Úgy tűnik, a népbutításon megedződött közönségnek ismét feladta a leckét az RTL II. Újra kezdődhet a televízión és a sajtón keresztül a fiatalok nevelése. De milyen irányba? Hol van az élvezhető kikapcsolódás és a céltalan életmodell bemutatása közötti határ? Az bizonyos, hogy ezen műsorok során egyre vékonyodik a vonal, s félő, hogy a fiatal generáció számárra természetes életvezetési célokká válnak a látottak. De milyen összetevők alapján kotyvasztják a készítők a társadalom mérgeit?

 

Mindent, csak normálist ne

Január elején startolt az RTL II műsorán a Való Világ hatodik szériája, amit – a világháló szerint- nagy érdeklődéssel várták a nézők. És, hogy le ne maradjon senki, az RTL Klub csatornáján is vetítettek kisebb összefoglalókat a szereplőválogatásokról. Természetesen a fő eszköz ebben az esetben is a figyelemfelkeltés volt, bár a módját azért megválogathatták volna a leendő beköltözők. Szelektálhatunk szex mániás, pszichopata, izomagyú és – még diplomatikusan kifejezve is- idegbeteg jelzőkkel teliaggatott szereplők közül. A normalitás határát bőven súroló „VV Simon” például egy pórázon vezetett plüss állatkával állt a kamerák elé mondván, hűséges társa mindig mellette áll. Értem, hogy a reality show-k egyik alapköve az, hogy minél extravagánsabb valaki, valószínűleg annál nagyobb nézettséget fog produkálni, de azért nem tartom célszerűnek a kereskedelmi csatornák egy bizonyos szint alá süllyedését. A szereplőkön kívül a házat is megcsodálhattuk, s külön megnyugvást nyújtott számomra, hogy a leendő lakók intelligenciájukkal egyenesen arányban lévő körülmények között szórakoztathatják majd a nagyérdeműt.

 

 

Valótlan valóság

A valóságshow már az elnevezésében is jelzi, hogy a „valóságot” szeretné bemutatni, illetve a valóság egy kis darabkáját tárná fel a nézők előtt. Hát csak szeretné, mert nyilvánvaló, hogy a történések nem csupán az egyének alaptermészetéből fakadnak, hanem előre megírt forgatókönyv is segíti a szereplők által befolyásolt nézők szórakozását.Én 11 éves voltam, mikor ez a műsor futott az RTL Klubon, és hát el is hittem, hogy minden, ami a házban történik, természetes emberi reakció, nincs benne semmi kreált valóság. Az ilyen jellegű valóságshow-t leginkább egy laboratóriumi kísérlethez lehetne hasonlítani. Pontosabban – kevésbé diplomatikus megfogalmazásban – egy patkánykísérlet egész pontos mása. Félreértés ne essék, én nem a szereplőket akarom összehasonlítani a patkányokkal, hanem inkább a velük való kísérletezést az emberekkel való kísérletezéssel. Mi lesz, ha megvonom a cigaretta adagot? Mi lesz, ha a mikroportot nem viselőkre ezt vagy azt a büntetést szabom ki? Hát konfliktus az biztos. Sőt, csoportpszichológiai szempontból is szemlélhetjük az alapszituációt.

 

Az első héten már kialakulnak az ellen – és rokonszenvek, a kezdeti barátságok és a kisebb súrlódások alapot adnak egy későbbi nagyobb robbanásnak, amit már a nézők is nagyobb figyelemmel szemlélnek.  Az egyik legnagyobb feszültségforrás az egyén számára, hogy meg kell nyernie a játszmát, vagyis harc folyik az „életért”. Tehát a kialakuló, egyre szorosabbnak látszó baráti viszonyok egyáltalán nem nevezhetők baráti kapcsolatoknak. Itt a hangsúly a taktikán van.Ha van olyan élelmes az egyén, a „túlélésért”, vagyis a győzelemért képes még arra is, hogy manipulálva társait ő kerüljön a legelőnyösebb helyzetbe. A legjobb taktika – az eddigi műsorok elemzése alapján – a háttérbehúzódás taktikája. Az egyén kimarad az esetleges konfliktusokból, viszont az igenis jót tesz a megítélésének, ha olyan mellett áll ki, akinek a helyzetével a nézők többsége azonosulni képes. Ezzel pedig azt éri el, hogyha egy kiszavazáson ő lenne az egyik alany, a nézők valószínűleg őt akarják ott tovább látni. Az eddigi műsorokban is érdekes „túlélési stratégiákat” láthattunk, nyilván úgymond kibuktak a szereplők erősségei, gyengeségei is. Azt feltétlenül felháborítónak tartom, hogy a nyeremény (pénz) érdekében átverjék egymást az emberek, azt pedig még felháborítóbbnak, hogy ezt a nézők élvezik is.

 

Egészséges, amit látunk?

Ha abból az alapszituációból indulunk ki, hogy szándékosan ellentétes személyiségeket ilyen hosszú időre összezárnak, akkor azt mondhatjuk, hogy a helyzet mindennek mondható, csak egészségesnek nem. Vegyük például - in medias res - az intim együttléteket. Alapból kimerítő lehet hónapokig az önmegtartóztatás, ráadásul a műsor nyilván arra apellál, hogy ez a szituáció kétfelé viheti a műsor irányát: vagy őrületes veszekedések, viták halmazát „élvezhetjük” és „csámcsoghatunk” rajta, vagy kíváncsian nézhetjük végig a feszültségek feloldását nyújtó ágyjeleneteket.

