^{Forrás: http://www.gazdagnok.hu/mitoldolale/dolale.jpg
(Megtekintés ideje: 2012. április 22. 14:36)}

Magától értetődik, hogy a társadalom elitjének, vezető rétegének legfontosabb erénye a szociális érzék. Ezzel arra utalok, hogy a vezető réteg nagyobb szociális érzéke az, ami a társadalmi problémák és társadalmi válságok helyes és sikeres megoldásának a feltétele és egyben alkalmas eszköze is. Ha eliten azokat értjük, akikben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak, szociális érzéken pedig a közösség élete és érdekei iránt való helyes érzéket, akkor alig kételkedhetünk abban, hogy az elit legfontosabb erénye valóban a szociális érzék. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy a társadalom akár helyesen, akár tévesen mit ért alatta.

A közfelfogás elit alatt nem a társadalom legértékesebbjeit, hanem egyszerűen azokat érti, akik adott társadalmi rendünkben társadalmi helyzetük alapján magától értetődően a társadalom vezető rétegéhez tartoznak. Szociális érzéken pedig ugyanez a közfelfogás nem a közösség rendje, élete és érdekei iránti érzéket, a helyes társadalmi cselekvésre való készséget, röviden: nem társas érzéket, hanem ennél lényegesen szűkebb jelenséget ért. A szociális érzék e közfelfogás szerint nem az egész közösséggel, hanem mindenekelőtt a társadalmi lehetőségek eloszlásában hátrányos helyzetbe, legalulra került vagy legalábbis konkrét helyzetben alattunk levő, „nyomorgó”, „ínséges”, „szegény”, „alacsony sorsú” egyénekkel szemben megnyilvánuló érzés.

Szociális érzék jele, ha valaki munkásairól gondoskodik, alkalmazottjaival emberségesen bánik, kerüli a jólét, a társadalmi fölény, a társadalmi különbségek megalázó hangsúlyozását, nem néz le senkit, megbecsül mindenféle munkát a maga helyén. Kétségtelenül ott lebeg a „szociális érzék” e fogalmazása mögött is a „társadalmi igazságtalanságok” vonatkozása, vagyis a társadalmi értékek rendjének meg nem felelő helyzetek elleni küzdelem gondolata, sőt az állami szociálpolitika is. A köznapi szóhasználat „szociális érzéké”-ből azonban ez az elem teljesen hiányzik. A hangsúly egyszerűen azon van, hogy a vezető réteg szociális érzéke van hivatva arra, hogy a társadalmi ellentétek élessé válását és a társadalom rendjének felborulását megakadályozza. Ehhez kapcsolódik azután hozzá a szociális érzék erkölcsi értékelése is: a társadalom elitjének legemelkedettebb és erkölcsileg legnagyobb igényű tagjai akkor hasznosítják legjobban kvalitásaikat, ha munkaerejüket vagy legalábbis annak egy részét kifejezetten szociális munkára fordítják.

Mindenekelőtt próbáljuk meg tisztázni azt: mi az elit szerepe a társadalomban? Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon. Erre a szerepre pedig már csak valamilyen elit, vagyis valamilyen értékelési rend szerint kiválasztott embercsoport alkalmas: az értékelési rend tudja csak biztosítani az elit által adott példák és minták érvényességét és kötelező erejét. Hogy tehát az elit teljesíthesse feladatát, egyaránt szükség van mind a két tényezőre: az érvényes társadalmi értékrend igazoló-erejére (tehát olyan helyet foglaljanak el a társadalomban, ahonnan valóban képesek irányítani) és a valóságos társadalmi vezetői helyzetek zavartalan birtokára (társadalom és a vezető elit erkölcsi értékrendjei megegyezzenek).

