Angolul Angliában

 Hogy vannak-e nyelvi nehézségeim? Mára csak azok maradtak. Szépen megszoktam a fantasztikus időjárást – a napfény városa után nehéz volt elhinni, hogy Cornwall Anglia legnaposabb része – a közlekedést, a toastot, a gravyt, a teát tejjel és az angol udvariasságot, amit én inkább felületességnek neveznék. Kedvencem az „All you all right?” kérdés. Mert csak jól lehetsz. Tök mindegy mi az igazság, jól vagy és kész. Ezt mindenki tudja. Meg sem kell várni a választ.

Mesélek a kezdeti nyelvi nehézségekről. Nem értettem szinte semmit. Idetaláltam, és nagyon örültem, hogy itt vagyok. Napokig csak örültem. Nem nagyon zavart, hogy alig tudtam beszélni. Mosolyogtam, bólogattam és próbáltam kitalálni, mit kérdeznek tőlem. Több-kevesebb sikerrel. A bevásárlás zsákba macska volt, az órákon nagyokat pislogtam és sokszor tévedtem el. Ilyenkor azzal biztattam magam, hogy „nem tévedtem el, csak nem tudom, hol vagyok”. Legrosszabb élményem az volt, mikor tévedésből 10 ember előtt lefeküdtem a földre.

Járok angolórákra. Azt hittem, azért jövök ki ide, hogy tanár nélkül tanuljak meg angolul. Erre mit csinálok? Szépen eljárok az órákra az anyanyelvi tanárhoz (100% brit) a sok nemzetközi diák közé és tanulom a „grammart”. Mert szép és jó, hogy majd megtanulok beszélni, de az esszéimet ki fogja megírni? Persze, hogy én.

Először is minden otthon tanuló diáknak azt üzenem, hogy ha már be kell járnia angolórákra, könyörgöm, erőltesse kicsit meg magát és nyissa ki a száját - ha a tanár már térden állva könyörög neki - hogy büfögjön fel pár szót angolul. Ha valaki csak kicsit is komolyabb terveket szövöget a jövőjével kapcsolatban, teljesen elkerülhetetlen, hogy ne ismerje ezt a nyelvet.

Vegyük példának a gimnáziumot. Mindenkinek kötelezően be kell járnia angolórákra. Jobb helyeken. És mit teszünk mi diákok? Nem túl sok mindent. Alszunk, beszélgetünk, keresztrejtvényt fejtünk, más órára készülünk - a lényeg, hogy semmi köze ne legyen az angolhoz. Akkor térünk magukhoz a kómából, mikor a tanár kérdez tőlünk valamit. Ilyenkor gyorsan megpróbálunk képbe kerülni, és válaszolunk. Talán. Esetleg. Ez heti kétszer történhet meg. Szegény tanáraink tehetetlenek. A csoportos beszélgetések általában sikertelenek. Mert ciki megszólalni. Csak már nem emlékszem miért. (Ha valaki tudja, nyugodtan válaszolhat.) Mert most itt, mikor nagyon szeretném érteni a tanáromat, a lakótársaimat, a konyhás nénit, a buszsofőrt, vagy csak egy szimpla britet, de nem sikerül – olyankor mindig eszembe jutnak ezek az angolórák. Hogy még csak egy mondatot sem akartam megválaszolni. Miért? Mert nagy volt a röhögés? Na és aztán? Most sokkal többet röhögök magamon. És egyre ritkábban jóízűen.

Tózsa Mikolt

SZTE-JGYPK
Társadalmi tanulmányok II. évf.