6.6. Reformok a Salpêtrière-ben, szakirodalmi munkásság
1797-ben Pinelt a mentális betegségekben szenvedő, veleszületett és szerzett értelmi fogyatékos nők kezelésére szolgáló Salpêtrière kórházba helyezték át. A legenda által neki tulajdonított lépést ekkor tette meg Pussin a Bicêtre-ben: a bentlakók láncait eltávolították, de a kényszerzubbonyokat „szükség esetén” továbbra is alkalmazták.
Pinel, mint már láttuk nagyon nagyra értékelte Pussint, akit mesterének tartott. Minden eszközzel támogatta a zseniális autodidakta ápolót. Együttműködésük olyan szorossá vált, hogy nem sokáig tudott nélküle dolgozni a Salpêtrière-ben sem: kérvényezte Pussin áthelyezését maga mellé. Ez meg is történt. Odaérkezésüket követően a vasláncok alkalmazását a női elmegyógyintézetben is betiltották. Pinel egyik legfontosabb művének, az elmezavarról írt értekezésének 1809-ben megjelent második kiadásában már beszámol Pussin munkásságáról és érdemeiről (Pinel, 1801, 1809).
A korabeli köztudat és ennek hatására a tradicionális (orvos-, pszichiátria- és gyógypedagógia)történetírás értelmezése szerint emblematikus jelentőségű reformer (Pinel) és az elfelejtett, csak a közelmúltban újra felfedezett autodidakta segítőtárs (Pussin) tehát pályafutásuk közös szakaszában olyan szorosan működtek együtt, annyit tanultak egymástól, hogy a Bicêtre-ben, majd a Salpêtrière-ben végzett újító munkájuk egymás nélkül nem is értelmezhető. A hagyomány szerint Pinel nevéhez kötődő „erkölcsi kezelés” („le traitement moral”) voltaképpen egy kettejük által közösen alkalmazott pszichológiai viselkedésbefolyásoló módszer.
Az „erkölcsi kezelés” tudatos alkalmazása mellett Pinel reformmunkálatai a gondjaira bízott nagy elzáró intézetek, különösen a Salpêtrière belső életének az újjászervezésére irányult. Odaérkezésekor, 1795-ben olyan volt ez az intézet, mint egy, a szervezettség alacsony fokán álló falu. A fennmaradt források szerint abban akkor összesen 7523 lakója volt az intézetnek.
A bentlakó elmebeteg és értelmi fogyatékos nők a legnagyobb összevisszaságban éltek ott, és nem részesültek semmiféle orvosi kezelésben vagy fejlesztésben. Pinel odaérkezése (majd 1802-ban Pussin csatlakozása) után az intézet belső életében radikális reformok vették kezdetüket. Az új orvos-igazgató mindenek előtt jelen volt mindenütt, ahol szervezésre, gyors beavatkozásra volt szükség. (Ahogyan az egyik átfogó pszichiátriatörténeti monográfia róla szóló fejezetben Dora B. Weiner írja: „Pinel levest kóstolt a konyhában, ott volt a mosókonyhában az új mángorlógép érkezésekor, örömmel követte nyomon a villámhárító felszerelését az épület tetejére, és általában mindenütt és mindenkor megkövetelte beosztottaitól a lehető legnagyobb tisztaságot és rendet.” (Weiner, 2009, 308.).
Termékeny volt ez az időszak szakmai írói munkássága terén is. 1798-ban jelent meg híres kétkötetes Nozográfiája (Kórtan, azaz Nosographie philosophique ou méthode de l'analyse appliquée à la médecine), amelyben az elmebetegségek átfogó osztályozását nyújtja (Pinel, 1798). A mentális rendellenességeknek itt négy alapvető típusát sorolja fel: melankólia, mánia, demencia és idiotizmus. 1800-ban írta, és egy évre jelentette meg a már sokat idézett „orvosi-filozófiai” értekezését az elmebetegségekről, azaz a mentális „elidegenedésről” (Traité médico-philosophique sur l'aliénation mentale; ou la manie). 1802-ben pedig egy új könyvet jelentetett meg a klinikai orvoslásról (La Médecine Clinique), amelyben már a Salpêtrière-ben szerzett tapasztalatait is felhasználta.