E két tényező a társadalom életében egybefonódik, s ezt az egybefonódást azok a társadalmi jelenségek közvetítik, melyek általában lehetővé teszik, hogy a társadalomban értékek és valóságok együttes és egymást erősítő hatást tudjanak kifejteni: a társadalmi eljárások és módszerek, társadalmi problémák megoldására kialakult konvenciók, a társadalmi összeütközéseket enyhítő s az összeműködést erősítő viselkedési minták. Ezeknek megőrzése, kezelése, terjesztése, fejlesztése a mindenkori elit feladata. Minden elit jó és termékeny működésének egyik legfőbb feltétele: az elit elfogulatlansága. Különösen fontos ez ahhoz, hogy az elit teljesíthesse kultúrfeladatát: azt, hogy az emberi élet helyes élésére, az emberi szükségletek mélyítésére és finomítására példákat adjon. Az elit elfogulatlanságának ez a követelménye mai gondolkodásunkban teljességgel háttérbe szorult.

 

^{Forrás: www.facebook.com
(Megtekintés ideje: 2012. február 24. 23:23)}

Miről lehet észrevenni, hogy az elit önbizalma, öntudata, elfogulatlansága törést szenvedett? Az elfogulatlanság első, még egyáltalán nem feltűnő törése, ha a vezető réteg kezdi feladatát túl finoman, túl sok külsőleges követelménnyel felfogni. Az, hogy a grófnők és püspökök az idevonatkozó regényekben kötelezően karcsúak, légiesek s nem e világból valók. A kifinomodottság hangsúlyozása mögött a realitástól való elfordulás áll.

A gyengülő elit mindinkább rabjává lesz a külsőséges előírásoknak. Ilyen Balzac leírása a nagyvilági hölgy választékos viselkedésről, veszélytelen szenvedélyekről, divatos öltözködésről, ízléses lakásról stb.

Súlyosabb válság jele, ha az elit elkezdi hamisan értékelni az átlagos, egyszerű, „köz”-népben rejlő értékeket. Csak megzavarodott társadalmi viszonyok között igaz az, hogy a nemzet, a közösség, a társadalom értékei az „egyszerű” nép tömegeiben rejlenek. Jól rendezett társadalomban, jó egyensúlyú közösségben az elit beszél legszebben, az elit a politikai bölcsesség letéteményese, s a falusi kupaktanácsokban olyanok ülnek, akiknek képességei a falusi közösség szükségleteinek felelnek meg.

A vezetők és követők személyes viszonyában is megmutatkozik az elit elfogulatlanságának a törése. Az meg egyenesen visszataszító, ha az elit a tisztelet csökkenésére büntetésekkel és kényszereszközökkel reagál. Az igazi elit tud tiszteletet parancsolóan viselkedni, tudja, hogy mi az, amit megkövetelhet és vele szemben a tiszteletlenség csak szórványos eset lehet. A „tiszteletlenség” általánossá válása annyit jelent, hogy az elit másként értékeli önmagát, mint a társadalom őt.

Annál pedig, amit egy jó elit nyújthat a társadalomnak, alig van nagyobb értékű teljesítmény, ezt a társadalom nagyon jól érzi. Ha viszont az emberek kezdik az elit kiváltságait kizsákmányolásnak, élősködésnek érezni, ez már súlyos tünete annak, hogy az elit kezdi szerepét rosszul vagy sehogy sem betölteni. De ennél ezerszer súlyosabb tünet az, ha maga az elit kezdi a maga szerepét másból való élésnek érezni, vagy szükségét érzi, hogy ez ellen a vád ellen védekezzen; mert ez azt jelenti, hogy a válság elérte a legkritikusabb pontot: az elit lelkiismeretét.

A lelkiismereti válság tünetei: arra a feladatra, amit maguknak igényelnek, nem alkalmasak.  Egy ilyen válságos lelkiismereti állapotra háromféleképpen lehet reagálni. Lehet keményen szembeszegülni a váddal és minden támadással szemben vállalni. A második lehetőség az, hogy a meglévő elit igyekszik szóval és tettel igazolni magát továbbá megnyugtatni lelkiismeretét az ellene szegezett vádakkal szemben. Az olyan vezető réteg, mely bármely okból arra kényszerül, hogy vezetői jogosultságát felvesse, hangoztassa, bizonyítsa, éppen úgy nem képes a társadalom vezetésére, mint ahogyan nem képes alkotásra az olyan ember, aki állandóan felveti magának azt a kérdést, hogy tehetséges-e vagy sem.

