Egy tavaszi este úgy döntöttünk néhány barátunkkal, hogy érdekfeszítő eszmecseréink színhelyéül nem egy kocsmát, hanem a sokkal nyugodtabbnak ígérkező Tisza partját választjuk. Nem leszek álszent, vettünk egy üveg bort. De nem hiszem, hogy most kéne meglepődni rajta, hogy a hallgató – nagy ritkán – alkoholt is fogyaszt. Szóval fogtuk a kis italainkat és kiültünk a rakpartra. Megtárgyaltuk kisebb-nagyobb problémáinkat, teendőinket, egyszóval beszélgettünk. Egyszer csak megállt egy rendőrautó, persze hogy előttünk. Kiszállt belőle egy igen kedvesnek tűnő kigyúrt, kopasz rendőr bácsi és kedvesen, szinte nevetve hozzánk vágott egy szemetes zsákot, hogy most azonnal gyűjtsük össze a mocskunkat.

Rendes kislány létemre rögtön felálltam és összeszedtem minden szemetet. Hiszen megértem, hogy ez a szeretetteljes óriás nem tudhatja, hogy mi nem egy veszélyes, részeg, beszívott, ordibáló, tivornyázó banda tagjai vagyunk. Odaálltam a rendőr elé és mutattam, hogy tessék, megtettem mit megkövetelt a rendőrkapitányság. Csakhogy a mi rendőrünk nem igazán értékelte ezt a gesztust és a rakpart tetejéről fölém tornyosulva éneklő hangon rám rontott, hogy ha nem tetszik, helyszíni bírsággal is büntethet. Mint ahogy az egy sértett kislányhoz illik, aki épp atyai megrovásban részesült - ismeretlen, de minden bizonnyal kedves hallgatótársaim szemetével a kezemben - szépen elhagytam a helyszínt. Mert azt tegyük még hozzá, hogy kicsi országunk hagyományaiból fakadva a rakpart már akkor sem volt tiszta, amikor mi oda leültünk. Ahogy visszanéztem félutamból, láttam, hogy senki sem járt jobban nálunk, a rendőrök majdnem mindenkit elzavartak a rakpartról.

Kis baráti társaságunk ezzel az esettel Solymos László alpolgármester által ígért érdemi változások alanya lett. De miről is van itt szó voltaképpen? Miért nem ücsöröghetünk a Tisza parton? Mint ahogy azt mi nagyon jól tudjuk, sok egyetemista esténként kocsma helyett szívesebben ül ki a rakpartra. Ezzel még nem lenne semmi probléma, csakhogy alkoholt is fogyasztanak, ami közterületen egyrészt tilos, másrészt viselkedésükre sem figyelnek oda kellőképp. A helyi lakosság pedig nem tudja tovább tolerálni a szegedi egyetemisták ottlétét. Mert sokan, ha úgy tartja kedvük, énekelnek, röhögnek, ordítanak semmivel sem törődve maguk körül. A környéken élők pedig hallgatják csilingelő hangjukat és nézik a maguk után hagyott szemetet.

A pohár betelt. „Nem lehet pihenni, a Tiszát semmibe veszik, a lakókat semmibe veszik.” A rakparton és környékén élők petíciót fogalmaztak meg, amelyet Solymos Lászlónak adták át. Nyomatékul több zsák szemetet hordtak a polgármesteri hivatal elé. A rakpart tisztántartásáért az önkormányzat, a vízügyi igazgatóság és a környezetgazdálkodási kft felelős, akik a rakpart takarítását állítólag minden nap elvégzik. Amint kiderült a lakosságnak elsősorban nem is a szeméttel van problémája, hanem az esti hangoskodással, ezen kívül a rendőrök jelenlétét is keveslik. Az alpolgármester érdemi változásokat ígért, a lakók pedig addig hordják a szemetet az önkormányzat, majd a rendőrség elé, amíg ezek be nem következnek.

Ez volt az érem egyik oldala, most nézzük meg a „részeg huligánok” helyzetét. Személyes élménybeszámolómmal először is azt szeretném érzékeltetni, hogy nem minden fiatal „randalírozni” megy ki a Tisza partra. Csak arról van szó, hogy a kocsma helyett szívesebben ülnek ki a folyó partjára. Ott elvannak magukban, mint a befőtt, nem bántanak senkit. Ha úgy vesszük, elszigetelik saját magukat a lakosságtól, hisz nem a város közepén ülnek le „huligánkodni”. Végül valljuk meg őszintén, hogy az országban sajnos mindenütt szemét van. Nem csak az egyetemisták kivételes tulajdonsága, hogy eldobálják a szemetet. Ez csak egy ürügy lenne arra, hogy elpaterolják őket a rakpartról.

Nos, az érdemi változások egyrészt fokozott rendőri járőrözést eredményeztek, ami lényegében annyit jelent, hogy mindenkit elzavarnak a rakpartról. Ez a változás felér egy madárijesztő funkciójával. A hallgatók pedig, ha nem lehetnek a rakparton, majd mennek máshová. Mert valahol mindig lesznek, (és tegyük hozzá, hogy a város azért elég jól megél ebből). Ezen kívül ötven méterenként szemeteskukákat helyeztek a partra, ami lényegesen megkönnyíti a helyzetet. „Így már csak a parasztok dobálják el a csikkeket.”

A szemét ügy megoldottnak tűnik, marad a hangoskodás. A problémamegoldás folyamatából lényegében csak a kompromisszumkészség hiányzik. Mindkét oldal csak a maga érdekeit képviseli. Mert az nem megoldás, hogy elzavarják az összes hallgatót a rakpartról, de az sem, hogy a környékbeli lakók nem tudnak aludni a hangzavartól éjszakánként. Ehhez tenném hozzá, hogy a rakpartot a lakóházaktól egy támfal és egy autóút is elválasztja. Tehát elég nagy hangerő kellhet ahhoz, hogy a hallgatók hangja eljusson az alvó lakosokhoz. Itt kérdezném meg, hogy biztos a rakparton hangoskodnak ezek a fiatalok? Végül pedig arra buzdítanám hallgatótársaimat, hogy figyeljenek oda egymásra, és a közös ügy érdekében csillapítsák le a deviáns eseteket. Talán egy leendő óvodapedagógus, ifjúságszociológus vagy tanár meg is értené miért.

Tózsa Mikolt

Társadalmi tanulmányok I.

SZTE-JGYPK