Skip navigation

10.3. A nőkép és az életmód változása a két világháború között

Az első világháború megrázkódtatásai szétzilálták a hagyományos társadalmi szerepeket és új tartalommal töltötték meg a régi kereteket. Olyan emberi magatartásformák alakultak ki, amelyek kiváltották a tradicionális polgári értékek és erkölcsök védelmezőinek heves ellenérzéseit. A húszas évekre kialakult a „modern nő” típusa, akinek már megjelenése, öltözete is eltért a régebbi korok dámáinak küllemétől. A fűző száműzése, a szoknya hosszának rövidülése, az egyszerűbb szabású kosztümök megjelenése a felszabadultabb mozgás élményével ajándékozta meg a nőket. 

 

35. A húszas évek női divatja

          

Az új, emancipált fiatal nő – a „flapper”, ahogyan a korabeli angol köznyelv nevezte őket – öntudatos és felszabadult, önállóságra és szabadságra törekszik az élet szinte minden területén. Táncos mulatóhelyekre, lokálokba jár és „bubifrizurát” hord. A modern nőt a korabeli írók is szívesen ábrázolták. Angliában Bernard Shaw és George Wells regényeiben gyakran jelennek meg lányok és asszonyok, akik lázadnak a korabeli puritán morállal szemben.   

A formálódó új nőtípus (femme nouvelle) bizonyos esetekben szélsőségesen nonkonformista karakterjegyeket is magára ölthetett. A társadalmi tabukat döntögető, a régi beidegzéseket kikezdő viselkedésének „polgárpukkasztó” irodalmi ábrázolása általában heves érzelmeket – meghökkenést vagy viszolygást – váltott ki a korabeli olvasók körében. A francia Victor Margueritte botránykővé vált regénye – La Garçonne[1] hősnőjének provokatív útkeresése, a tradicionális morál előírásait semmibe vevő, szabados szexuális életének realisztikus bemutatása már nem volt tolerálható, mivel átlépte a korabeli polgári értékrendhez szokott nagyközönség tűréshatárát. A könyv terjesztését egy időre betiltották, a szerzőt pornográfiával és a francia nők hírnevének lejáratásával vádolták. A regény ennek ellenére hihetetlenül népszerűvé vált: a franciák közel negyede olvasta, tizenkét nyelvre lefordították és filmet készítettek belőle.

Általában nem volt szükség az ilyen szélsőségek megjelenésére ahhoz, hogy a férfiak által formált közvélemény riadót fújjon és visszaparancsolja a nőket a tűzhely mellé. Az első világháború befejeződése után meghökkentően rövid idő alatt ment végbe a nők szabadságfokainak intézményes korlátozása, a szabadságukat éppen csak megízlelő asszonyok újólagos „röghöz kötése” a „fakanál mellé”.

A nemi szerepek gyors visszarendezése iránti igény megjelenésének a közgondolkodásban gazdasági és lélektani okai voltak. A frontról hazatérő veteránoknak szükségük volt a régi helyükre a munka világában éppúgy, mint a családban. Természetesen voltak e röghöz kötési folyamat lezajlásában szembeötlő különbségek az egyes országok között. Franciaországban hallatszottak olyan hangok, amelyek a női munka szükségességét bizonygatták még a háború utáni években is. Angliában az egykor legszélesebb nyilvánosság előtt ünnepelt hadiüzemi munkásnők továbbra is kaptak állami támogatást, ám a közvélemény ezt már nem vette jó néven: újságcikkek jelentek meg a „férfiakat eláruló” asszonyokról, akik – úgymond – az állam pénzén „élősködtek”. A legyőzött Németországban pedig a munkanélkülivé váló nők segélyt sem kaptak. 

A lövészárkok poklából gyakran testi, de szinte mindig lelki sérülésekkel hazatérő férfiak társadalmi visszailleszkedése nehéz és fájdalmas folyamat volt az első világháború után. (De igaz ez a második nagy világégésből, vagy éppen Vietnámból visszatérő veteránok helyzetére is.) Keresték a helyüket a családban és a társadalom egyéb színterein. Győztesek és legyőzöttek háborúban elszenvedett lelki traumái hasonlóak voltak, meghatározó élményük volt a bizonytalanság és a jövőtől való félelem. Hazatérve azt a régi világot keresték, amelyet maguk mögött hagytak egykoron. Férj és kenyérkereső családapa szerepükre tartottak igényt a családban, úgy akarták folytatni polgári életüket, ahogyan valamikor abbahagyták. A vesztes országokban a veteránoknak még nagyobb szükségük volt a lelki fogódzókra és az állandóság élményére, mint odaát, a győzteseknél. Kiszolgáltatottságukat, megalázottságukat kompenzálni akarták. A legegyszerűbbnek az tűnt, ha férfiúi öntudatuk maradékát a családban betöltött egykori szerepük visszakövetelésével állítják helyre. Beindult a bűnbakkeresés mechanizmusa is: sokszor a hátország lakosságát – köztük a nőket – tették felelőssé a háború elveszítését. A leszerelt katonák gyakran fordultak szembe a civilekkel, olykor nőkkel is erőszakoskodtak.

