Skip navigation

5.1. Az új „társadalmi érzékenység” és a kirekesztés intézményeinek kiépülése

A Down-szindróma művészi ábrázolásával kapcsolatos esettanulmányban azt igyekeztünk alátámasztani, hogy a középkori Európa kultúráiban a fogyatékosságról, különösen az értelmi akadályozottságról alkotott mentális kép korántsem volt homogén. A stigmatizálás, kirekesztés és elzárás gesztusa bizonyos, ritka esetekben megfért a toleranciával és az elfogadással. A fogyatékossággal élő emberről alkotott képet megalapozó gondolkodásmód fő vonulatában mégis az előbbiek voltak túlsúlyban és ezeknek a stigmatizáló és kirekesztő gesztusoknak a reneszánsz, a barokk, de még a felvilágosodás sem vetett gátat.

Michel Foucault (1926-1984) a bolondság történetéről írt könyvében (Foucault, 2014) plasztikusan szemléleti azt a folyamatot, amelynek során a 17. században Európa fejlett országaiban létrejött egy újfajta „érzékenység”, új attitűd. Ez lett az alapja a stigmatizációnak, majd az ebből fakadó kirekesztésnek és végül az intézetekben történő „elzárásnak”: „… rejtve, hosszú éveken keresztül kialakult egy az európai kultúrára általánosan jellemző társadalmi érzékenység, amely a XVII. század második felében érte el a manifesztációs küszöböt, s amely ekkor egy csapásra elkülönítette ezt az elzárásra hivatott kategóriát.” (Foucault, 2004, 83.) Kik voltak besorolhatóak az „elzárni-valók” (elzárást érdemlők) kategóriájába? A francia történész erre is választ ad monográfiájában: „A lepra által régóta elhagyott területek benépesítésére emberek furcsa és zavaros keverékét jelölték ki.

Ám ami számunkra differenciálatlan érzékenységként jelenik meg, az a klasszicista kor embere számára világosan artikulált szemléletnek tűnt.” (Foucault, 2004, 83.) Ez az új „társadalmi érzékenység”, amely a maga korában, tehát a „klasszicista korban”[1] született meg, egy új attitűdbeli alapot szolgáltatott egy új embercsoport-kategória képzéséhez, az elzárást érdemlő emberek fogalmának megszületéséhez. Előbb teremtődött meg tehát a társadalmi érzület, majd utána a szimbolikus tartalommal megtöltött társadalmi kategória – az „elzárni-valók” (elzárást érdemlők) fogalma, illetve ezzel egy időben létrejöttek az elzárás első nagy intézményei. Ahogyan Foucault egyik recenzense fogalmaz: „…a dolgok kronológiája nem az volt, hogy előbb leírták az őrültséget mint lelki patológiát, majd kitalálták, hogy mit kezdjenek azokkal, akik ebben szenvednek, hanem épp fordítva. Vagyis; először elzárták a problémás személyeket, hisz csak a baj volt velük, és ennek mintegy „ideológiai igazolásaként” született meg a tébolyult elme koncepciója.” (Bugyinszki, 2004.)

Foucault még érzékletesebben ragadja meg annak a mentalitásbeli változásnak a lényegét, amelyet az uralkodó felvilágosult abszolutista körök diktáltak: „A leprásokat nem a fertőzés megállítása végett üldözték, és 1657 táján sem azért zárták el Párizs lakosságának egy százalékát, hogy megszabaduljanak az „aszociálisaktól”. A gesztus kétségkívül más dimenzióval rendelkezett: nem korábban fel nem ismert, a megszokottságban sokáig rejtve maradt idegeneket szigetelt el, hanem idegeneket kreált, mégpedig oly módon, hogy a társadalmi környezet számára megszokott arcokat eltorzítva bizarr figurákat hozott létre belőlük, akikre többé senki sem ismert rá, (Foucault, 2004, 119.).

A francia filozófus ezt a gesztust az elidegenítés (aliénation) fogalmával jelöli.[2] A hatalom által befolyásolt közgondolkodás tehát a számára zavaró, valamilyen szempontból az átlagtól, a normától eltérő, másságot hordozó személyekből „idegeneket” teremt, akiket azután stigmatizálhat, majd kirekeszthet és elzárhat az erre a célra létesített intézményekbe. Mindezt azért, hogy a polgárok ideális társadalmát megtisztítsa tőlük.

A „tisztogatás” nemcsak az állami tisztviselők, hanem a családfő alapvető jogai között is szerepelt.[3] Köztudomású, hogy Franciaországban ekkor még az ún. királyi „pecsétes levelek” (lettres des cachet) birtokában a rokonok bebörtönöztethették saját hozzátartozójukat akkor, ha az illető a család megítélése szerint botrányos vagy akár csak tartósan zavaró életvitelt folytatott. Az ideiglenes elzárás azután könnyen válhatott életfogytig tartó fogsággá. Az ilyen módon „idegennek” stigmatizált és ennek következtében elzárt emberek körébe tartoztak az értelmi fogyatékos személyek is.

