2.6. Törődés a gyermekekkel – holland és magyar hétköznapok

A 14-17. században végig ambivalencia jellemzi a gyerekhez fűződő szülői kapcsolatot: a kötődés mellett a gyerek „távolítása” hétköznapi jelenség. A reneszánsz egyéniség-kultusza ráirányítja a figyelmet a gyerekre, de nem maga a gyermek mint sajátos vonásokkal rendelkező lény válik fontossá, hanem  az egyéni adottságokkal rendelkező potenciális felnőtt. A szülők már gyakran juttatják kifejezésre, hogy örömüket lelik gyermekeikben, de ez az öröm forrása többnyire nem maga a kisgyermek, hanem a szülő játékszere.

A gyermek, alighogy világra jön, máris szotatósdajkához kerül, akinél szorosan bepólyázva, teljes kiszolgáltatottságban telnek napjai – egészen az elválasztásig. A családba visszatérve idegenek veszik körül, akiknek kegyeiért harcot kell vívnia ismeretlen testvéreivel. De itt sem maradhat soká, mert pár év elteltével bentlakásos iskolába vagy kolostorba küldik hosszú évekre, esetleg másik családhoz kerül, hogy „jó modort” tanuljon. Az iskola zárt világa is ellentmondásokkal terhes. A fenyítés, verés hétköznapi jelenség – ez alól talán csak a legjobb humanisták magániskolái kivételek –, a növendékek teljes kiszolgáltatottságban élnek a tanító (vagy az általa megbízott idősebb diákok) állandó felügyelete alatt. Ezek az európai gyermekattitűd alakulásának tipikus vonásai.

Az általános fejlődési tendenciák érvényesülése mellett voltak a DeMause-féle pszichogenetikai modellbe nem illeszthető kivételek, gyerekkortörténeti szempontból „atipikus”-nak nevezhető országok, ahol gyerekek élete már az újkor hajnalán meglepően „modern” keretek között zajlott. Közéjük tartozik Hollandia és – az újabb gyermekségtörténeti kutatások tanúsága szerint – Magyarország. A holland hétköznapok és gyerekség sajátosan egyedi vonásainak bemutatásához először a festészetet hívjuk segítségül.

A flamand festők ekkor már szívesen örökítik meg a családi otthonok belső tereit, szívesen mutatják be a családi élet meghitt örömeit. Jó példa erre egy 17. században élő amsterdami festő, Isaak Koedijk (1616-1668) Takácsműhely című képe.

Az előtérben egy édesanya eteti karon ülő kisgyerekét, míg a háttérben a takács (feltehetően az édesapa) végzi munkáját. A kép főszereplői viszont az anya gyermekével, kikenek alakját – a szoros testi közelségen kívül – fehér színű ruhadarabjaik is eggyé forrasztják. A fehér szín alkalmazásával a festő egyrészt az anyára és gyermekére irányítja a néző figyelmét, másrészt pedig kifejezi a szereplők lelkületének egyszerűségét, ártatlanságát. A meleg tónusokkal festett képen minden e középpontban ülő két alak köré rendeződik. A takácsműhely berendezési tárgyai csak háttérként szolgálnak e Madonna-szerű asszonynak és a kis Jézusra emlékeztető gyermeknek a középpontba helyezésekor.  (Még az előtérben ülő macska is rájuk figyel.)  Az a keresetlen egyszerűség és meghitt nyugalom, amely ennek a megkapó családi jelenetnek az ábrázolásmódját jellemzi, jól kiemeli a gyermekét etető anya szeretetteljes gesztusait. Anya és gyermeke itt teljes harmóniában jelenik meg: alakjuk egységbe olvad, egyikük sem képzelhető el a másik nélkül. Egy sajátosan egyéni, emberi érzelem: az anyai szeretet fejeződik ki konkrét, kézzelfogható formában. 

 3. Isaak Koedijk (1616-1668): Takácsműhely

Koedijk kortársa, Jan Steen (1626-1669) leideni festő képein gyakran látunk gyerekeket. Steen a németalföldi festőknek abba a csoportjába tartozik, akiknek tehetsége különösen a hétköznapi jelenetek megkapó ábrázolásában nyilvánult meg. (E tekintetben Rembrandt és van Hals nevével szokták együtt emlegetni.) Szívesen ábrázolja az élet visszásságait, jót mulat az emberi gyarlóságokon. Fogékonysága a humor, a komikum iránt Molière stílusára emlékeztet. Derűs életszemléletét nem veszítette el, noha az élet nem mindig volt kegyes hozzá: festői pályafutását többször fenyegette az anyagi csőd. (Időnként – apja foglalkozását követve – még sörfőzőként és kocsmárosként is szerencsét próbált.) 

