, ideologikus elemekkel átszőtt mentális konstrukcióként értelmezzük, amelyben az adott korszakban és kultúrában az értelmileg akadályozott gyermekre vonatkozó gondolatok, vélekedések, teóriák, koncepciók (és prekoncepciók), előítéletek és más narratívumok öltenek testet. Az értelmi fogyatékos gyermekről alkotott kép e felfogás szerint heterogén szerkezetű mentális konstrukció, amelyben megtalálhatók a korszakban és kultúrában gyakrabban előforduló, jellemzővé váló, ideologikus koncepcióvá vagy akár szaktudományos teóriává szerveződő narratívumok és a kisebb hatósugárban terjedő naiv elméletek és vélekedések egyaránt. Egy adott korszak és kultúra értelmi fogyatékos gyermekképét tehát távolról sem tekintjük homogén entitásnak, monolitikus egységnek. Eltérő meggyőződéseken és ideológiai alapokon nyugvó értelmileg akadályozott gyermekképek léteznek és vitatkoznak egymással egy-egy történeti korban és kultúrában. (Ma már az ép gyermekekkel foglalkozó gyermekkor-történeteti publikációk többségében is egymás mellett egzisztáló gyermekképekről olvashatunk. Lásd pl. Golnhofer és Szabolcs, 2005.)

A tananyag eddigi téma-meghatározásból érzékelhető, hogy az értelmi fogyatékos gyermekről alkotott kép változásainak kutatásakor jelentős mértékben támaszkodtunk az általános gyermekkortörténet eredményeire, modelljeire, szaktudományos fogalomkészletére és kutatási módszereire. Témánk sajátosan interdiszciplináris jellegéből fakadóan kutatásunkban felhasználtuk a társtudományok, mindenekelőtt a gyógypedagógia, a gyógypedagógia-történet, a pszichológia- és pszichiátria-történet, az orvostudomány-történet, a társadalomtörténet, a pedagógiatörténet tudásanyagát, de figyelembe vettük az „új történetírás” (new history) kereti között keletkezett olyan fiatal diszciplínák eredményit is, mint például a mentalitástörténet, a hétköznapi-élet-történet és a pszichohistória.

Az újabb keletű gyermekkor-történeti szakirodalomban elterjedt az a felfogás, miszerint a gyermekkor egy adott korszak és kultúra társadalmi közegében keletkező „szociális konstrukció” (lásd például: Hawes és Hiner, 2000). Felfogásunk szerint az adott társadalmi-történeti közegben megkonstruált gyermekkornak – a szűkebb értelemben vett, eszmetörténetileg értelmezett gyermekkornak mint egésznek – része a gyermekkép, azaz a gyermekről, gyermekkorról alkotott elvont, mentális kép. A „gyermekkép” tehát a gyermekkornak mint szociális közegben konstruált gondolati rendszernek a része, alrendszere, amely magán viseli a befogadó rendszer – a „gyermekkor” – jegyeit. Konkrétan szólva a gyermekkép egy olyan szociális meghatározottságú mentális konstrukció, amely azokból a véleményekből, teóriákból, koncepciókból, narratívumokból és ezekre épülő elvárásokból szerveződik szorosabb vagy lazább szerkezetű egységbe, amelyeket gyermekről, a gyermekségről, a gyermekkorról fogalmaznak meg az adott korszak vagy kultúra szereplői.

A gyermekről alkotott eszmei kép általában nemcsak deszkriptív és narratív, hanem egyszersmind normatív, véleményformálásra törekvő, tehát ideológiai jellegű is. Belső szervezettségük eltérő lehet, „nem feltétlenül jelentenek minden ízükben kikristályosodott, homogén, eszmerendszereket, gyakran figyelhetők meg belső ellentmondások is ezekben a magyarázó elvekben.” (Pukánszky, 2011)

A gyermekkép tehát mindezek fényében egy időbe, térbe és kultúrába ágyazott eszmei konstrukció, amelyet erőteljesen befolyásol annak a kornak és kultúrának a szellemi arculata, „korszelleme” („Zeitgeist”), amelyben megszületett. A gyermekkép történetét vizsgáló kutatónak ezért el kell vonatkoztatnia a saját korából és kultúrájából, mentalitásából építkező értékrendjétől, koncepcióitól, elvárásaitól és főleg előítéleteitől, amikor szeretné megérteni elődeink gondolkodásmódját. Ahhoz, hogy valós tartalmakat felmutató új eredményre jussunk, előítélet-mentes megközelítésmóddal és körültekintő történetírói empátiával kell viszonyulnunk a vizsgált korszak és kultúra jelenségvilágához.

