4.2. A nyelvi szocializációt elősegítő tényezők

A szakembereket mindig is foglalkoztatta, hogy mi az, ami lehetővé teszi a nyelv elsajátítását, a nyelvi szocializációt. A gyermek oldaláról nézve főként azt vizsgálták, mi az, ami képessé teszi a gyermeket a kommunikációban való részvételre, vannak-e veleszületett képességek, melyek a kommunikációs és nyelvi képességek kibontakozásáért felelősek és mi ösztönzi a gyermeket, hogy a nyelvet elsajátítsa (Réger, 2002).

Manapság már nem kell bizonyítani, hogy a gyermek valóban rendelkezik olyan veleszületett képességekkel és adottságokkal, melyek szoros összefüggésben állnak a nyelvi szocializációval. Kizárólag az ember képes nyelv elsajátítására. Erre a képességre örökletes úton tesz szert. Tehát az ember számára születése pillanatától adott a lehetőség, hogy egy nyelvet elsajátítson, azonban azt meg kell tanulnia. A folyamat hátterében biológiai és pszichikai adottságok állnak: neuroanatómiai, azaz idegélettani struktúrák, pszichikus funkciók (észlelés, figyelem és emlékezet) és motoros készségek (Gleason, 1988 idézi Réger, 2002).

Az öröklött társas ösztön a korai nonverbális kommunikációban nyilvánul meg. Réger (2002) különböző szakirodalmak áttekintését követően megállapítja, hogy a csecsemő valóban igényli és kezdeményezi a felnőttel való kapcsolatot. Ezt bizonyítja egyrészt, hogy a gyermek az emberi arc mintázatát és az emberi hangot, különösen édesanyjáét preferálja. Másrészt a mosoly, tartós szemkontaktus, élénk magatartás a felnőtt jelenlétében és bizonyos utánzási formák szintén a társas készségekről árulkodnak (Gleason, 1988 idézi Réger, 2002). Továbbá a gyermekekre jellemző ösztönös kíváncsiság, a biológiai szükségletektől független interakciós kedv, ami később kommunikációs kedvvé alakul át mind-mind olyan tényezők, melyek a gyermeket a nyelv elsajátítására késztetik (Buda, 1986).

 Mindezek mellett az érzelmi kapcsolódás elemi szükséglete is megfontolandó a témát illetően. Ez egyrészt abban nyilvánul meg, hogy a kisgyermek számára eleinte a nyelv és kommunikáció egyenértékű (Snow, 1984 idézi Réger, 2002). Másrészt a szociális és érzelmi összetevőknek nagyobb szerepe van a nyelv elsajátításában, mint az adott életkor alapján elvárható értelmi képességeknek. Előbbi megállapítást a középsúlyosan értelmi fogyatékos és kiemelkedő értelmi képességekkel rendelkező autista gyermekek beszédével és szociális készségeivel kapcsolatos tanulmányok bizonyítják (Lenneberg, 1964 idézi Réger, 2002; Ruttner, 1980 idézi Réger, 2002; Gleason, 1988 idézi Réger).

A nyelvi szocializációt a felnőtt is elősegítheti. A kutatók rendszerint arról számolnak be, hogy a szülők, gondozók gyakran úgy választják meg a nyelvi eszközöket, hogy a gyermek figyelmét és érdeklődését felkeltsék, fenntartsák, őt kommunikációra ösztönözzék, amikor neki vagy vele beszélnek. Ezeknek a jegyeknek a száma több mint százra tehető. A folyamat tudattalanul, spontán módon történik (Réger, 2002). 

Réger (2002) a fenti jelenséget részletesebben a felnőtt-gyermek kommunikáció „gyermekközpontú” modelljében ismerteti. Külön leírást ad a nyelv nélküli beszédpartnerrel, illetve a nyelvet bíró gyermekkel zajló kommunikációról. A felnőttek, különösen az édesanyák már sok szempontból akkor hozzájárulnak gyermekük nyelvi szocializációjához, amikor a csecsemő még sem a nyelvet, sem a beszédet nem ismeri, sőt a felnőttek üzeneteit sem tudja értelmezni. Egyrészt mivel a gyermek a beszéd hangzásbeli sajátosságait azonban már korán észleli, az idősebbek előszeretettel alkalmazzák a különböző prozódiai elemeket. Gyakran magasabb hangon beszélnek, hanghordozásuk éneklő, változatosabb dallamkészletet használnak, kifejezőbben hangsúlyoznak, szabályosabb ritmust alkalmaznak, mellyel legfőbb céljuk a gyermeki figyelem felkeltése és érdeklődés fenntartása (Garnica, 1977 idézi Réger, 2002; Sachs, 1985 idézi Réger, 2002). Másrészt a beszéd tartalmát is a gyermekhez igazítják. Rendszeresen fogalmaznak meg kérdéseket és köszönéseket. A kérdésekre pedig választ várnak. A fejlődéssel arányosan mást-mást fogadnak el az édesanyák reakcióként gyermeküktől az egyszerű fiziológiai megnyilvánulásoktól egészen a szavakig. Továbbá a gesztusok megértését a szülők a jelentéstársítás által segítik elő. Ebben az időszakban a társalgási alapminták és az ezek megformálásához szükséges nyelvi ismeretek elsajátítása párhuzamosan történik.