A hadviselt az országokban a frontról hazatért férfiak jelentős része kifejezetten megvetette a civileket. Egy részük lelkileg nem tudott maradéktalanul visszailleszkedni közéjük, ezért pótszerként a hamarosan kialakuló félkatonai „férfiegyletekben” (Männerbund) kerestek maguknak lelki vigaszt. Németországban a húszas években ezekből nőttek ki a nemzetiszocialista mozgalom militáns hátterét alkotó szerveztek.

De azok a veteránok is, akiknek a társadalomba való visszatérés viszonylag könnyebben ment, a régi életük után vágyakoztak. Asszonyaikkal akartak élni, akiket irányíthatnak és gyermekikkel, akiken uralkodhatnak. Ez a kívánság pedig elementáris erővel formálódott követeléssé a háború után mindkét oldalon: a győzteseknél éppúgy, mint a legyőzött országokban. 

* * * 

A látványos változások és az új irányzatok térhódítása ellenére a húszas években a tradicionális társadalmi szerepek ismét uralkodóvá váltak a fejlett világ országaiban éppúgy, mint az Egyesült Államokban vagy Európa elmaradottabb régióiban – ahol egyébként a nők önállósodása jóval csekélyebb mértékben ment végbe a háború éveiben. Megerősödött – de már nem lett újra egyeduralkodó – az a régi sztereotípia, amely a nőt a „házi tűzhely papnőjeként”, „az otthon jótékony angyalaként” írta le (Sohn, 1995, 114).

Nemcsak a szépirodalomban, hanem a társadalom- és természettudományos értekezések lapjain is újra tért hódított az a felfogás, mely szerint a nőt eredendő fizikai gyöngesége miatt kímélni kell a megpróbáltatásoktól, s ezért a számára legalkalmasabb élettér a családi zárt köre. A nők helyzetével foglalkozó írók és írónők egy része is úgy látta, hogy az emancipáció nem mehet végbe megrázkódtatások nélkül. Colette Yver francia írónő a háború után is azt a tézisét hangoztatta, amelyet már 1907-ben megfogalmazott egyik könyvében (Princesses de science), tehát a nő autonómiával lénnyé válásának megvannak a hátrányos következményei önmagára és az egész társadalomra nézve egyaránt (Idézi: Thébaud, 1995, 84).   

A nőkről folytatott diskurzus során a közvéleményt formáló értelmiség tagjai egyik kezükkel elvettek, a másikkal viszont adtak. A házi tűzhely mellé száműzve megfosztották a nőt a társadalom nyilvánosságától, a közhivataloktól, a közszerepléstől, de mintegy kárpótlásul neki adományozták az erkölcsi piedesztálra emelkedés, a morális példaképként való élés lehetőségét. Egyfelől hangsúlyozták a fizikai esendőségét, másfelől viszont az anyaság biológiai adottságból szent kötelességgé magasztosult

Európában és a tengeren túl a média egyaránt a háziasszonyok dicshimnuszát kezdte zengeni. A feleségét, aki nemcsak erotikus vonzerejével gyakorol hatást férjére, hanem kicsiny, de komfortos és folyamatos fogyasztásra épülő háztartását is ügyesen vezeti. Így lett a tömegkommunikációs eszközök közkedvelt szereplője az eszményítetté stilizált háziasszony, aki egyre több modern háztartási gép segítségével végzi munkáját azért, hogy több ideje maradjon férjére és gyermekeire. A nő tehát nemcsak háziasszonyként, hanem családanyaként is egyre jobban a sajtó által befolyásolt közérdeklődés homlokterébe került.

