10.4. Nőképek és női szerepek Magyarországon a két világháború között

Az első világháború során a nők munkába állása a hátországokban, illetve önfeláldozó karitatív tevékenységük a hadszíntereken a róluk alkotott kép és az általuk betöltött társadalmi szerep bizonyos fokú átformálódásához vezetett az Egyesült Államokban éppúgy, mint Európa fejlett országaiban. Ám az önállóság élménye nem tartott soká, a háború kényszere által szült emancipáció rövid életűnek bizonyult. Már a húszas évek elején az ismert társadalmi és gazdasági okok miatt gyors visszarendeződés ment végbe a nőkép és a női szerepek terén.

Magyarországon a Tanácsköztársaság sajátos terepet biztosított a női emancipációs törekvések megfogalmazáshoz. A forradalom eszméivel rokonszenvező nők sokszor öltözködésükkel és viselkedésükkel tudatosan hangsúlyozni kívánták egyenjogúságukat: cigarettáztak, rövid hajat viseltek, átvették a férfias magatartásformákat. A változások nem voltak hosszú életűek. A Tanácsköztársaság, az első világháború és Trianon után a konzervativizmus időszaka következett be Magyarországon, és ez rányomta bélyegét a közgondolkodásra és ezen belül a nőmozgalmakra is. A Szekfű Gyula által „neobarokk”-nak nevezett társadalom úri középosztálya a régis szép idők dzsentri életformájának visszatértéről ábrándozott (Szekfű, 1989, 405-415).  

Szerb Antal a következő szavakkal mutatja be a húszas évek neokonzervatív eszmevilágának talaján újjászülető biedermeier művészeti stílust: „Az újkonzervativizmusa húszas évek központi eszméje lassankint átalakította a közönség ízlését is. A múltba fordulás, a régi szép idők megelevenítése általános divattá lett, regény- és színpadi irodalomban egyaránt. A neobiedermeier most a kor uralkodó stílusa lett, még az építészet és iparművészet is ebbe az irányba orientálódott, hasonló nyugati mozgalmak hatása alatt. A neobiedermeier irodalom […] beéri a régi szép idők ábrándos kultuszával. […] Világnézetét egy csonka mondatba lehetne összefoglalni: »Bizony, amikor még…«” (Szerb, 1991, 496-497. kiemelés: PB) 

Ez a „neobiedermeier” stílusirányzat – amelyet a hatalom elfogadása, a moralizáló vallásosság, a családi élet kultusza és az érzelmesség jellemez (Sipos, 2005, 19.) – erőteljesen éreztette hatását a nők helyzetéről, társadalmi szerepükről alkotott kép alakulásában is. Reneszánszukat élték a régi tradíciókat felelevenítő narratívák. A nőkérdésről értekező írók, társadalomfilozófusok, pedagógusok a hagyományos hármas szerepkört (feleség, családanya, háziasszony) fogalmazták újjá felfrissített hangszerelésben.

A nőkép szinte egységes alaptónusát csak némileg színezték az egyes szerzők sajátos felfogását tükröző apróbb egyedi eltérő vonások, amelyek a tudományos igényű művekben, az ismeretterjesztő és hírlapi publicisztikában vagy a szépirodalomban egyaránt fellelhetők voltak. Tanulságos egy pillantást vetni a korszak kurrens kézikönyveinek, lexikonjainak szócikkeire.^[1]

Az 1932-es Katolikus Lexikon női nemmel kapcsolatos szócikkeinek tartalmát sajátos kettős kötődés jellemzi.  A nőt emberi mivoltában, „erkölcsi személyiségként” egyenlőnek tekinti a férfival, de emellett hangsúlyozza, hogy a nő a társadalmi életben „bizonyos szociális alárendeltséget mutat a férfival (családfővel) szemben”. (Bangha, 1932, III. kötet)

