8.3.2. A korabeli nőnevelés két kritikusa: Catharine Macaulay és Mary Wollstonecraft

A 18. század végi Angliában Catharine Macaulay és Mary Wollstonecraft nevelésről írott művei képviselték legmarkánsabban a korabeli női írók ellenérzését a nemek különbségét hangsúlyozó előítéletes felfogással szemben. Macaulay értekezése („Levelek a nevelésről”, Letters on Education) és Wollstonecraft kiáltványa („A nők egyenjogúságáról”, „Vindication of the Rights of Woman”) röviddel egymás után jelent meg, 1790-ben, illetve 1792-ben. Figyelemre méltó különbség a két mű fogadtatásában, hogy Wollstonecraft írása hamarosan harcos feminista kiáltványként került be a köztudatba, Macaulay értekezése viszont szinte visszhang nélkül maradt.

Pedig Catharine Macaulay (1731-1791) kora elismert történésze volt, első a maga nemében. Ismert volt republikánus nézeteiről és a francia forradalom iránti lelkesedéséről. Szakmai körök nagyra értékelték egyebek között az Anglia történetét feldolgozó nyolckötetes művét („History of England from the Accession of James I to that of the Brunswick Line”, 1763-1783). Ezt és más történeti és politikai tárgyú műveit jól ismerték Anglián kívül is, főleg Franciaországban és a tengeren túl. Republikánus meggyőződését nem rejtette véka alá, pamfletjeiben kiállt az amerikai forradalom mellett (1770, 1774). Levelezésben állt George Washingtonnal, akinek meghívására 1785-ben a fiatal amerikai köztársaságba utazott, és tíz napot töltött Mount Vernonban. Kortársai körében kivívott elismertségére jellemző, hogy Condorcet Nagy Katalin és Mária Terézia után őt sorolta a harmadik helyre abban a rangsorban, amelyet a világ legfontosabb asszonyairól állított össze.

A „Levelek a nevelésről” párbeszédes formában szerkesztett mű. A dialógus az írónő és képzeletbeli olvasója, Hortensia között folyik, ez a formai elem fogja össze az egyébként egymással laza tematikus kapcsolatban álló 56 levelet.

A szerző eszménye a nőknek a férfiakkal egyenrangú műveltsége. Fontosnak tartja a nyilvános oktatás fejlesztését, mivel véleménye szerint a jó iskolák a társadalmi fejlődés mozgatórugói. Az államnak „jó szülő” módjára kellene gondoskodnia a népoktatás folyamatos fejlesztéséről.^[1] Fájlalja, hogy a politikai vezetők többsége nem rendelkezik a jó szülőkre jellemző képességekkel. Szenvedélyesen érvel a nemzetnevelés szükségessége mellett: olyan polgárok nevelését tartja kívánatosnak, mint amilyeneket az antik Róma, Athén és Spárta nevelt. Az állampolgárrá nevelésre való törekvést az angol alsó fokú iskolákban viszont hiába keresi. Ugyanígy elégtelennek tartja az iskolákban folyó nevelés erkölcsi megalapozottságát. A közerkölcsök siralmas állapotát a népoktatás intézményeiben folyó morális nevelés hiányosságaival magyarázza.  

A levélgyűjtemény tematikájának középpontjában mégsem az iskolai nevelés áll: Macaulay elsősorban a családi keretek között folyó magánnevelés kérdéseivel foglalkozik a dialógusokban. A korabeli szokásokkal nem törődve szenvedélyes hangon érvel a lányok és fiúk családi nevelés keretei között történő együttnevelése mellett: „Ó ti szülők! Ne korlátozzátok leányaitok nevelését arra, ami e nevelésnek csupán felszínes díszítőeleme, és ne tagadjátok meg a jó modor finomságait fiaitoktól… Hagyjátok, hogy gyermekeitek együtt nőjenek föl, engedjétek, hogy tanulmányaik és szórakozásaik közösek legyenek!” (Macaulay, 1994, 49-50.)^[2] Ez a koncepció a két nem együttneveléséről a maga korában egyedülálló módon tett kísérletet a fiúk „akadémiai” képzésének és a lányok morális és társadalmi nevelésének a harmonikus egységbe való ötvözésére. Koedukációt kívánt megvalósítani a családi nevelésben, az otthon falai között.