 

36. Idealizált család. Képeslap az 1930-as évek elejéről

 

Mind több orvosi tanácsadó kézikönyv szerzője fejtette ki véleményét az anyák legfontosabb kötelességéről: a gondosan megszervezett családi gyermekgondozásról és kisgyermeknevelésről. Egyes történészek (pl. Yvonne Kniebiehler és Françoise Thébaud) egyenesen az anyák tudatosan szervezett képzéséről beszélnek. A asszonyok többet törődtek gyermekeik tisztántartásával, mint azelőtt. Tették ezt egyebek között a szigorodó iskolai tisztasági ellenőrzések elterjedése miatt: a tanítók Franciaországban például hazaküldték a gyereket, ha túl piszkosnak találták. A gyerekek célszerű ruházatára is nagyobb gondot fordítottak. Kialakult a gyermekdivat, akik megtehették, igyekeztek ezt követni gyermekeik öltöztetésekor. Kemény büntetés járt azért, ha a gyermek bepiszkította vagy elszaggatta öltözékét.

A csecsemőgondozás terén fontos fejlemény volt, hogy az orvosok irányításával kiterjedt kampányokat folytattak az anyák körében a helyes táplálás megismertetése és elfogadtatása érdekében. Noha a szoptatás előnyeiről nem mindenütt sikerült meggyőzni az anyákat – Franciaországban például a két háború között kevesebben alkalmazták a csecsemőtáplálásnak ezt az ősi és egészséges formáját – a higiénés viszonyokon a kórokozók elleni küzdelemre buzdítással sikerült jelentősen javítani.   

Az egyes országokban még mindig viszonylag magas csecsemőhalandóság elleni fő harcban az orvosok első számú segítőtársai így lettek a gyermekeik elvesztésétől rettegő anyák. Pasteur felfedezése után – miszerint a fertőző betegségek mikroorganizmusok útján terjednek – ez a küzdelem különösen felerősödött, és a csecsemőgondozás terén valóságos baktériumok elleni hadjárattá terebélyesedett, amivel együtt egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a betegségmegelőzés, a profilaxis, a prevenció lehetőségeinek egyre szélesebb körben való megismertetésére.    

Az anyák viselkedésének befolyásolására törekvő orvosokhoz hamarosan csatlakoztak a pszichológusok. A huszadik század első évtizedeiben főleg a behaviorizmus képviselői foglalkoztak gyakran nevelési kérdésekkel. Fő képviselőjük, John Broadus Watson (1887-1958) amerikai pszichológus, pszichológiát egyszerűen viselkedéstudományként határozta meg, s ennek jegyében végezte a gyermekekkel kapcsolatos kutatásait is. 1915-től kezdte el a csecsemők viselkedésének kutatását: lejegyezte reakcióikat, filmre vette mozdulataikat, kondicionálta viselkedésüket. A századforduló gyermekközpontúságából eredő dédelgetést, babusgatást száműzni akarta a gyerekszobából. A szülői érzelmek „lehűtésére” törekedett, mivel úgy vélte, hogy a túl sok affektív megnyilvánulás káros a csecsemőnek. Az ilyen nevelés ártalmas, mivel gátolja a gyerek emocionális fejődését, és az anyához való túlzott érzelmi kötődés kialakulásához vezethet. „Kezeld úgy [a gyermeket] – írja –, mintha kis felnőtt lenne. Öltöztesd, és gondosan, körültekintően fürdesd. Viselkedésed mindig objektív és jóságosan szigorú legyen. Soha ne ölelgesd, de engedd, hogy az öledbe üljön. Ha kell, a homlokán csókold meg egyszer, mikor jóéjszakát kíván. Reggel fogj kezet vele.” (Watson, 1928, 1972, 81-82.)

Watson az anyákat józan, érzelemmentes, távolságtartó szakemberekké akarta nevelni, akik megfelelő lélektani tudással felvértezve fog hozzá a neveléshez. A gyermek szerinte sokkal inkább „kis felnőtt”, mintsem babusgatásra, kényeztetésre vágyó teremtmény. A helyesen nevelt gyermek problémamegoldó képességei töretlenül fejlődnek, és egyben „tökéletes társas lénnyé” válik. (Pukánszky, 2001.)         

