Skip navigation

A modern társadalmi tér és az elbeszélések tere és ideje

Az Elképzelt közösségek című könyvének egyik helyén (Anderson 2000: 36) Benedict Anderson felvázol egy hipotetikus regényrészletet, amely egy 19. realista regény vagy egy ponyva három kisebb, egymás után következő narratív egységét adhatná. Az első időpontban A veszekszik B-vel, C szeretkezik D-vel; a 2. időpontban A felhívja C-t, B vásárol, D biliárdozik; a 3. időpontban D lerészegedik, A otthon vacsorázik B-vel, C rosszat álmodik. A példabeli narratív folyamatban a televíziós sorozatokon, folytatásos elbeszéléseken, interaktív játékokon edződött mai olvasó számára nincs semmi rendkívüli. Ugyanakkor Anderson ezzel igyekszik példázni a társadalmi tér radikális átalakulásának és a közösségi lét újfajta érzékelésének a 18., 19. században lejátszódó folyamatát. Szerinte ez egy olyan elbeszélés, amely úgymond párhuzamos idősíkok váltogatásával mutatja be a szereplők közötti konfliktusokat. Még akkor is, ha a narrátor nem magyarázza a szereplők közötti összefüggéseket, hanem minden különösebb indoklás nélkül egymás után meséli el ezeket az eseményeket, az olvasó ezeket mint egyidőben és egymás után következő eseményeket fogja fel, amelyek egymástól függetlenül történnek meg, egymás mellett haladnak, egymást kiegészítik és időnként összeérnek. A „képzelet ezen két formájának, a regénynek és az újságnak az alapszerkezete”, állítja Anderson, egy olyan új időtapasztalatra épül, amely tér és idő homogenitását előfeltételezi. A fentebbi példánál maradva, A és D nem is találkozik – ebben az esetben egyáltalán mi kapcsolja össze kettejüket? Mi indokolja tehát, hogy ezt az egészet ne széteső történetmorzsák értelmetlen összevisszaságaként értsük? Anderson válasza szerint egyrészt az, hogy mindketten (A és D) társadalmakba vannak integrálva, másrészt az olvasói mindentudás, akinek az informáltsága nagyobb a szereplőénél. Még ha a szereplők nem is tudnak egymásról, az olvasó őket egyetlen valóságban egyesíti: az olvasó által végrehajtott képzeleti szintézis teremti meg azt a lehetséges világot, amelynek „egyidejűségei” egymással párhuzamos eseteket vonatkoztat egymásra – mint egyetlen világ elemeit.

Anderson másik példája az újság, ahol a legtávolabb eső helyekről szóló hírek kerülnek egymás mellé. Az újság ezeket nem tartalmilag, hanem egyidejűségükben fogja össze: beszámoló mindarról, ami egy adott időpillanatban a világban folyik. Az újság mediális tere különböző dolgokat kapcsol össze, és ezek között az újság időjelzése közvetít. Az idő térbeliesítését az teszi lehetővé, hogy valamennyi bemutatott esemény hír, és ezek között (a naptári idő folytonos előrehaladása mellett) a közös, homogén világ közvetít. Az újság a „könyv extrém formája”, „egynapos bestseller” (Anderson 2000: 42), állítja.

Fontos hangsúlyozni, hogy Anderson – aki a nemzeti eszmék kialakulása és a Gutenberg-galaxis felgyorsulása között szigorú kapcsolatot feltételez – igen nagy szerepet fektet az olvasói képzelet kognitív teljesítményére, amikor a nemzetek „elképzelt közösségeiről” beszél. A szereplők egyetlen társadalomba integráltsága azt jelenti, hogy „ezek a társadalmak olyan szilárd és állandó valóságtartalommal bíró szociológiai entitások, hogy tagjaik (A és D) úgy is ábrázolhatóak, amint épp elhaladnak egymás mellett az utcán anélkül, hogy megismerkednének, ám mégis kapcsolatban állnak egymással.” (2000: 36) Ezért a szereplői cselekvések egyszerre esetlegesek, amennyiben cselekvéseiknek nem kell egymással közvetlen ok-okozati viszonyba kerülniük, és egymással szolidárisak, abban az értelemben, hogy akkor is összetartozónak észleljük őket, ha éppenséggel nem mutatnak közvetlenül egymásra. Véletlenség és szükségszerűség kapcsolatának újfajta, a modernitásban jelentkező irodalmi, narratív modelljei ezért Andersonnál annak a társadalmi folyamatnak az előfeltétele és az eredménye, amely lehetővé teszi olyan átfogó közösségek létrejöttét, amelynek tagjai nem ismerik egymást, de ugyanahhoz a közösséghez tartozóként értik önmagukat.