Catharine Macaulay koncepciójának érdekessége, hogy Rousseau pedagógiájából is tartalmaz elemeket. Az a javaslata, hogy az olvasás tanítását elegendő tizenkét éves korban elkezdeni, hogy nem szabad a gyereket olyan elméletekkel gyötörni, amelyet megérteni még nem képes – mind a francia filozófus-pedagógus hatását tükrözi. A tanítás lehetőség szerint legyen „szórakoztató”, játékos és rövid egységekből álljon, amelyeket szünetek szakítanak meg. A lányok számmára éppúgy, mit a fiúknak fontos a testi erők és képességek fejlesztése, a tudatos edzés.

A szigorú elvek szerint szervezett tanítás a gyerek tizenkét éves korában kezdődik. A gazdagon árnyalt képzési program elemei szervesen épülnek egymásra: A tizenkét éves fiúk és lányok Plutarkhoszt olvasnak, Addison „Spectators” című újságját lapozgatják, és összehasonlító földrajzot tanulnak. Tizennégy éves korban kerül sor Rollin ókori történelmére francia nyelven, Livius, Cassius és Tacitus történeteire latinul, illetve Gibbon és Ferguson^[3] műveire angolul. Tizenöt éves korukban kezdenek el a gyerekek görögül tanulni, tizenhat évesen erkölcsi kérdésekkel foglalkozó szövegeket olvasnak Plutarkhosz, Epiktétosz és Seneca tollából. Irodalmi tanulmányaik ebben az életkorban kiterjednek Fénelon, Shakespeare, Milton, Pope, Racine, Voltaire és Moliére műveire is. Tizenhét éves fejjel kezdenek hozzá az ókori szerzők geográfiai, asztronómiai, filozófiai és a természethistóriai tárgyú műveinek tanulmányozásához. Tizennyolc évesen Platónt olvasnak görögül. Amikor a fiatal tizenkilenc éves, akkor találkozik Harrington,^[4] Locke és Hobbes műveivel. Macaulay következetesen szembehelyezkedik a korabeli nevelési elvekkel, amikor a Biblia tanulmányozását csak a huszonegy éves fiatalnak engedi meg.

A közös képzés mellett Macaulay a két nem esetében különböző foglalatosságokat is előír: a lányok nevelési programjából nem hagyja ki a kézimunkát, a fiúkéból pedig – Locke és Rousseau nyomán – egy kézügyességet fejlesztő mesterség tanítását. A bőséges testmozgást mindkét nem számára ajánlja: a fiúk vívjanak és játsszanak csapatjátékokat, a leányok pedig lovaglással, sétálással, tánccal és tollaslabdázással töltsék szabad idejüket.

Macaulay tanterve alkalmat ad a régi és a modern szerzők kiterjedt tanulmányozására. A klasszikus filológiai műveltséget társadalomtudományi ismeretanyaggal gazdagítja, de modern természettudományokkal alig foglalkozik. Érdekes ellenpontként e gazdag humán műveltség megszerzését rousseau-i módszereket felvonultató gyermekkori neveléssel alapozza meg. Koncepciójának érdeme, hogy programját a lányokra is maradéktalanul ki akarta terjeszteni. Elutasította a korabeli divatos nevelési kézikönyvekben hangoztatott toposzokat a lányok minimális értelmi képzéséről és a háziasszonyi szerepre felkészítő gyakorlatias nevelés hasznáról. Ez az igényesen kidolgozott leánynevelési program azonban mindezek ellenére nem illeszkedett a „kor szelleméhez”. Egyrészt azért nem, mert radikálisan eltért a tanácsadó szakirodalom által sugallt képzési tartalmaktól. Másrészt pedig már túlhaladott műveltségképet képviselt egy olyan korszakban, amikor az angol oktatási rendszerben már megjelentek a természettudományos ismereteket oktató akadémiák.