Hasonló érvelést olvashatunk Kálmán Zsófia és Könczei György könyvében is: „Olyan szemléletmódra van szükség” – írja a kötet első, történeti fejezetében Könczei, „amely a múlt eredményeit a maguk körülményei között ítéli meg, és nem akarja mindenáron belegyömöszölni azokat egy mindent átfogó fejlődési szkémába”. (Könczei, 2002, 30. idézi Leo Oppenheim könyvét, 1977, 373-374.). A Bibliakutató Herman Gunkel véleményére is hivatkozik itt Könczei, mely szerint „minden tényt és korabeli megállapítást életbe ágyazva (Sitz im Leben) kell elhelyezni.” (Könczei idézi Herman Gunkel véleményét, Könczei, 2002. 30.) Ha nem így járunk el, akkor csak a saját, 21. századi jelenségvilágunk kérdéseinek megválaszolásához próbálunk erőltetett és elnagyolt (probléma)történeti párhuzamokat keresve válaszokat találni Vagy éppen egy adott jelenkori vélemény, koncepció, teória megerősítéséhez vagy cáfolatához keresünk múltbéli párhuzamokat, ami nem túlságosan bonyolult feladat, mivel a történelem gazdag tárházában szinte mindenre lehet példát találni pró vagy kontra.

A téma kutatásának további nehézségére hívják fel a figyelmet egyik tanulmányukban Kőszeghy Miklós és Parragh Szabolcs. Érdekes és megfontolandó történész-szakmai álláspontjuk már a címben megfogalmazódik, miszerint „…nem voltak fogyatékosok a történelemben.” (Kőszeghy és Parragh in: Zászkaliczky és Verdes, 2010. 517-536.) Értelmezésük szerint kutatás-módszertani hiba, ha a jelen fogalomkészletével és kérdéseivel közelítünk a múlt jelenségeinek az értelmezéséhez. A 19-20. századig nem állt rendelkezésre olyan „nyelvi tér”, amelyben a társadalom a fogyatékos emberek helyzetét, a többséghez való viszonyát meghatározhatta volna. „Bizonyos értelemben tehát ismét arról van szó, hogy rosszul tesszük fel a kérdéseinket, ha a fogyatékossággal élők múltbeli helyzetére vagyunk kíváncsiak. Ugyanis a teljes társadalmi elutasítás vagy éppen támogatás olyan viszonyok, amelyek intézményesen – s így nyelvileg is – ismeretlenek voltak egészen a késő újkorig.” (Kőszeghy és Parragh in: Zászkaliczky és Verdes, 2010. 532.)

Mindezek a fentebb felvázolt elméleti-metodikai megfontolások és problémák is hozzájárultak ahhoz, hogy témánk meghatározásakor ne az összes fogyatékosságtípus teljes körébe tartozó személyekről alkotott eszmei-szociális kép történetének kutatására és rekonstruálására vállalkozzunk, hanem – a bevezetőben már jelzett módon – szűkítsük témánkat, és koncentráljunk az értelmi fogyatékos gyermekekről alkotott kép történetére.

Szűkebb értelemben vett témánk kifejtése, illetve azt eredményeket megalapozó kutatás bemutatása előtt azonban célszerűnek látszik egy olyan értelmezési keret és egyszersmind „ismeretprezentálási módszer” felvázolása, amely reményeink szerint jelentős mértékben segítheti majd eredményeink értelmezését és tágabb kontextusba helyezését. Ez az interpretációs segédeszköz a problématörténeti háttér előtt felrajzolt elméleti modell.