Steen a zsánerfestészet mestere: kimeríthetetlen anekdotázó kedv jellemzi. Különösen plasztikusan ábrázolja az emberi – egyebek között a gyermeki – arcon tükröződő érzelmeket. A „büntető tanító” című közismert képén az egyébként joviális tanító éppen körmöst készül osztani a vétkes fiúnak egy fakanálra emlékeztető tárgy segítségével. (Lám, a középkori vesszőköteg egy sajátos metamorfózisa!)  Az elkövetett „bűn” feltehetően az írásbeli dolgozatban elkövetett hiba volt, erre utal a földön heverő összetépett papírlap. (A vétek súlyát csak fokozza, hogy a papiros igen drága dolog volt akkoriban.) A tanár teszi a dolgát, de – legalábbis a kép szemlélőjének ez az érzése – nem túl nagy meggyőződéssel, mintegy szimbolikus gesztust gyakorolva. A fiú is mintegy megszokásból töröl meg egy könnycseppet a szeme sarkában. Az egész büntetési aktus inkább stilizáltnak tűnik, mintsem valóságosnak, szó sincs itt a más képeken olyannyira drasztikusan jelen lévő erőszaknak. (Lásd például a 3. fejezet 19. képét, amely egy középkori latin iskolában az előre megszervezett botozást ábrázolja.) Az inkább kedélyes, mint szívbe markoló jelenetet Steen képén a jelen lévő iskolás gyerekek is közönyösen vagy éppen gunyorosan szemlélik. A középen álló leány arckifejezése is inkább kárörvendő, mintsem együttérző. (A kislány modellje – akinek alakja Steen több képén feltűnik – a festő egyik leánya volt.)  

4. Jan Steen: A büntető tanító (1663-1665)      

 5. Jan Steen: A büntető tanító (részlet)

A testi fenyítéssel és a tanítás színvonalával kapcsolatosan érdekes vita bontakozott ki Hollandiában az „Arany Évszázad” (17. sz.) hajnalán. B. Rang kutatásai igazolják, hogy a korabeli szülők inkább a rosszul képzett, de „szelídebb” tanítókhoz adták gyerekeiket, mint azokhoz, akik magasabb színvonalon oktatattak, de a neveletlenséget veréssel torolták meg (Rang, 1990).  Már akkor (a 17. század elején!) megfogalmazódott a követelmény: a tanítónak jól képzettnek, ugyanakkor szelíd lelkűnek kell lennie. Ismernie kell a tanítványok egyéniségét és a magát tanári mesterséget, hogy a tanítandó ismereteket sikeresen át tudja adni nekik. A tanítók sem maradtak adósak a diskurzusban: ők a túlságosan engedékeny szülőket kritizálták. Az iskola mindenképpen szükséges – mondták –, hiszen egy változó, átalakulóban lévő társadalomban szükség van az írás-olvasás-számolás képességeire. Ezeket pedig a jól képzett iskolamesterek hatékonyabban tudják megtanítani, mint a zugiskolák képzetlen, de „kedveskedő”, „lágylelkű” tanítói.

Gyermekkortörténeti szempontból tanulságos Steen egy másik képe is, amelyen a festő egy holland polgári család hétköznapjait ábrázolja. A kép címe egy korabeli közmondásra utal: „Ahogyan az öregek énekelnek, úgy fújják a fiatalok”. Három generáció múlatja itt együtt az időt: a középen csendesen szunyókáló kisgyerek anyja karjaiban, a meghitt jelenetet jóindulatú mosollyal figyelő nagyapa külsejű idős férfi, az idős asszony, aki a régi dal kottáját silabizálja, egy fiatalasszony és a neki bort töltő szolgafiú, egy fiatalabb férfi – ő maga a festő –, aki nevetve (esetleg énekelve?) tanítja fiát pipázni, a dudán játszó fiú és a kép jobb szélén egy magában énekelgető kislány. A festő nemcsak saját magát vonja be szereplőként a képen ábrázolt cselekménybe, hanem megörökíti kisebbik fia – Cornelis alakját (ő a pipázó fiú), a dudás nem más, mint idősebbik fia – Thadeus, a képből a szemlélőre kitekintő kislány eredetije pedig Éva, a festő legkisebb lánya.  (Őt már az iskolai jelenetben is láttuk.)

