Előszó

Mielőtt bevetnénk magunkat a sorok közé, hadd tartsam fel egy pillanatra a kedves olvasni vágyót egy gondolat elejéig. Igen, a Mr. Nobody című film[1] adja a gerincét annak, amit alább elkövettem, de nem filmkritika és nem filmismertető, amit írni akartam, ezért nem fogom minősíteni a történetet, elmélkedni a színészek alakításáról, vagy méltatni a rendező tehetségét. Aki ilyesmire vágyódik, tudom ajánlani a jobbnál jobb kritikákat, melyeket az interneten fellelhetünk. Viszontlátásra. Aki mégis maradt (és már látta a filmet) annak nem ígérhetek mást, mint kusza gondolatvihart, melynek egyetlen célja, hogy gondolkodásra bíztassam a kedves olvasót.

Rengeteg kérdést nyitva hagyok. Olyan kérdéseket, melyekre joggal mondhatjuk, hogy ezerszer feltett, elcsépelt klisének beillő kérdések, mint hogy miért kék az ég és miért zöld a fű, vagy éppen mi az élet értelme. Mégis felteszem őket, mert hiszem, hogy legalább egyszer az életében mindenkinek fel kell tennie ezeket a kérdéseket majd magának, és senki más nem adhat rá választ jobban, mint mi magunk. Ezt teszi a film is. Ezért is választottam munkám alapjául a Mr. Nobody című filmet, mert a megnézése után lehet, kaptunk válaszokat, lehet, nem, de a kérdéseket mindenféleképp segít feltenni, szemléltetni. Amit én írni próbáltam, az csupán csak egy kis mankóként szolgál a filmhez néhány jelenet felelevenítésével. Remélem hasznos lesz.

 

Zugzwang

„A sakkban ezt úgy hívják, lépéskényszer („Zugzwang”), amikor akármit is lépsz, mindenképpen veszítesz.”

Az idézet a Mr. Nobody című film vége felé hangzik el a főszereplőtől. A mondat első felét a gyerekkori, míg a második felét már az idős énje mondja ki. S habár ez a gondolat csak a film végére fogalmazódik meg, mégis az első képkockától az utolsóig rányomja a bélyegét az egész filmre.

Az első, amivel a film elején találkozunk, a „galamb babona”. A galamb (de ne feledjük, lehetne egy ember is), miután jutalmat kap, elkezdi vizsgálni mit tett, és megismétli, szükségszerűen remélve, hogy ismét megtörténik vele. A rossz dolgokat előidéző eseményeket pedig igyekszik kerülni természetesen. A dolog érdekessége, hogy ha nincs összefüggés a jutalmazás és a „galamb” cselekedetei között, akkor is keresni fogja azt. „Vajon mit tettem, hogy ezt érdemeltem?”

Vegyük észre, milyen veszélyes dolog lehet a hinni akarás. Arra készteti az embert, hogy összefüggéseket találjon ott is, ahol nincsenek, s ezek mentén emlékeiben akár újraírja az egész életét tévesen. Márpedig a múltunkban szerzett ismeretek segítenek meghozni a jövőnk döntéseit a jelenben. De hogyan hozhatunk helyes döntést előre a körülmények ismerete nélkül? Honnan tudhatjuk, hogy nem estünk a galamb hibájába? Mi a jó döntés? Mik a lehetőségek? „Miért pont a múltra emlékezünk, miért nem a jövőre?” Ehhez hasonló kérdéseket próbál meg a film megfogalmazni számtalan másik mellet. Mindegyik egyenként is megérne egy külön eszmefutatást, én azonban most csak egyet szeretnék kiemelni a megfogalmazódott kérdések közül: Létezik-e jó döntés?

A film folyamatosan boncolgatja Nemo[2] életlehetőségeit. A döntéseinek motivikus ábrázolása kettős, ugyanis míg a vonatsínek jelzik a választás szabadságát, miszerint az egyén kialakulása saját döntéseinek következménye, addig a visszatérő falevél ezzel szemben az egyéntől független ok-okozati összefüggésre utal, így a véletlenszerűséget leredukálja egy dinamikus rendszer előre meghatározott sorsszerű tervének részévé, melyben egyetlen apró változtatás a rendszer egészére kihatással lehet (káoszelmélet-pillangóeffektus).