Korábban láttuk már, hogy a késő középkor és a reneszánsz Európájának társadalmi közgondolkodása a bolondságot, az értelmi akadályozottságot ambivalens érzelmekkel kezelte, amely kettősségben megfért egymás mellett a bolondság szakrális síkra emelése, tehát az értelmi akadályozott emberek megszállott szent emberként való kezelése és a stigmatizálást követő kirekesztés, száműzés, elzárás is. Bizonyos esetekben a stigma még látható jel formájában is manifesztálódott: a kolostorokba befogadott értelmi fogyatékos testvéreket beteg embereknek tartották, hajukba keresztet nyírtak és a nyakukba akasztott bottal kellett járniuk.

Általában elmondható, hogy a reneszánsz korában a bolondság, az értelmi akadályozottság a társadalmi érdeklődés, a közgondolkodás figyelmének homlokterébe került, tudományos, irodalmi és képzőművészeti alkotások témája lett.

Emblematikus könyvében Foucault szemléletes képbe sűrítve ragadja meg a reneszánsz és az azt követő újkor fogyatékosság-képének különbségét: „…a reneszánsz felszabadította a Bolondság hangját, ugyanakkor féken tartotta agresszivitását. A klasszicista kor viszont egy furcsa, erőszakos fordulattal csendet erőltet rá.” (Foucault, 2004, 69.) A reneszánsz és az újkor embere már másként tekint nyomorban és fogyatékossággal élő embertársaira, mint a középkoré. Ahogyan Foucault szemléletesen írja, immár „a nyomorúság nem a megalázott Úrhölgy, akit a Hitves emel majd ki a fertőből”. (Foucault, 2004, 84.) Miután a nyomort megfosztják korábbi misztikus jellegétől, a szegények megsegítése, az alamizsnálkodás már nem egyéni könyörület, hanem az állam keretei között rendezendő közüggyé válik.

A városok utcáit egyre nagyobb számban ellepő kolduló szegények és fogyatékos emberek ügye az újkorban már közhatalmi és „rendbiztosítási” üggyé válik. A megoldást a hatalom a nyomorban élő koldusok, fogyatékos emberek elzárásában és munka révén történő nevelésében, „korrekciójában” kereste.

Láttuk már, hogy a késő középkor, a reneszánsz embere a nyomorultakat, bolondokat megbélyegezte, kitaszította a közösségből és száműzte (ennek a hontalan bolyongásnak az allegóriája Brandt könyvében a „bolondok hajója”), az újkor tovább lépett ennél.  A kitaszítás után az elzárás is bekövetkezett. Az „elzárást érdemlő” szegényeket, akik között értelmi fogyatékos emberek is szép számmal voltak[4], egy korabeli szerző két csoportra osztotta: Krisztus szegényei megköszönik azt, amit az elzárással és a kényszerű munkáltatással, dolgoztatással a hatalom biztosít nekik, a démon szegényei viszont lázadoznak ellene (Guevarre, 1693, idézi Foucault, 2004, 91-92.). Az elzárás ennek értelmében jótett és büntetés is lehet egyben.

Az újkor hajnalán tehát egyre kiterjedtebbé válik, egyre nagyobb befogadóképességű intézményekben manifesztálódik a „nagy elzárás” (Foucault) gyakorlata.   

Az egyik típus a „dologház” volt, amelynek archetípusai Európában a 17. századtól kezdve egymás után jelentek meg, és Angliában workhouse, német nyelvterületen Zuchthaus néven válnak ismertté.

Az elzáró intézmények másik típusa a „menhely” (asylum) típusú „kóráz” (hospital), ahol gyógyítás nem folyt, csak az elzárásra ítélt személyek felügyelete.



[1] A klasszicista kor kifejezést Foucault a felvilágosodás korának szinonimájaként értelmezi. Itt tehát nem a hagyományos stílustörténeti korszak-definíció, amely nagyjából a 18. század közepétől a 19. század közepétől végéig terjedő időszakot érti alatta.

[2] Az „aliénation” kifejezés a francia nyelvben emellett az elmebaj egyik megjelölésére is szolgált. (lásd: Foucault, 2004, 120.).

[3] A francia jogrendben a római „patria potestas” ősi joga élt tovább.

[4] Foucault utal arra, hogy a 17. század elején Párizsban, ahol alig százezer lakos élt több, harmincezernél több volt a koldusok száma (Foucault, 2004, 96.).