* * * 

Catharina Macaulay pedagógiai programja a két nem együttneveléséről, fontos lépés volt a nők férfiakkal egyenértékű képzése felé vezető úton. Radikalizmus terén azonban meghaladta őt kortársa és tisztelője, Mary Wollstonecraft (1759-1797) angol írónő, akinek a női egyenjogúságról írott értekezését („Vindication of the Rights of Woman”, 1792) tartják a következetes feminizmus első igazán fontos művének.

Mary Wollstonecraft egyszerű földműves családba született, a műveltség megszerzéséhez kitartó önképzésre, autodidaxisra volt szüksége. Előbb nevelőnőként, majd egy londoni kiadó fordítójaként dolgozott, s itt számos saját művét is megjelentette. Nevelési kérdésekkel foglalkozó értekezéseket tett közzé, elbeszéléseket írt felnőtt és gyermek olvasók számára, más írásaiban történeti, filozófiai, jogi és erkölcsi kérdésekkel is foglalkozott. A politika területe különösen vonzó volt számára. 1792-ben elhagyta Angliát és Párizsba ment, hogy figyelemmel kísérje a francia forradalom fejleményeit. Londonba való visszatérte után csatlakozott a korabeli angol radikális értelmiségiekhez, akik rokonszenveztek a liberalizmus eszméivel és a forradalmi gondolatok sem álltak tőlük távol. Rendszeresen szervezett lakásán összejöveteleket e csoport számára. Olyan írók, publicisták jelentek meg ebben a körben, mint például Thomas Paine (1737-1809)^[5], William Blake (1757-1827)^[6] és William Wordsworth (1770-1850)^[7].

23. Mary Wollstonecraft

A nőnevelés és női emancipáció kérdéseivel már a „Gondolatok a lányok neveléséről”^[8] című írásában is foglalkozott. Ez volt az első könyve, amely ismertté tette a nevét. Nemcsak a címadás utal Locke hatására, hanem a szülő által felügyelt házi nevelés programja is, amelyet Wollstonecraft a lányok körére is kiterjeszt. Fontosnak tartja a gondos erkölcsi nevelést, és a következetesen alkalmazott szabályokat a kislányok napirendjében. Locke-ra emlékeztető módon ír kevésre becsüli a tehetségnek a művészetekben, a zenében való megnyilvánulását – ez szokatlan gondolat egy olyan korban, amelyben a középosztálybeli lányok mindennapjainak szerves része volt a zongorajáték. Szót emel a nők számára elérhető élethivatások számának szűkössége miatt, panaszolja, hogy a tanári pálya a szolgaság egy fajtája a nők számára is, a nevelőnői hivatás pedig a korabeli társadalmi viszonyok között egy megalázó társalkodónői szerep. 

Wollstonecraft számos ponton kötődik Macaulay nőnevelésről vallott nézetihez, a hírneves írónő-történészt személyében nagyra becsüli, kivételes asszonynak tartja (exceptional woman). „A nők jogainak védelmében” („Vindication of the Rights of Woman”, 1792) című értekezése mégis alapjában véve különbözik Macaulay nevelésről írott leveleitől – műfajában, hangvételében és stílusában egyaránt. A mű nevelési kérdésekkel is foglalkozik, de tematikája ennél jóval tágabb. Érzékletes stílusának láttató erejét Wollstonecraft arra használja, hogy a dolgok fonák oldalát is megmutassa. Nem csak hangoztatja a nevelés fontosságát, hanem drámai erővel láttatja a hiányos nevelés vagy a félrenevelés tragikus következményeit. Rousseau-ra emlékeztető szenvedélyes hangon korholja gyermekeiket férjük kedvéért elhanyagoló asszonyok viselkedését: „Mert hányféle módon teheti tönkre a férfi kéjvágya a gyermeket? Például a természettől meglevő kötődés a férfihoz elszakítja kötelességük teljesítésétől a férjüknek tetszeni vágyó anyákat. Vagy a tudatlanság, amely miatt az embercsecsemő sokkal nagyobb veszélynek van kitéve, mint az állat kicsinye. A férfiak ugyanis vonakodnak attól, hogy megengedjék asszonyainak annak felfedezését, miképpen kellene természetesen táplálniok gyermekeiket… (Idézi: Sotiropoulos, 2001, 195-196.)