^{_{Kép forrása: http://media.port-network.com/picture/instance_1/257893_1.jpg
(Letöltés dátuma: 2012. 04. 23.)}}

 

Nemo abban a szerencsés (vagy épp szerencsétlen) helyzetben van a filmben, mint Platón történetében[3] a pamphüliai Er, kinek nem kellet innia a Léthé folyó vizéből. Hozzá hasonlóan Nemo is megőrizhette tudását (ha úgy tetszik emlékeit a jövőjének lehetőségeiről és minden ehhez szükséges információt), így lehetősége nyílt előre látni az élete során meghozandó döntések következményeit. A film rámutat, hogy amikor azt hisszük, könnyebb lenne döntenünk, ha előre tudnánk életünk eseményeit, nagyot tévedünk. Minden egyes döntésünkkel egyben kizárjuk az alternatívákat. A 9 éves Nemo képzeletében létrehozza azokat az életlehetőségeket, melyek közül választhat, ezáltal az Ottlik Géza-féle mozi metaforát[4] új szintre emelve. Azonban, ahogy az a filmben is elhangzik, „Most, hogy tudja, mi fog történni, ugyanúgy képtelen választani.”. Mindenért, amit elszalasztottál, nyertél valami mást, és mindenért, amit nyersz, elveszítesz valami mást. „Valamennyi ösvény a helyes ösvény”, azonban végül mindenkinek dönteni kell valahogy, és ez a „Zugzwang”.

Ezért különösen tragikus Nemo története, mert egy átlagembernek nem kell együtt élnie a kihagyott választási lehetőségek tényleges tudatával. A különböző életlehetőségek különböző etikai paradigmákat jelentenek. Utilitarizmus vagy etikai egoizmus. Mit kell tennem? Melyik a helyes döntés? Ami számomra hasznos, vagy ami mindenki számára? Arisztotelész szavaival élve „Témánk a jó, a legfőbb jó, a számunkra való jó”.[5] De vajon mi lenne a számunkra való legfőbb jó? Vajon tényleg mi döntünk-e? Az egyik kedvenc jelenetem, amikor a gyermek Nemo a sütemények közül próbál választani. Mindet szeretné, de csak egyre van pénze. „Amíg nem választasz, bármi lehetséges.” hangzik el. De vajon tényleg így van-e? Persze eldönthetjük, és mi döntjük el, hogy megvesszük-e a süteményt vagy sem. Azt is eldönthetjük, melyik süteményt vesszük meg. Azonban a választék adott. Az, hogy hova születünk, kikké vállunk, kiket ismerünk meg, már önmagában behatárolja a soron következő választási lehetőségeinket. Mi vagyunk, aki játszunk, mi dobunk a dobókockával, de ostobaság lenne nem észrevenni, hogy nem mi választottuk meg a társasjátékot vagy annak alapvető szabályait.

Mr. Nobody egy olyan világban ébred, ahol mindenki halhatatlan. A médiában szenzációként mutogatják (társadalomkritikai epizódok) főhősünket, az utolsó halandó embert. Nemonak még nagyon fontosak azok a döntések, amelyek meghatározták életének alakulását. Megértheti-e ezt egyáltalán egy olyan társadalom tagja, ahol mindenki örökké él? Megélnek-e ezek az emberek olyan határszituációkat, mint Nemo az egyes emlékeiben? Valószínűleg az emberi élet mulandósága teszi olyan értékessé és fontossá, hogy egy-egy szituációban hogyan döntünk.