Ez a téma nem előzmények nélkül való a festészetben – fennmaradt többek között Hieronymus Bosch, az idősebb Peter Bruegel és Jacob Jordaens hasonló című képe. Steen humoros-kedélyes családi jelenete egy olyan örök kérdést vet fel a festészet eszközeivel, amely abban a korban éppúgy foglalkoztatta az embereket, mint napjainkban: Vajon az ember jellemét az öröklés határozza meg, vagy pedig a nevelés és a környezet?  A 16-17. század moralista szerzői és pedagógiai írói egyre többször figyelmeztetik a szülőket alapvető kötelességükre: saját életmódjukkal követésre méltó példát kell nyújtaniuk gyermekeiknek, hiszen azok utánozzák a felnőttek viselkedését. Steen a példaadás és utánzás mozzanatát ragadja itt meg – meglehetősen fonák módon. Az apa ugyanis – aki nem más, mint ő maga – kibújik a tradíciók által diktált megállapodott és szigorú atya szerepéből. Helyette játszópajtása lesz gyermekének, akit a felnőttség felé vezető út egy sajátos rítusaként – játékosan ugyan de mégiscsak – pipázni tanít. Amíg az apa távolítja magától hagyományosan autoriter szerepét, a nagyapa átvenni látszik azt: legalábbis erre utal fején a fiatal apák szokásos viselete, a díszes sapka („kraamherenmuts”).  A festő gunyoros szkepticizmussal foglal állást az öröklés versus nevelés-vitában: a családban látott fonák példák (mulatozás, ital, dohányzás stb.) ellenére a gyerekekből – feltehetően – mégis ép és egészséges felnőtt lesz.  

6. Jan Steen: Ahogyan az öregek énekelnek... (1663-1665)

 De az lett-e belőlük valójában? Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy a holland történelem egyetlen korszakában sem volt annyira elterjedt az iszákosság a fiatalkorúak körében, mit a 17. században. A fiúk, ha az iskola vagy a műhely bezárta kapuit, idejüket kocsmában töltötték, majd bandákba verődve az utcára tódultak, ahol fékezhetetlen randalírozásuk sok gondot okozott a békés járókelőknek és a hatóságoknak (Zumthor, 1985, 116-117.). Szélsőséges esetben az apák engedetlen fiaikat börtönbe záratták, vagy távoli földrészek felé induló hajókra szerződtették matróznak. 

* * *

Az aranykorát élő 17. századi Hollandia tehát a gyerekek számára is „aranykor” volt: megkülönbözetett figyelemben és többnyire szeretetteljes gondoskodásban volt részük. A hétköznapi életet kutató történészek közül Simon Schama egy különös forrást mutat be ezzel kapcsolatban (Schama, 1987). Johan de Brune holland író (1588-1658) 1624-ben jelentette „Emblemata” című könyvét, amely különböző művészek 52 metszetét tartalmazza (Brune, 1624). A korabeli zsánerfestészet stílusát magukon hordozó képek a korabeli holland hétköznapok ellesett pillanatait örökítették meg. Így az egyiken egy hálósapkás apa látható, aki éjszaka karján gyermekével sétálva altatódalt dúdol, miközben a gyerek anyja nyugodtan alszik ágyában (Péter, 1999). A történész ebből a képből azt a következtetést vonja le, hogy a 17. századi Hollandiában jelent meg az új apa-szerep, a családapa szerepe. A patriarchális családfőt felváltó „páter familiás” már átveszi a hagyományos anya-szerep bizonyos elemeit, részt vállal gyerekei gondozásában, nevelésében. Schama szerint a családapa megjelenése a 17. századi Hollandiában kivételes jelenségnek mondható, mivel máshol ekkor még a tradicionális patriarchális apa-szerep dominál:

7. Johan de Brune: Emblemata, X. tábla

A holland példa azonban korántsem egyedi. Péter Katalin számol be egy olyan forrásról, amelynek tanúsága szerint ugyanebben az időben a magyar családok életében is jelen van már a „páter familiás” (Péter, 1999, 141-142). Egy csodával határos módon fennmaradt kútfő egy jobbágy, Dremel Mihály esetét említi, aki 1671 tavaszán éjszaka ringatta bölcsőjében fekvő gyermekét. Tekintettel arra, hogy a kora újkori magyar források csak a legritkább esetekben szólnak parasztgyerekekről, joggal vonhatjuk le a következtetést, hogy nem Dremel Mihály volt az egyetlen jobbágy származású apa, aki akkoriban gyermekét ringatta: „Statisztikai képtelenséget tételeznénk fel, ha azt gondolnánk, hogy valami egy országban száz év alatt egyszer történt meg, és éppen az az egy adat maradt ránk.” (Péter, 1999, 142)