A sajtó és a regény Anderson példáiban olyan imaginárius terekként jelennek meg, amelyek a 19. századtól kezdődően lehetővé tesznek egy olyan homogén, egységes tér-idő tapasztalatot, amely tér-idő horizontálisan közvetít különböző történések között. Ezáltal a sajtó és a regény által megképzett imaginatív tér olyan „elképzelt” (amennyiben a középpontjában egy imaginatív mozzanat áll) közösségek kialakulását támogatja, amely közösségek határai egyszerre nyúlnak túl az egyén tapasztalati horizontján és épülnek az én személyes világtapasztalatára.

Emeljünk ki 3 mozzanatot az idézett andersoni magyarázatból: egyrészt, hogy a 19. századi regényekben jelentkező elbeszélt tér és idő homogén és végtelen. Anderson külön hangsúlyozza, hogy a szövegbeli váltások (vagy „vágások”) teremtik meg e terek kontinuitását. Másrészt Anderson ezt a „mi” tereként mutatja be. Ez abban az értelemben a „mi” terünk, hogy függetlenül attól, hogy különösebben együttérzünk vagy sem egyik vagy másik szereplővel, az elbeszélői téridő „vágások” révén előálló kontinuitása okán magával a térrel azonosulunk, mint ismeretlenül is ismerős (vagy ismerősen ismeretlen) világgal. Harmadrészt ez a regényvilág azért képes közösségképzőként működni, mert az olvasóit mint olyan általános és előzetesen homogenizált tekintetet képzi meg, amely, ha bizonyos kognitív képességek birtokában van, egyként képes a szöveget olvasni. Ez a címzés az olvasók laterális, egymás melletti közösségét előfeltételezi: a szövegnek az olvasók homogenizált közönsége a címzettje, és ez a címzett-szerep mint tekintet bontja ki a szöveget. Az olvasószerep mint előzetesen egyneműsített közönségszerep aztán lehetővé teszi, hogy a szöveg kisebb értelmezői közösségeket legyen képes megszólítani, a nemi kódoltság, az életkori, a társadalmi státusz stb. meghatározó kódjai szerint (szerelmes regény, lányregény, kalandregény, sci-fi, erotikus regény stb.). A 19. századtól kezdődően ez a „címzés” egyre inkább úgy specifikálódik, hogy nem a műfajok hierarchikus felosztása, hanem a közönség kvázi szociológiai tagolódása válik irányadóvá: az olyan átírások, mint a Gulliver ifjúsági regénnyé vagy Shakespeare-drámák elbeszéléssé alakítása, a szoros értelemben vett lektűr (szerelmes, „romantikus” regény), utazási regények, detektívtörténetek, rémregények stb. az olvasóközönség kisebb társadalmi és élményközösségekbe való tagolódását követi.

Feladat

Olvassa el Kamarás István Népszerűség nép nélkül című tanulmányát. A szöveg azt vizsgálja, hogy a magyar nyelvterületen milyen elbeszéléseket olvasnak leggyakrabban, hogyan függ össze a középiskolai kánon a népszerűséggel, és szociológiai értelemben milyen változások figyelhetők meg a magyar olvasói szokásokat illetően. Kamarás szövegének tanulságai szerint mennyiben tekinthető egységesnek a magyar olvasóközönség? Milyen értelemben szegmentált ez a közösség?