A kisfiú elméjében lejátszódó folyamat végén elbontja azon világok emlékét, melyek a problémájának megoldásához voltak szükségesek. A tér felbomlik, az idő visszafelé kezd el járni. Kant szerint a tér és az idő érzékelése priori[6] képességek. Az emberi értelem aktív formálója az elmére ható ingereknek. Sokszor találkozunk ezzel anélkül, hogy észrevennénk: az agyunk szelektál. Így próbálja az agyunk a rengeteg beáramló információt feldolgozhatóvá tenni, és ezt még leegyszerűsíti néha pusztán csak egyszerű képzeteket, megérzéseket meghagyva az eredeti adathalmazból. Az elménk egyszerűsítő és általánosító tevékenysége miatt azonban néha nem a valóságot látjuk, mint ahogyan azt Kovács Ilona előadásában bebizonyította[7]. Nem is beszélve az érzelmeink, és a különböző önvédő mechanizmusaink emléktorzító és újraértelmező hatásáról. Mr. Nobody emlékei sem mentesek a torzulásoktól, néhol a filmben ez ismétlődésként vagy emlékek összemosódásaként jelenik meg.

A Kierkegaardi filozófia követelménye, hogy a gondolkodás igazságáról vagy hamisságáról a gondolkodó egzisztenciájára tekintettel kell döntenünk. „A szubjektivitás az igazság,az igazság a szubjektivitás.”[8] Ezen logika mentén azonban - véleményem szerint - jogosan felmerülhet a kérdés: mi különbözteti meg a valóságot és a Nemo által felépített világot a filmben[9]. Ennek a kérdésnek ad hangot közvetve az újságíró is, aki keresné, melyik emlék valós az idős úr történetéből. „Maga nem létezik. Ahogy én sem.”- hangzik el a válasz.

Szerelmi szálak ölelik fel a film majdnem felét, mégsem beszéltem róluk eddig. Pedig talán ez az egyik legfontosabb döntés egy ember életében. Melyik lányt válassza Nemo? Mindegyik döntés egy teljesen más életet kínál. Lehetne gazdag, befolyásos. Lehetne családos kertvárosi apuka. Mindezek felé helyezve, a rövidebb életet is vállalva, Annát választja. Minden, ami történt, amit láttat velünk a kisfiú elméje, mindez ennek az egyetlen egy kérdésnek a megválaszolását szolgálta. A sok nyitott kérdés mellett ez az, amit kimond a film. A rövid, de boldogabb élet értékesebb, mint akár a halhatatlanság, vagy a döntés lehetőségének megtartása.

Elképzelünk valamit az előzetes ismereteink alapján, felépítünk egy kis világot a probléma megoldásához, majd a feladat végeztével elfelejtjük - mindezt néha másodpercek töredéke alatt. Csak a szép emlékek maradnak, amikor véget ér a film és lemegy a függöny egy pillanat alatt, visszafordíthatatlanul, sokszor anélkül, hogy választ kaptunk volna rá, mi lett volna a helyes döntés.

 

Felhasznált irodalom:

• Mr. Nobody (2009) Kanadai, Belga, Francia, Német romantikus, sci-fi, filmdráma. Írta és rendezte: Jaco Van Dormael.
• Platón: Az Állam http://mek.niif.hu/03600/03629/03629.htm (2011. 01. 12.)
• Ottlik Géza: Buda. Európa Könyvkiadó, 1997, Budapest.
• Arisztotelész: Eudémoszi Etika. In: Nagy Etika. (Fordította: Steiger Kornél). Gondolat, 1975, Budapest.
• Aabye Sören Kierkegaard
  http://sagv.gyakg.u-szeged.hu/tanar/farkzolt/FILTETEL/KIERKEG.HTM
  (2012. 01. 02.)
•  Immanuel Kant
  http://sagv.gyakg.u-szeged.hu/tanar/farkzolt/FILTETEL/KANT.HTM
  (2012. 01. 02.)
• Kovács Ilona – Mennyi ész kell a látáshoz című előadása
  http://mindentudas.hu/elodasok-cikkek/item/143-mennyi-ész-kell-a-látáshoz?.html
  (2011. 04. 14.)

 

Szokolai József

Társadalmi tanulmányok II.

SZTE-JGYPK