A behaviorizmus gyermekképében a „jól nevelt gyermek” évszázadokkal korábban kialakult imázsa nyert tudományos megalapozást. Az ilyen gyermek nem okoz gondot szüleinek, könnyen alkalmazkodik a megváltozott helyzetekhez, és később a társadalomba is képes nagyobb megrázkódtatások nélkül beilleszkedni. Józan gondolkodású, szüleinek, tanárainak engedelmeskedik, nem lázadozik, és általában tartózkodik a szélsőséges érzelemnyilvánítástól. Neveléséhez azonban hasonlóképpen józan és megfontolt, a gyereket jól átgondolt terv szerint nevelő szülőre – mindenekelőtt édesanyára van szükség. A huszadik század első felében a különféle intézeti és iskolai leánynevelési programok és tantervek készítőinek szeme előtt – kimondva vagy kimondatlanul – az ilyen gyermekek nevelésére alkalmas édesanya lebegett elérendő célként.

A tudományos, lélektani megalapozottságú teóriák széleskörű megjelenése és népszerű irányzatként való terjedése a kisgyermekgondozás és -nevelés terén mindenesetre azt jelezte, hogy az első világháború utáni évtizedekre már visszafordíthatatlan folyamtok zajlottak le a fejlett országok társadalmi struktúrájában és mentalitásában. A háborús gazdasági viszonyok az önállósodás nagymérvű elősegítésével jelentősen hozzájárultak az új, modern nőről alkotott kép kialakulásához, és ezzel mintegy „kiengedték a szellemet a palackból”. A fejlett országokban az újjászülető klasszikus társadalmi szerepfelfogás – amely az asszonyokat feleségként, háziasszonyként és édesanyaként kívánja látni – már nem maradt egyeduralkodó.

A gazdaságilag legfejlettebb társadalmakban – elsősorban az Egyesült Államokban – átalakulóban volt a házasságról, a családról vallott felfogásmód is. Felerősödött a 19. században már elkezdődött folyamat, amely a többgenerációs nagycsaládok átalakulásából a konjugális kiscsaládok meggyökeresedéséhez vezetett. Amerikában társadalomtudósok, szociális munkások és újságírók egész hada népszerűsítette az új családtípust, miközben azt hangsúlyozták, hogy a családi együttélés új kereti lehetővé teszik a férj és a feleség számára az érzelmi kötődés és a szexuális harmónia megteremtését. Az új házasságok alapja már a partnerek kölcsönös szimpátiája, szerelme és barátsága lehetett.

A mentalitás változását jelzi az ismert amerikai társadalomreformer, Benjamin Lindsey[2] nagy port felkavaró könyvének megjelenése. A mű 1927-ben látott napvilágot Pajtásházasság (Companionate Marriage) címmel. A szerzőnek az a véleménye, hogy a fiataloknak – azért hogy kitapasztalják: egymáshoz illenek-e – az úgynevezett „próbaházasság” keretei között kellene együtt élniük azelőtt, mielőtt a házasság kötelékébe lépnének egymással. 

A „pajtásházasság” néven ismertté váló próbaházasság híre hamarosan hozzánk is elért, és rögtön a viták kereszttüzébe került. A húszas évek végén színdarabok és filmek is születtek róla. (Lakatos László Pajtásházasság című vígjátékát például 1928-ban mutatták be nagy sikerrel a Magyar Színházban.) Papp Jenő esszéista így ír erről a témáról a társadalmi morál kérdéseivel foglalkozó esszékötetében: „Az elméleti emberek szerettek volna mást tenni a házasság helyére. A húszas évek derekán erősen propagálták a próbaházasságot. Színdarabok lettek belőlük. A film is hálásan fogadta ezt az új variációt. A pajtásházasság ellen már a pápa is kifakadt s a polgári társadalmak mindenütt perhorreszkálták[3]. Alapjában véve e formációkban más nevet kapott az együttélésnek az az ismerős megoldása, amelyet régebben is, ma is vadházasságnak hívnak.” (Papp, 1934, 124.) A patetikusabban fogalmazó Perlaky Lajos a házasság történelmi intézményét fenyegető súlyos veszélyt lát ebben a kísérletben: „A házasság leszállt régi eszményi magasságából: szentség volt és kaland lett! A régi szentségi házasság helyébe a Lindsey-féle próba jellegű »pajtásházasság« lépett, ezeket a házasságokat nem mindhalálig kötik, hanem – »mindválásig«”. (Perlaky, 1932) 

Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban mindenesetre a próbaházasság is hozzájárult ahhoz, hogy a házassági tanácsadó irodalomban vezérmotívumként megjelent a bensőséges, intim emberi kapcsolaton és a szexuális harmónián nyugvó szimmetrikus partnerkapcsolat fontosságának hangsúlyozása. Egyes vélemények szerint az együttélés e kötetlenebb formájának a terjedése is közrejátszott abban, hogy a házasság intézménye az Egyesült Államokban még soha nem volt olyan népszerű, mint a két világháború között.