Ha tovább olvassuk a korszak közkedvelt lexikonjait, akkor találunk még hasonló kettősséget. A Tolnai Új Világlexikona (1926) ír a törekvésről, amely a női egyenrangúságra irányul, de rögtön hozzáteszi, hogy ez nem lehetséges, mert sohasem lehet eltüntetni „a természeti törvényen alapuló nem és társadalmi különbségeket”. Másfelől viszont egyetértően üdvözli a nőmozgalmak igényét az egyenlő politikai jogok, a tanszabadság, az egyenlő mércét alkalmazó bérezés iránt. Ugyanez a lexikon a feminizmusról szóló szócikkében a két nemet az emberi tulajdonságok tekintetében túlnyomórészt egyezőnek tartja, ám vannak közöttük „kisebb számú eltérő nemi sajátosságok”. Ezek az eltérő nemi sajátosságok azonban – így a lexikon – a feministák szerint „nem lehetnek akadályai annak, hogy a nő teljes emberi munkát fejtsen ki”. (Tolnai, 1926, V. kötet)

Az 1938-ban kiadott Új Idők Lexikona hasonlóképpen a kettősséget domborítja ki a nők megítélése tekintetében: A nő „élettani rendeltetése az anyaság”, amit testi adottságai, szellemi és lelki beállítottságai is igazolnak. A keresztény világnézet alapján a nő a férfival egyenrangú, de ebből nem következik jogi értelemben szorosan vett egyenjogúsága is. Ugyanakkor a szócikk szerzője úgy véli, hogy a női egyenjogúság harcosai már célhoz értek: „A női jogokért a hagyományok ellen küzdő nőknek, az ú. n. feministáknak sok gúnyban volt részük, de követeléseik nagy részét elérték.” (Új Idők, 1938, 9-10. kötet)            

Az előbb vázlatosan bemutatott lexikon-szócikkek nőképét vizsgálva azt tapasztalhatjuk, hogy szinte valamennyi megközelítés mélyén sajátos kettősség húzódik. A szócikkek szerzői két síkon közelítenek a nőiséghez: az egyik aspektus az elvont eszmény síkján szemléli a nőt, és erkölcsi személyiségként definiálja, a másik viszont a tradícióktól befolyásolt konkrét társadalmi összefüggésrendszer részeseként tekint rá. Ebből adódóan az első egy ideáltipikus kép – amely a nőt mint magasrendű értékekkel felruházott embert, morális lényt írja le a maga elvont eszmeiségében, a második pedig egy reális helyzetbemutatás – a nő szerepe, helyzete, hétköznapi megítélése az adott korszak konkrét társadalmi viszonyai között. Ha e két virtuális sík összekapcsolásának lehetőségét vizsgáljuk, akkor megkockáztathatjuk annak felvetését, hogy a nőt erkölcsi értelemben a férfival egyenrangúnak tartó felfogás tartalma lehet az elérendő teleológiai célállapot (Sollen), a társadalmi realitást tudomásul vevő gyakorlatias megközelítés viszont az adott társadalmi feltételrendszerből következő kiindulási pont, helyzetkép (Sein). 

A történelem egyes korábbi időszakaiban már többször vált jól megragadhatóvá ez a kettős síkon való gondolkodás a női nemről, voltak azonban olyan periódusok is szép számmal, amikor ez a dualitás háttérbe szorult, ellepleződött. Az előzőre példa lehet a lovagkor absztrakt nőképe, a trubadúrköltészetben kiteljesedő nőideálja, a nők konkrét, „hétköznapi” társadalmi megítélése, szerepe között feszülő ellentmondás. Mind a két nőkép egy és ugyanazon kultúra terméke, de a kor mentalitásában jól megfért egymással e két homlokegyenest ellenkező narratíva. A nőhöz való „tudathasadásos” viszonyulás megszüntetésére, a nőkép egységének megteremtésére a történelemnek abban az évszázadaiban alig vállalkozott valaki – Christine Pisant említhetjük a ritka kivételek között. Az egységes, emancipált nőkép kialakítására csak évszázadokkal később történtek erőteljesebb kísérletek.      

A huszadik század első felének magyar viszonyai között a nők helyzetével foglalkozó irodalomban jelentek meg különleges jegyek, motívumok. A műfaj sajátosságai miatt ezek nem annyira az enciklopédikus művek lényeget megragadó fogalmazásmódra törekvő szócikkeiben jelennek meg, hanem a korszak publicisztikájában, nevelési tanácsadó irodalmában, illemtankönyveiben és társadalomfilozófiai kérdéseket boncolgató esszéiben.  