A holland és a magyar példa egybecsengése több dolgot bizonyít. Egyrészt azt, hogy a gyerekek iránti szeretet – jelen esetben az apai szeretet – és kötődés kifejezése egyáltalán nem függ egy adott társadalom anyagi fejlettségének szintjétől. A gyerekek iránti ragaszkodás, a gyerekeket „segítő attitűd” nem kötődik anyagiakhoz. (A holland aranykor jólétével szemben a korabeli magyar gazdasági viszonyok siralmasak voltak.) Másrészt azt is bizonyítja e két egybehangzó eset, hogy a gyerekek iránti szülői attitűd fejlődése nem kezelhető térben és időben egységes folyamatként. Egymástól viszonylag távol élő népek gyerek-attitűdje egy adott korszakban meglepő azonosságokat mutathat, míg a szomszédos kultúrákban jelentős eltérések figyelhetők meg.

Tanulságos ebből a szempontból Arthur E. Imhof elemzése a 16-18. századi közép-európai gyermekhalálozás jelenségéről. A gyermekhalál évszázadokon át tapasztalható gyakori előfordulását Imhof sem tagadja, de ezt nem annyira a szándékos gyermekgyilkosságra vezeti vissza, inkább a szülők gondatlanságából bekövetkező véletlennek tulajdonítja. A „járvány, éhínség és háborúk” triásza által sújtott közép- és kora újkori Közép-Európában (a mai Németország Ausztria és Svájc területe) elődeinknek teljesen más volt a gyermekekkel és a gyerekhalállal kapcsolatos attitűdje, mint ma. Egészen más világban, más világszemlélet szerint éltek. A halál számukra egyfajta hágó a túlvilág felé vezető úton, egy sajátos „cezúra” volt az evilági földi és az azon túli örök élet között, mely utóbbit az előbbi szerves folytatásának tekintették.

Számukra sokkal fontosabb volt a túlvilági élet, mint a földi, amellyel szemben egyfajta „közömbösséggel” viseltettek. Imhof szerint a korabeli vallásos emberek ezért nem tekintették végzetes sorscsapásnak gyermekeik korai halálát. Sőt: „... minél hamarabb haltak meg a gyermekek, még ártatlanul, annál bizonyosabbak lehettek abban, hogy  nyomban az örök üdvösség lesz osztályrészük”. (Imhof, 1992, 121)

Noha Arthur Imhof – egyébként vitatható – értelmezése szerint Közép-Európában a szülők ilyesféle vágyakat táplálhattak magukban gyermekeik korai haláláról, Magyarország sehogyan sem illik a képbe. Péter Katalin kutatásai is ezt az eltérést bizonyítják. Források szólnak arról, hogy a szülők elszántan gyógyíttatták beteg gyermekeiket, s nem aggódtak azért, hogy ezzel esetleg késleltetik az isteni akarat beteljesedését. (Péter, 1999, 147.) A jobbágyok éppúgy mindent megtettek – a maguk módján – gyerekeik életben tartásáért, mint a tehetős és művelt főurak.  Ha viszont a kicsi ennek ellenére meghalt, a szülők már beletörődtek megváltoztathatatlanba, Isten akaratának érvényesülését látva benne.

Azt gondolhatnánk, hogy a vallás dolgaiban való tájékozatlanság okozhatta a szülők makacs ellenállását a gyerekhalállal szemben. Ezt cáfolják azok a források, amelyek a teológiai kérdésekben kitűnően tájékozott szülők cselekedeteiről szólnak. Erről szól például a Batthyányi Ádám és Eszterházy Miklós esete. A két család egy kisgyermek halála miatt szólalkozott össze 1627-ben. Batthyányiék Eszterházyt és feleségét vádolták egy kislány halála miatt. Erről Eszterházy Miklós levélben számol be feleségének. A katolikus főúr azonban nem mentegette magukat azzal, hogy Isten akarata teljesedett be. Ehelyett arra figyelmeztette feleségét, hogy a velük élő másik kislányra jobban vigyázzon: „Az gyermekecskére idején gondot köll viselni” – írta. (Idézi: Péter, 1999, 147.)