Amíg az 1865 és 1885 között született generációnak közel 10 százaléka maradt egyedülálló, addig az 1895 és 1915 között született férfiak és nők esetében ez az arány már csak 6 százalék. Csökkent a párok átlagéletkora is első házasságkötés alkalmakor. A 19. század végén született férfiak esetében ez az átlagéletkor még 26, a nőknél pedig 24 év volt. A huszadik század húszas, harmincas éveiben felnövő generációk esetében ez a férfiaknál 25, a nőknél pedig 22,5 évre csökken. Jellegzetes változás az is, hogy a házasságra lépő amerikai lányok a két háború között már jóval gyakrabban rendelkeztek magasabb iskolai végzettséggel, mint elődeik (Cott, 1995, 97-100).

Az Egyesült Államokban a húszas-harmincas évekre tehát ugrásszerűen megnőtt azoknak a leányoknak a száma, akik bejutottak a felsőoktatás nők előtt akkorra már megnyitott területeire. A magasabb iskolai végzettség megszerzése a nők körében együtt járt a munkaerőpiacon való megjelenésükkel is. A dolgozó nők aránya az 1910-től 1940-ig terjedő időszakban 25%-a volt az összes keresőnek, főleg a kereskedelemben foglalkoztatták őket, és irodai alkalmazottként dolgoztak. Noha megfogalmazódtak félelmek a kenyérkereső leányok rossz házassági kilátásaira vonatkozóan, ezek az aggodalmak nem igazolódtak, éppen ellenkezőleg. A dolgozó lányok könnyebben mentek férjhez, és munkájukat általában férjes asszonyként is megtartották, mivel két kenyérkereső esetén a család anyagi alapjainak megteremtése jóval könnyebben ment. A munkába járó nő és a család érzelmi biztonságát és belső harmóniáját megteremtő feleség szerepének összeegyeztetése természetesen nem volt könnyű feladat, és mint ilyen, folyamatosan jelenlévő témája lett a közgondolkodásnak, a sajtónak. Cikkek egész sora jelent meg arról, hogy „összeegyeztethető-e a szakma a háztartással”, hogy milyen az élete a nőnek a „hivatal és a gyermekkocsi között”, hogy a pénzt kereső egyetemi hallgatónők milyen nehézségekkel néznek szembe, és egyáltalán: „miért kell egy asszonynak munkát vállalnia a háztartás vezetésén kívül”. (Cott, 1995, 101.) 

E női szerepek (dolgozó nő, családanya, háziasszony) összeegyeztetését az Egyesült Államokban már a húszas évektől kezdve nagymértékben segítette a háztartás ökonómiájával kapcsolatos kutatások és fejlesztések. Az egyre jobban terjedő taylori munkaszervezés[4] a háztartásokban is éreztette hatását. A gyors ipari-technikai fejlődés következtében, az elektromos áram használatának elterjedésével már olyan háztartási gépek segítették a nők otthon végzett munkáját, mint például a porszívó, a mosógép és a vasaló. Érdekes megfigyelés, hogy ezeknek az eszközöknek az elterjedése nem eredményezte a háziasszonyok otthoni munkára fordított idejének radikális csökkenését. A háztartási gépek használatával együtt ugyanis az igényszínvonal is nőtt: a felszabaduló időt a lakás még igényesebb takarítására, bevásárlásra és gyermeknevelésre fordították. A háziasszonyok a reklámok és a háztartás-gazdaságtani ismeretterjesztő irodalom hatására egyre magasabb színvonalon akarták megteremteni az otthon kényelmét, illetve az egészséges életmódhoz és a korszerű, tudományos alapokon nyugvó gyermekneveléshez szükséges higiénikus környezetet. 

* * * 

Nyugat Európában a háború utáni fejlődés nem volt ilyen látványos, a háziasszonyok otthoni munkáját segítő eszközök jóval lassabban terjedtek. A taylorizmus nem volt ismeretlen, de csak viszonylag lassan terjedt el.[5] A háztartások színvonala erősen függött a település típusától, az infrastruktúrától, a lakás fajtájától, de mindenek előtt természetesen a család jövedelmétől. Angliában és Franciaországban például az átlagos lakások infrastrukturális fejlettsége, folyóvízzel, gázzal és elektromossággal való ellátottsága még sokáig csak közepesnek volt mondható.