Bár Wollstonecraft Rousseau tanítványának bizonyul a nevelési program összeállítása során, nála mégsem olyan nyilvánvalóak a párhuzamok, mint a francia filozófus-nevelő és Macaulay nézetei között. Például nem követi Rousseau-t a naturalizmus és empiricizmus terén olyan mértékben, mint Macaulay. Pedagógiai programja inkább a korabeli színvonalas angol fiúiskolák tantervére emlékeztet. Mégis javasol bizonyos változásokat: gyakori testmozgást például, ami megfelel a gyerekek fizikai szükségleteinek. Élesen kritizálja a korabeli tanárokat, akik a mechanikus magoltatást és a gyakori verést tekintik egyedül üdvözítő módszernek.   

Wollstonecraft élesen kritizálja kora társadalmi berendezkedését, hiszen a nők a férfiak zsarnoksága alatt élnek „nevetség vagy sajnálat tárgyaként”. Kiszolgáltatottságuk már a színvonaltalan képzéssel kezdődik. A nők tudatlanságát a férfiak általában nem tartja hiányosságnak, hanem az ártatlanság egyfajta megnyilvánulásának. A lányokat a nem önálló lénnyé akarják nevelni, hanem arra, hogy felszínes vonzerejükkel elnyerjék a férfiak tetszését. Ha az iskoláztatás terén egyenlő esélyekhez jutnának a férfiakkal, akkor nemcsak háziasszonyok és édesanyák válhatnának belőlük, hanem más fontos életpályákra is léphetnének. A jól képzett, magasan kvalifikált asszonyok számos életpálya közül választva fontos szerepet tölthetnek be, így ugyanolyan hasznot képesek hajtani a társadalom számára, mint a művelt férfiak. Az így önállósuló nők megjelenése alapjaiban változtatja majd meg a két nem viszonyát. A nemek közötti különbség ugyanis a valóságban nem létező fikció, amelyet az egyenjogúság ellenzőinek önkénye tart életben. Gyökeres reformokra van szükség az oktatási rendszer terén: államilag fenntartott iskolákban, koedukálva, tehát pedagógiai célok érdekében együtt kell tanítani a lányokat és a fiúkat.

A női egyenjogúság követelése mellett Wollstonecraft hevesen kritizálja azokat a nőket, akiknek az ostoba, felszínes élvezeteket hajszoló életmódja, a fényűzés iránti olthatatlan vágya a nőellenes férfiak malmára hajtja a vizet. A megjobbított iskolarendszerben olyan nők nevelődnek majd, akik tudásuk révén egyenrangú párjuk lehetnek férjüknek.

Mary Wollstonecraft feminista nézetei komoly feltűnést keltettek a korabeli Angliában, de elképzelései – köztük a nőnevelés reformjára vonatkozó nézetei – heves ellenállásba ütköztek, és nem válhattak valóra. Ennek oka kettős. Egyrészt hiányzott a társadalmi háttér és az állam érdekeltsége a reformok keresztülvitelében, másrészt pedig nagyon mélyen gyökerezett a köztudatban az a torz nőkép, amely szerint az asszonyok cicomakedvelő, felszínesen kacér és ostobácska teremtmények, akiknek értelmi adottságai nem elegendőek a magasabb műveltség megszerzéséhez. Ezt a nőellenes attitűdöt – mint láttuk – a felvilágosodás filozófusai és közírói még jobban felerősítettek.