 

 

Kiemelném, hogy az életmodell bemutatását is az „egészségtelen” kategóriában fedezhetjük fel. A műsor
kihangsúlyozza az általa fontosnak ítélt „lényeges” dolgokat az életben. Ha abból indulunk ki, hogy a villában nem kell se lakbérre költeni, se hitelt fizetni, sőt az élelmiszert, a tisztálkodási kellékeket és a dohányárut is megkapják ingyen, ezért igazából a megélhetési modell bizony eltűnik a színről. Továbbá azt is megemlíteném, hogy ebben a műsortípusban tilos volt bármilyen szórakoztató eszközt, kelléket használni, nevezetesen mobiltelefonon játszani, televíziót nézni. Paradox lett volna, ha a szereplők a róluk készült összefoglalót nézték volna esténként egy bögre kakaó mellett. Persze a szerkesztők célja ezzel is a nagyobb feszültségkreálás volt. Az effajta életmodellt nyugodt szívvel nevezem vegetáló hedonizmusnak[1]. Ez a megfogalmazás kimerül abban, hogy a szereplők későn fekszenek le, későn is ébrednek, esznek, alszanak, veszekszenek azon, hogy miért nincs elmosogatva, holott mindegyik egyformán lustul a kanapén, vagy napi 3 dobozzal elszív az udvaron.

Hogyan „fogjunk” nézőt?

Amint az eddigi szériákban is láthattuk, a műsorkészítők lelkesen igyekeznek a villalakók életét „feldobni” egy kis játékkal, különböző programokkal, feladatokkal. A legjellemzőbb, hogy próbatételeket rónak ki a játékosokra, amiket teljesíteni kell, különben büntetésben részesülnek. Ebben a szituációban, ha átgondoljuk, az amúgy meglehetősen passzív lakók parancs-végrehajtóként[2] működnek. Bár az is felmerül, hogy az bentlakók egyike sem volt képes eddig produkálni egyetlenegy intellektuális, értelmes közös programot sem. Ugye itt is bejön a „vegetáló hedonista” fogalma. Ebben a kontextusban a passzív szerep kiosztása nem az egyén lázadását indikálja, hanem a szerepet, mint természetes jellemzőt mutatja be a műsor. Vagyis a passzivitásra kárhoztatott egyének nem egyéniségként, hanem karakterként működnek közre a nézők szórakoztatásában.

 

Érdekességként felhívnám a figyelmet a szinte minden szériában megjelenő kisállatok jelentőségére. Vagyis, „aki az állatot szereti, rossz ember nem lehet”. Mivel semmilyen kommunikációs vagy szórakoztató eszközt nem használhatnak a szereplők, ezért előfordult már, hogy a szerkesztőktől kaptak egy kutyát, cicát, malacot, madarat stb. Az állatoknak nyilván eszük ágában sincs megnyerni ezt a versenyt, így semleges feszültségoldásként tüntették fel őket a műsorkészítők. A lakók így kiélhették gondoskodó hajlamukat, szeretgethették, elláthatták az ominózus jószágokat. És ezzel is a műsorkészítők célja nyilván az állatbarát közönség megnyerése, illetve a szavazatok növelése volt. Megemlíteném azt a tényt is, hogy sok néző szemében szimpatikusabb az az egyén, aki szerető gondoskodással veszi körül a kapott állatkát, mint az, aki embertársai felé mutatkozik empatikusnak.

 

 Egy gondolat erejéig kitérnék a nyelvi eszközök használatára a nézők megnyerése tükrében. Általában a kereskedelmi csatornák jobban preferálják a demokratikus, diplomatikus nyelvhasználatot, ebben az esetben viszont ez nem így történik. Itt kifejezetten előnyös, hogy a szereplők természetes nyelvhasználatát mutatják be ezek a műsortípusok. Vagyis a nézők számára természetesebb, valóságosabb, sőt valóságosnak érzik, ha a szereplők szlogenekkel, beszédhibákkal, vagy trágárkodással élnek a Házon belül. Bár számomra a legnagyobb problémát inkább a trágárkodás megjelenése okozza, ennek ellenére az előző részeket főműsor időben vetítették.

 

A fiatalok „agymosása”

Befejezésül egy számomra kiemelkedő fontosságú témával zárnám a valóságshow-k egyik legnépszerűbb típusának bemutatását. Nevezetesen a gyermekekre és fiatalokra gyakorolt hatása igen fontos etikai kérdéseket vethet fel bennünk. A nyílt szexualitás egyértelmű kifejeződése, a műsorban éppen eleget hallott trágár beszéd, hazudozás, hisztizés, alkalmankénti ivászat nem főműsor időbe való modellek. Megjegyezném, hogy hiába írják ki a sarokba a korhatárt, a gyerek akkor is nézni fogja, én is néztem. Ha pedig a késő esti órákba helyezik át a vetítést, csökkenhet a nézettség, ezért úgy tűnt, nem zavarja a szerkesztőket, hogyan hatnak a gyermekek fejlődésére ezek a jelenetek, odabiggyesztették a képernyő sarkára a korhatárt, mindenkit csendre intve ezzel.

 

Összefoglalván a leírtakat, a negatív és romboló hatás véleményem szerint mindenki számára tisztán érzékelhető. Az pedig külön elkeseredésre int, hogy az ilyen műsorokra még mindig van igény, vagy épp egy kereskedelmi csatorna teremti meg rá a hiányérzetet. Mindenesetre én csupán egy pozitívummal szolgálhatok a nézőknek és a fiatal generációnak: legalább azt látják, hogyan nem szabad élni.

 

 

 

Ravasz Enikő

Társadalmi tanulmányok

SZTE-JGYPK

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom

KAPITÁNY Ágnes: A valóságshow szimbolikus üzenetei: http://www.socio.mta.hu/dynamic/kapitany_a_valosagshow_szimbolikus_uzenetei.pdf

 

Képek

Forrás: internet