Az új motívumok egyike a tradicionális családi értékeket féltő aggodalom, amely abból a gyanakvó attitűdből válik láthatóvá, amellyel egyes szerzők a kenyérkereső munkát vállaló és ezzel egy újfajta szerepet formáló nők viselkedését szemlélik.  Szegedy-Maszák Aladárné, a Katolikus Háziasszonyok Országos Szövetségének elnöke fogalmazza újra a tradicionális hármas női szereprepertoár kívánalmát egy 1934-ben megjelent tanácsadó kézikönyvben: a feleség, az édesanya áldozza fel saját egyéniségét a családban, életét töltse be a férj és a gyermek: „A feleség férjének társát, igazi élettársát jelenti – írja a nőszövetség elnökasszonya –, amelyet a magyar nyelv oly szépen és találóan fejez ki. Az igazi feleség életének a férjéhez, a családhoz kell símulnia, mert a házasélet terheivel és követelményeivel, a feleség saját egyéniségének feláldozását jelenti. Életét töltse be a férj és a gyermek, és adja át magát teljesen kötelességeinek, hogy nemcsak élettársa, hanem igazi segítőtársa legyen férjének. [...] Ne keresse a házasságban az önállóságot és függetlenséget, legyen olyan, amilyenek a férje akarja alkalmazkodjék hozzá, legyen férje visszfénye. Mert a jó házasság alapja a lelkek harmóniája és a nevelés feladata, hogy a nő tudatában legyen annak, hogy ezt a harmóniát neki kell megteremtenie.” (Szegedy-Maszák-Stumpf, 1934, 182.) 

A régi motívum bukkan itt újra elő. Az ősi feleség-édesanya-háziasszony triád-eszmény él itt tovább, amelyet sokakkal együtt a filantropista Joachim Heinrich Campe (1746-1818) is dicsért az 18. század végén. Az ilyen asszony legfőbb erénye „saját akaratának férje akarata alá rendelése egyfajta szeretetteljes önátadással, melynek révén fokozatosan létrejön a női és a férfi lélek édes egybeolvadása.” (Campe, 1988, 140.) De – ahogyan azt már láttuk – ugyanez a szerepfelfogás adta meg az alaphangját a századfordulót megelőző évek nőneveléséről elmélkedő olyan magyar pedagógus szerzők gondolkodásmódjának is, mint például Tóth Pál, Geőcze Sarlota, Galauner Lujza, Kerékgyártó Elek és Szuppán Vilmos.            

Papp Jenő (1891-1967)^[2] 1934-ben írt esszékötetében elnézőbb az önállóságra törekvő, új társadalmi szerepekre vágyó nőkkel szemben. Feloldozza azokat, akik – akár önszántukból, akár az anyagi kényszer miatt – függetlenségre vágynak, állást vállalnak. Nem őket, hanem azt a hazug gondolkodásmódot megtestesítő frazeológiát hibáztatja, amely megtévesztette, majd kihasználta a korabeli lányokat és asszonyokat. Hiszen az „alattomos munkaadókkal kenyérért verekedve” sokan közülük látják már, hogy melyek a függetlenség árnyoldalai, és inkább visszakívánkoznának az emancipáció előtti időkbe: „A férfi nem restellte [...] feltárni a nő előtt, hogy mennyit ér a férfiak függetlensége. Nem sokat ért. De a hölgy, aki már verekedett a kényérért a főnökökkel, a csinos titkárokkal, alattomos munkaadókkal és az egész férfinemmel, az szívből vissza is kívánkozott az emancipáció előtti időkbe. Az szerette volna már meghúzni magát egy férfi biztos árnyékában…” (Papp, 1934, 97.)

