A Magyar tenger után

Ma elmentem a tengerhez, hogy véglegesen feldolgozzam: itt vagyok. Tegnap azon kaptam magam, hogy a campusz ablakából bámulom a tájat és azon gondolkozom, mit is keresek itt. Néha elfelejtem.

Másfél évvel kiutazásom előtt kellett megpályáznom az ösztöndíjat. Irreálisan sok idő ahhoz képest, hogy utána csupán egy nap alatt teljesen megváltozzon az életem. A gyakorlati szervezés az utolsó hónapra maradt. A végére nagyon felgyorsultak a dolgok, csak az erasmussal tudtam foglalkozni. Az utolsó pillanatokig papírokkal rohangáltam, tanárokat próbáltam elérni, szerződéseket írtam alá és költöztem. Szegedről haza, otthonról a világ végére. Valójában az utazás előtti nap dobáltam össze a fél ruhatáramat két akkora táskába, hogy még véletlenül se bírjam el. A laptopomon kívül más értelmes dolgot nem nagyon sikerült hoznom. Pedig azt hittem, hogy nagyon felkészültem. Úgyhogy most boldog vagyok a ruháimmal, főleg, hogy itt senki sem foglalkozik azzal, hogy mit vesz fel, ezt a szokást pedig nem nehéz elsajátítani.

Tehát az utazás előtti nap épphogy összepakoltam fontosnak vélt cuccaimat, másnap már félkómásan ültem a gépen és 3 óra alatt ott is voltam Londonban. Meglepődni nem volt időm. Egy hét után jutott először eszembe csodálkozni. A tenger szokott kizökkenteni, mert oké, hogy teljesen más környezet, de ez a tenger! Azért lep meg, mert gyönyörű. Elmondhatatlanul gyönyörű. A helyieknek olyan, mintha a Duna vagy Tisza partján sétálgatnának, de nekem minden pillanatban eláll a lélegzetem, amikor meglátom. Falmouth sétálóutcája párhuzamosan halad a tengerrel, tehát az összes kávéház, kocsma, bolt, iroda a tengerre néz! Jelenlegi érzéseim alapján, ha ilyen helyen dolgozhatnék, akkor nem érdekelne, hogy mosogatnom, fénymásolnom, vagy hajtogatnom kellene. Teljes lelki békével és elégedettséggel végezném a munkámat. Mint egy jámbor birka.

Az első, amit meg kellett szoknom, a szél volt, és hogy rigók helyett sirályok „csiripelnek a fákon”.  A második a közlekedés. Ma például felsikított mellettem egy lány a buszon, mert egy kisfiú 30 méterre tőlünk elesett a járdán. Én sokkal jobban aggódom a bácsi miatt, aki az út szélén sétál és szinte kizárt, hogy pár másodperc múlva ne ordítson föl. Ugyanis a busz nagyon rossz oldalon közlekedik. Szerintem. Mindemellett a szűk utcákban olyan közel megy a házakhoz, hogy én is sikítani szeretnék.

Ezek valójában mind apróságok, kis ízelítők abból, hogyan élem meg a változást és a különbségeket. Legnagyobb sokkom valójában a nyelv. Mert igenis sokkol, hogy nem értek mindent. Szerencsére ezzel nem vagyok egyedül. Engem sem értenek.

Tózsa Mikolt
SZTE-JGYPK
Társadalmi tanulmányok II. évf.