 

^{Forrás: http://atmenetiallapot.freeblog.hu/files/gazdagok.jpg
(Megtekintés ideje: 2012. április 22. 14:39)}

 Az önigazolás vágya arra vezet, hogy a vezető réteg nem akar a válság jeleivel szembenézni és mindenekelőtt a válság tüneteit igyekszik enyhíteni. Ilyen tüneti kezelés az állandósított szociális munka. A nem megfelelő elit a válság állandósulását látja és nem a társadalom szerkezetében rejlő okokat keresi és küszöböli ki, hanem a „szociális” munkát állandósítja, s „szociális érzék” címén a bajok tüneti kezelésére való állandó készséget fejleszti ki magában.

A társadalom szerkezeti hibáiért, akár okozta őket, akár nem, az elit – éppen azért, mert elit – felelős, ilyenkor tehát a szociális munkával azt toldozza-foldozza, amit egyéb munkájával maga ront el. Mélyebb válság esetén azonban a tüneti kezelés, az ún. szociális munka kénytelen állandósulni, viszont állandósulása megbénítja az elit alkotóképességét és az egész társadalom munkakészségét. Az elit lelkiismereti válságán tehát nem segít sem a lelkiismeret megkeményítése, sem a lelkiismeretnek szociális érzék hangoztatásával és szociális munkával való elnyomása: megoldást – mint minden lelkiismereti válságnál – csupán a harmadik alternatíva: a tényekkel való szembenézés hozhat.

Úgy, hogy az elit letesz azoknak a kiváltságoknak a védelméről, melyekben maga sem hisz már, és belsőleg is felszámolja tarthatatlanná vált igényeit. Hazánk jelenlegi vezető rétege is, ha ilyen követeléseket szegeznek vele szembe, arra hivatkozik, hogy mindazok a többi rétegek, melyeknek eszükbe juthat a vezetés átadását követelni, konkrét történeti alkalmakkor bebizonyították erre való képtelenségüket. Szomorú látvány ezzel szemben az olyan elit, mely nem ura sorsának, hanem megvárja, hogy erőszak vagy az események állítsák félre és akkor aztán duzzog, szabotál, s teljesítetlen igényein rágódik.

Az elit, ha kell, végezzen szociális munkát is, de legyen tudatában annak, hogy ha a rábízott társadalom odajut, hogy tartósan nem képes külön szociális munka nélkül fennállani, akkor az elitnek nem a szociális munka állandósítására, szervezésére, kiterjesztésére kell legjobb erőit fordítani, hanem a válság gyökerének a tisztázására és a válság okának a kiküszöbölésére.

Ha pedig az derül ki, hogy a válság oka az elit mögött álló értékelési rend megingása s az elit teljesítőképességének a csökkenése, akkor az elitnek nem külön szociális érzék fejlesztésével és hangoztatásával kell szerepének feladását elodáznia, hanem igazi társas érzékkel a társadalmi értékelésnek azokat az új szempontjait kell megkeresnie és elsősorban magára alkalmaznia, melyek megfelelnek a megváltozott társadalmi közmeggyőződésnek, és alkalmasak a közösség megzavart harmóniájának a helyreállítására.[1]

A témához Bibó István egyik tanulmányát használtam fel, azt vizsgáltam, hogy Ő hogyan látta az elitet és feladatait. A konklúzió levonását és az utópisztikus elemek vizsgálatát az olvasóra bízom és mivel a cikk átolvasása után Deja Vu érzésünk támadhat, le kell szögeznem, hogy eme cikk szerzője politikai pártoktól és nézetektől független, ezért bárminemű összefüggés csupán a véletlen műve.

 

Maróti János

Társadalmi tanulmányok II.

 SZTE-JGYPK