37. Női „munkaerő” egy irodában (1922)

A nők munkaerőpiacon való megjelenése természetesen nem csak nálunk vezetett éles konfliktusokhoz a két nem között, hanem Európa más országaiban is. Egyre több nő törekedett arra, hogy irodai munkát találjon magának, és a magasabb képzettség birtokában ez már viszonylag könnyen elérhető volt számukra. A hagyományosan férfiaknak fenntartott állásokra pályázó nők megjelenése sokakban keltett ellenérzéseket Európa-szerte. Sokan vélték úgy – közöttük női esszéisták is –, hogy vannak kifejezetten női munkakörök, amelyekből a férfiaknak fokozatosan ki kellene vonulniuk. Ilyennek tartották például a könyvtárosi munkát, amely – úgymond – jól illik a női lélekhez. Voltak olyan szerzők is, akik a társadalmi békesség kedvéért azt javasolták a munkavállaló nőket, hogy kerüljék a konkurenciát a férfiakkal. Suzanne Françoise Cordelier Nők munkában (Femmes au travail, 1935) című könyvében óvja nőtársait az ilyen konfliktusoktól. Gina Lombroso pedig egyenesen azt a kérdést teszi fel A nő a mai társadalomban (La femme dans la société actuelle, 1929) című művében, hogy miféle társadalmi őrültet következtében pályáznak a nők a férfiak helyére. A férfi és nő közötti egyenlőtlenség a munka világában szerinte nem jogtalanság (Lagrave, 1995, 494). 

Papp Jenő a férfiak világán kéri számon a nők kényszerű munkavállalásából adódó konfliktusokat. Lányaik, asszonyaik függetlenedése, fokozottabb szerepvállalása szerinte kapóra jött a saját maga okozta nyomorúság következményeitől megrettenő férfi-társadalomnak: „Átengedték a hölgyeknek az elöljárósági pincék és alagsorok hűvös helyiségeit, ahol a népjóléti gondozónők és missziós nővérek kitárt szívvel fogadták a világból beözönlő nyomorultakat, a koldusokat, a lecsúszott egzisztenciákat, a szemérmes szegényeket és az elesetteket. Arra jók voltak a nők, hogy rátegyék forró kezüket ezekre a lehanyatló fejekre. Ez a kor odaküldte a nőket posztra, ahol újra kellett tölteni a lelkeket hittel. Ahol a vidám, a gazdag és a felelőtlen társadalom forgácsait kellett összeszedni.” (Papp, 1934, 98.) Nyomasztó látlelet ez a gazdasági világválság utáni Magyarország társadalmi viszonyairól.

A nők kenyérkereső pályára lépése megállíthatatlan folyamatként haladt előre a század húszas éveinek Magyarországán is. Főleg az alsó középosztályból jöttek – a felsőbb osztálybeli „úrinők” nemigen vállaltak kereső munkát, vagy ha igen, az egyet jelentett úrinői tekintélyük elveszítésével. A közhivatalnokok egyre nagyobb hányada lett nő, s nemcsak az egyedülállók, hanem – az anyagi kényszer miatt – a feleségek is egyre többen vállaltak irodai munkát. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a közhivatalok felé általában a képzetlenebb, érettségivel nem rendelkező nők törekedtek, akik így csak alacsonyabb szintű hivatalnoki (kezelői vagy díjnoki) beosztást tölthettek be (Gyáni és Kövér, 2001, 265). Bérezésük színvonala alatta maradt a férfiakénak. Lassanként kialakultak az olyan irodai munkakörök, amelyeket az esetek többségében nők töltöttek be. Ezek a pozíciók általában a hivatalnoki hierarchia alsóbb lépcsőin helyezkedtek el.

A Horthy-korszakra jellemző a felsőfokú végzettséggel, diplomával rendelkező nők egyre nagyobb számban való megjelenése a munkaerőpiacon. A pedagóguspályán – elsősorban az elemi iskolai tanítótóság és a polgári iskolai tanárság körében – mind több nőt alkalmaztak olyannyira, hogy joggal lehet az oktatógárda „feminizálódásáról” beszélni (Gyáni és Kövér, 2001, 28). A diplomás nők nagy számban való foglalkoztatása azonban nem járt együtt a gazdasági téren való emancipációjukkal. Sőt, egyértelműen megállapítható, hogy a Horthy-korban fokozatosan romlott annak az értelmiségi, közalkalmazotti foglalkozásnak a társadalmi megítélése és anyagi megbecsültsége, ahová a nők nagyobb létszámban áramlottak be. 