A nyelv megjelenése kezdetben nem sok változást indikál az anyák beszédében. A prozódiai jegyek viszont kiegészülnek egy új sajátossággal. A felnőttek tartalmi és formai szempontból egyaránt egyszerű beszédre törekednek. Ferguson (1977 idézi Réger, 2002) „egyszerűsített regiszternek” nevezi az ilyen típusú beszédet és tanulmányában azt is megállapítja, hogy a jelenség szerelmesek és eltérő anyanyelvű kommunikációs partnerek esetében is megfigyelhető. Egyfelől hangtani és hangaalakbeli egyszerűsítések is jellemzőek. Másfelől a „dajkanyelvi szókincs” is az anyák beszédének részét képezi. A „felnőttnyelvi” szavak alkalmazásakor szintén figyelembe veszik a gyermek aktuális tudását. Így erről a szókincsről elmondható, hogy szűk terjedelmű. Továbbá a témaválasztás is érintett. Snow (1977, 1979 idézi Réger, 2002) az „itt és most” témaköreiről beszél, ugyanis az anyák rendszerint gyermekük érdeklődéséből, cselekvéséből, az általa felvetett témákból és megfogalmazott kérdésekből indulnak ki a társalgás során. Végül a kisgyermeknek szóló beszéd nyelvi megformálása is egyszerűsített. Ez többek között rövidebb, egyszerűbb szerkezetű, kevesebb alárendelést tartalmazó mondatokban nyilvánul meg (Réger, 2002).

Az egyszerűsítések mellett egyéb tulajdonságok is megfigyelhetők az anya-gyermek kommunikációban. A megértést segíti elő a gyakori ismétlés. Az anyák gyakran ismétlik önmagukat, illetve a gyermekük által elhangzott gondolatokat. Kibővítést akkor alkalmaznak, ha a gyermek megnyilatkozásait módosítják: új elemmel bővítik vagy másokat kihagynak, esetleg megváltoztatják a mondat típusát. A változtatásokkal tulajdonképpen kijavítják az elhangzottakat (Brown-Bellugi, 1964 idézi Réger, 2002).

Az anyai beszéd kedvezően befolyásolja a beszédfejlődést. Azonban fontos kiemelni, hogy a beszéd jellemzői és bizonyos fejlődési korszakok között szoros összefüggés figyelhető meg. Az anya szüntelenül alkalmazkodik az éppen aktuális gyermeki fejlettségi szinthez és beszédmódhoz. Szülő és gyermeke között interakció zajlik, ugyanis a felnőtt folyamatosan figyelemmel kíséri és értékeli a gyermek jelzéseit, közléseit és rendszerint azokra reagál. Ennek az együttműködésnek az egyik legfontosabb ösztönzője a kölcsönös érzelmi szükséglet, valamint az érzelmi összetartozás anya és gyermeke között (Réger, 2002).

A kisgyermeknek szóló beszéd a nyelvi szocializáció része, de a nyelvelsajátításnak nem szükségszerű feltétele. A preverbális korszakban a csecsemő még nem képes értelmezni a beszéd tartalmát és a különböző mondattani információkat, bármennyire is egyszerűsíti azokat a szülő, gondozó. A gyermekhez alkalmazkodó nyelv jelentősége a beszéd megjelenését követően nyilvánul meg, amikor a kommunikáció és a további fejlődés előmozdító stratégiájaként funkcionálhat (Réger, 2002).

Az emberi társadalmak kulturális hagyomány részesei. A hagyomány a beszédmódra jellemző jegyeket is tartalmaz. Következésképpen a beszédet különféle kulturális elvek, értékek mellett eltérő elképzelések és hiedelmek is szabályozzák, melyek hatást gyakorolnak az anya-gyermek beszédkapcsolatra egyaránt (Réger, 2002).