1.2.1. A fejlődésmodell egy példája: Lloyd deMause pszichogenikus elmélete

A modellalkotás egyik tipikus – és sokat kritizált – példája a Lloyd deMause (1931- )amerikai történész-pszichológus nevéhez köthető pszichogenikus fejlődésmodell, amely az édesanya-gyermek kapcsolat emancipálódását vetíti ki a történelem évezredeire.

DeMause elmélete szerint három olyan alapvető reakciótípus létezett a történelem folyamán, amellyel a szülők gyerekeikkel kapcsolatos attitűdje leírható:

1. Projektív reakció: Ebben a reakciótípusban az édesanyák saját táplálkozó félelmeiket, szorongásaikat vetítik ki újszülött gyermekükre.
2. Fordított reakció, „szerepmegfordítás”: A gyerek olyan figuraként jelenik meg benne, aki a szülők saját gyermekkorában fontos szerepet játszott.
3. Empatikus reakció: A szülők empatikus képességük révén belehelyezkednek saját gyermekük szerepébe, és szükségletei kielégítésére törekszenek. (DeMause, 1977, 20.)

DeMause a három reakciótípust a történelem időtengelyére helyezi, és ezzel az egyre elfogadóbbá váló édesanyai attitűdök és magatartásformák felé haladó, történeti léptékű, de elnyújtott haladási ütemű fejlődést tételezi fel. Ugyanakkor viszont azt is megjegyzi, hogy az egyes reakciómódok egy-egy adott korszakban nem kizárólagosan érvényesülnek, hanem egymás mellett párhuzamosan is létezhetnek. Mindemellett egyikük dominanciája határozza meg emblematikusan az adott korszak alapvető jellegét.

A következő táblázat az egymást követő történeti korszakok legfőbb jellemzőit mutatja be deMause két alapvető művéből kiolvasható, némileg eltérő gyermekségtörténeti periodizációra támaszkodva: 

1. táblázat: DeMause gyermekségtörténeti periódusainak változásai (Pukánszky, 2005 alapján)

DeMause pszichogenikai fejlődésmodelljét az évek során egyre több kritika érte. A egyik német történész például joggal vetette szemére az anya-gyermek kapcsolat történeti fejlődésébe, illetve a gyermekség fokozatos „emancipálódásába” vetett kikezdhetetlen hitét (Arnold, 1980, 14.). A történeti tényeket gyakran nagyvonalúan kezelő fejlődésmodelljét „a megérthetetlen jelenségek megragadására irányuló naiv törekvés”-nek értékeli, amelynek révén deMause – úgymond – egyszerű „használati utasítást keres a gyermekhez” egy mindinkább áttekinthetetlenné váló történeti korszakban. (Arnold, 1980, 14.). Helyt adva a kritikai megjegyzéseknek a magunk részéről úgy véljük, hogy deMause pszichogenikus fejlődésmodellje éppen az általa heves és inspiráló kiváltott viták révén járult hozzá érdemben a gyermekkor-történet tudományának fejlődéséhez.