Ez a folyamat szinte egész Európában végbement. A kenyérkereső nők létszáma fokozatosan növekedett a két háború között, kivéve a gazdasági válság éveit. Görögországban például a dolgozó nők aránya 1921 és 1928 között 13,6 százalékról 24 százalékra emelkedett. Franciaország volt az élen a női munkavégzés tekintetében: 1926-ban itt a nők 36 százaléka munkát vállalt, míg Itáliában ez az arány csak 23 százalék volt. Általában véve azonban ennek ellenére tény, hogy a munkavégzés szerte Európában elsősorban a „férfiak dolga” maradt. Átlagosan kétszer-háromszor több férfi volt állásban, mint nő. (Lagrave, 1995, 490.) Az is gyakran előfordult, hogy a munkát vállaló lányok férjhezmenetelük után feladták állásukat és otthon maradtak. 

Magyarországon a nem közalkalmazotti, piaci szférában még nehezebb volt a munkát kereső nők helyzete. A polgári és a proletár családok nőtagjai egyre gyakrabban találták magukat szemben elhelyezkedési nehézségekkel. A két háború között elkezdődött a nők fokozatos kiszorítása a munka világából. Ennek oka a patriarchális családmodell megerősödésében kereshető, azaz abban, hogy a családon kívüli kenyérkereső szerep egyre kevéssé vált összeegyeztethetővé a nőkkel kapcsolatosan megfogalmazott tradicionális társadalmi szerepelvárásokkal. (Gyáni, 1987/88, 375-376.)    

*  *  *

A két háború közötti Magyarországon tehát a nőkkel szemben érvényesülő egyik legerőteljesebb szerepelvárás – a hagyományos triád-felfogás jegyében – továbbra is az otthonteremtés, a magánélet intim szférájának formálása volt. A nőiséggel, a női identitással szemben támasztott korabeli markáns társadalmi követelményként jelentkezett a jó ízlés és az otthonteremtés készsége. Furcsa paradoxon, hogy az élete nagy részét az otthonában töltő nőnek általában nem állt rendelkezésére a lakásban saját helyiség, de az otthonában csak viszonylag keveset tartózkodó férjnek alanyi jogon járt a többnyire hivalkodóan berendezett dolgozószoba.

A középosztálybeli polgárcsaládok lakásának legfontosabb – ám ennek ellenére keveset használt – helyisége a szalon volt. Az asszonyok díszítőszenvedélye itt szabadon kibontakozhatott – de ez a korabeli mentalitásnak megfelelően általában az arisztokrácia ízlésvilágának sznob majmolására korlátozódott. A szalonokat ennél fogva a rokokó túldíszítettség és a helyhiány miatt a túlzsúfoltság jellemezte. A bútorok és a berendezési tárgyak szerepe itt nem más, mint a puszta dekoráció. Nem használták őket, de a társas összejövetelek ritka alkalmaikor büszkélkedtek velük, és ezért kínosan – szinte kultikus tisztelettel – ügyelni kellett rájuk. Arthur Koestler írja gyermekkoráról, amelyet egy budapesti középosztálybeli otthonban töltött: „A lakás [...] tömve volt plüss függönyökkel, székre helyezett kézimunkákkal, bojtokkal, rojtokkal, csipke terítőkkel, bronz nimfákkal, köpőcsészékkel és meisseni porcelán bikákkal a sarokban [...] indezen tárgyakat nem volt szabad megérinteni; a gyerekszobán kívül az egész lakás a tiltott fák és szömörcebokrok erdeje volt.” (Koestler, 1961, 30. Idézi: Gyáni, 1999, 151.) 

A polgári családok asszonyainak kedvelt foglalatosságai közé tartozott a bevásárlás, az üzletjárás. Délelőttönként hosszú időt töltöttek azzal, hogy végigjárták a boltokat, összehasonlították az áruk minőségét és az árakat. A bevásárló nők arra törekedtek, hogy a legszebb portékát vegyék meg – legyen az akár élelmiszer, szövet, ruhanemű vagy háztartási kellék –, de a legjutányosabb áron.

Jellemzőek voltak a délutáni összejövetelek, zsúrok is, amelyeken többnyire csak nők vettel részt. A férfiak inkább külön jártak el hazulról kocsmába, kaszinóba, kávéházba, gőzfürdőbe. Polgári körökben nem volt jellemző az az intenzív és a család egészére kiterjedő társasági élet, amely az arisztokrácia hétköznapjainak szerves részét alkotta (Gyáni, 1999, 150).