2.3.3. A szünet, a kapcsolás és a tagolás

Rövid szünetet tartunk – vagy tarthatunk – rövidebb terjedelmű összetett mondatok tagmondatainak határán, közbeékelés előtt és után. Ha a főhangsúlyos szó mondat közben van, érdemes rövid szünettel bevezetnünk: a nagyobb nyomatékot, több hangerőt igényel.

A két időszak határán^ vagyunk,¦ de nincs^ köztük merev válaszfal.
Lehet^ tehát,^ hogy^ a szóbeszéd ¦– mint^ oly sokszor – ez^ esetben^ is alaptalan^ volt.

A közepes időtartamú szünet jobbára gondolat, mondat lezárásakor következik. Gyakorta a mondatvégi írásjel után következik, időnként felsorolások előtt, pontosvesszőnél, kettőspontnál.

Sajnos,^ a felelősséget^ a szülőknek vállalniuk^ kell.│ Még^ a legelfoglaltabb^ szülőknek^ is.
Ez^ a vers^ nekem nagyon^ tetszett: │összecseng,¦ és szépen^ szólnak^ a szavak.

Hosszabb szünetet tarthatunk pl. egy bekezdés végén, párbeszédben a két partner megszólalása közötti szünetet érzékeltetendő, értelmi elhatároláskor stb.

„Ezt^ a története itt^ hallottátok?” ||– „Itt hallottuk.”
Az általános^ földrajz két nagy részre^ tagolódik.|| Az egyik^ része^ az általános természeti^ földrajz,¦a másik^ az általános gazdasági^ földrajz.

A mondatban található hangsúlytalan elemeket kapcsolóívvel kötjük az előttük álló szóhoz. Ezek a szavak nyelvileg természetesen fontosak, nélkülük értelmetlen lenne a mondat, de a hangsúlyviszonyok szempontjából nem tartoznak a kiemelendő szavak közé.

Holnap^ is^ megtehetjük,^ ha nem^ változik^ a^ helyzet.
Jenőt jól^ ismerem^ már,¦ és nagyon^sokra^ tartom.