A kora újkori magyar arisztokrata családok életével, gyermeknevelési szokásaival foglalkozó történészek forráselemzései és következtetései szerint ezek a szülők örömmel és szeretettel várták az újszülöttek érkezését. Erre utalnak a magzat kedveskedő-becéző elnevezései: például Nyáry Krisztináé, aki tizenhét évesen egy kilenchónapos kislánnyal és egy négyhónapos terhességgel maradt özvegyen.  Ő később így emlékezik: „én pedig maradtam négyhónapi nehézkémmel és kilenchónap lánkámmal...” (Péter, 1996).

A fennmaradt levelek tanúsága szerint a feleségük várandósága alatt távol levő férjek élénken érdeklődtek a terhesség lefolyása iránt. Táplálkozási tanácsokat adtak, ha kellett orvost, bábát szereztek. A szülések lefolyásáról viszonylag kevés adat maradt fenn, az azonban valószínűnek látszik, hogy az asszonyok gyakran szörnyű gyötrelmeket éltek át, sőt gyakori volt az anya halálával végződő szülés is. A kockázattal az érintettek tisztában voltak, mégsem rettentette vissza őket. Gyakori volt a terhesség, előfordult, hogy egy éven belül kétszer is szült a fiatal édesanya.

A források nem utalnak arra, hogy a szülők különbséget tettek volna a fiúk és a lányok között, bár vannak arra utaló adatok, hogy szívük legmélyén fiút vártak. (Péter, 1996) Érzelmileg mindenesetre általában egyformán kötődtek mindkét nemű gyermekeikhez, sőt előfordult, hogy kedvenceik között lányok szerepeltek. (Thurzó György kedvence például az 1500-as évek legvégén Borbála nevű lánykája volt, akit Babuskának, Borbálkának, Borissenkának becézett.) 

A magyar gyakorlat eltért a korabeli általános európai szokásoktól a dajkához adás tekintetében is. Noha nálunk is élt a szoptatósdajkák (és szárazdajkák) alkalmazásának gyakorlata, de a magyar főurak nem adták dajkához gyermekeiket, hanem a dajkát költöztették saját udvarukba. Ez lehetővé tette a szülők és a csecsemő közötti érzelmi kapcsolat, a kötődés fennmaradását. Nálunk így nem fordult elő az, amiről a reneszánsz korabeli Itália hétköznapi életének kutatói írnak, vagyis, hogy a dajka távoli házából elválasztás után szüleihez hazatérő kisgyermek számára teljesen idegen környezetbe csöppent, ahol idősebb testvéreivel meg kellett küzdenie szülei figyelméért, szeretetéért. (Ross, 1998, 150)

A járni tanuló gyermekre leselkedő veszélyektől igyekeztek őket megóvni. Így fordulhatott elő, hogy a csetlő-botló kis Erdődy Máriának nagyanyja egyszerűen „vánkoskát” kötött a homlokára. A védekezésnek ez a módszere nem volt ismeretlen más országokban sem. Több 17-18. századi kép ábrázol olyan kisgyermeket, akiknek a fejét pántszerű, vastagon bélelt fejfedő védi (a ruhadarab elnevezése német nyelvterületen erre a sajátos funkcióra utal: „Fallhut”, „Fallhaube”). Szerepel ez a gyermek fejét óvó eszköz egy 1774-ből származó rézkarcon, amely a lengyel származású német grafikus, Daniel Chodowiecki sorozatából való. (A gyűjtemény Johann Bernhardt Basedow Elementarwerk, azaz: Elemi ismeretek tára című könyvéhez készült. Azt egészítette ki oktatásban használatos szemléltető anyagként.)

8. Chodowiecki: A főbb élelmiszerek (I. tábla)

 A Chodowiecki-rajz kinagyított részletén jól látható a német nyelvben „Fallhut”-ként ismert fejfedő:

9. Chodowiecki: A főbb élelmiszerek (I. tábla)

(részlet)

10. „Fallhaube” a 18. századból. Museum für Wohnkultur, Basel

A holland és magyar esettanulmányok is azt igazolják, hogy a gyermekek iránti attitűd történelmi fejlődését rendszerbe foglaló koncepciók (elsősorban Ariès és DeMause modelljei) korántsem tekinthetők vitán felül álló kikezdhetetlen dogmának. A fenti példák is igazolják, hogy voltak a pszichogenikus fejlődésmodellhez nem igazodó „atipikus” jelenségek. A gyermekek iránti gyöngéd szeretet megnyilvánulásairól tanúskodó források tanúsága szerint bizonyos kultúrákban a fejlődési folyamat egyes szakaszai az európai és észak-amerikai „ideáltipikus”, átlagos ütemnél gyorsabban követték egymást.