Az erőfeszítések ellenére a szociális lakásépítés általában mindenütt lassan haladt. Angliában az újonnan épített, alacsony bérű önkormányzati lakóházak (council houses) elsősorban az alkalmazottak részére voltak hozzáférhetőek, míg a munkáslakások színvonala kifejezetten alacsony maradt. Londonban például a húszas években csak a lakások felében volt folyóvíz, és egyes városrészekben átlagosan öt személy jutott egy lakószobára. Franciaországban a háború után kifejezett lakásínség uralkodott. A szegény néprétegeknél sok esetben a családoknak csak egy vagy két szoba jutott. A források szerint a francia háztartások 42%-a még 1954-ben sem rendelkezett folyóvízzel.

A lakások komfortjának tehát meghatározó eleme volt a folyóvíz megléte vagy hiánya, illetve az egy szobára jutó lakók száma. Miután a háború utáni években Európa-szerte mindkét tényező általában még sokáig kedvezőtlennek volt mondható, az ilyen komfort nélküli lakásban élő asszonyok otthoni munkája gyakorlatilag folyamatos küzdelem volt a higiénia és kényelem már elfogadható szintjének megteremtéséért. Sokat javított a háziasszonyok helyzetén az elektromos áram használatának elterjedése. Angliában és Franciaországban 1938-ban már körülbelül a háztartások kétharmadába be volt vezetve az áram. A gáz vagy elektromos fűtés használata, illetve az a tény, hogy már nem kellett a petróleumlámpa tisztításával bajlódni, hetente több mint kilenc óra megtakarítást jelentett az asszonyok számára. A konzervek, a dobozos tej és a pékségben sütött kenyér vásárlása, valamint a konfekcióruházat terjedése további jelentős időnyereséget eredményezett.

A családanyák helyzetén sokat javított az, ha a házimunka végzésébe bekapcsolódott az idősebb leány vagy a nagyanya. Angliában a nagyszülő szükség esetén a gyermekek felügyeletét is átvállalta, és alkalmanként a szomszédokra is lehetett számítani, főleg abban az esetben, ha az édesanya megbetegedett. A francia munkáscsaládokban, ott, ahol az asszony is dolgozott, a férj gyakran kivette részét a háztartási munkából. A családi szereposztásnak ez az átalakulása azonban egyáltalán nem érintette a falusi paszatcsaládokat (Sohn, 1995, 120-124).

A családanyák – főleg Angliában – igen nagy tekintéllyel és felelősséggel rendelkeztek a gyermeknevelés terén. Ők ellenőrizték a gyermekek iskolai teljesítményét, és felelősnek érezték magukat a családban folyó erkölcsi és vallási nevelésért is. Különösen a munkáscsaládokban töltöttek be meghatározó szerepet az anyák. Egy szociológiai vizsgálat során megkérdezett személyek közül többen válaszolták azt, hogy anyjuk domináns személyiség volt, uralkodott a családon, „ő viselte a nadrágot a házban”. (Roberts, 1984, 113.) Az anya tartotta össze a családot egészen addig, amíg a gyerekek felnőttek, de utána is segítséget nyújtott leányainak, főleg a gyereknevelés terén.



[1] A fiús frizurát viselő nők francia elnevezése.

[2] Benjamin Barr Lindsey (1869-1943) ügyvéd, publicista, az Egyesült Államokbeli gyermekvédelem egyik első jelentős alakja. Könyveiben és cikkeiben társadalmi reformokat sürgetett, síkra szállt a gyermekmunka alkalmazása ellen. Az ő kezdeményezései nyomán jött létre az Egyesült Államokban a fiatalkorúak bíróságainak rendszere.

[3] Jelentése itt: kárhoztat, elítél.

[4] Frederick Winslow Taylor (1856-1917) amerikai gépészmérnök, a tudományos alapokon nyugvó ipari munkaszervezés és menedzsment atyja. Az amerikai üzemekben a futószalag bevezetésével a munkafolyamat elemeinek vizsgálata után annak ésszerűsítésére, illetve a munkások fizikai igénybevételének csökkentésére törekedett.

[5] Taylor The principles of scientific management című művét Franciaországban például Henry Le Chatelier mérnök népszerűsítette. A házi munkát lassanként már Európában is „igazi munkának” tekintették, amelyre alkalmazhatók lehetnek a taylori ésszerűsítő munkaszervezés elvei.