Fonomimika újratöltve

Fonomimika újratöltve

Szerző: Juhász Valéria

Könyvismertető

Fazekasné Fenyvesi Margit: Olvasástanítás fonomimikával

Komplex elvű fonomimika című könyvéről

Szeged, JGYF Kiadó, 2020.

 

  Hazánkban az 1868-as XXXVIII. törvénycikk írta elő a 6–12 éves korú gyermekek tankötelezettséget az analfabetizmus fölszámolására. Ez nem hozott azonnal megfelelő eredményt az iskolába járási hajlandóság miatt: 1868-ban a tankötelezettségnek csak a 48%-a, 1872-ben az 55%-a, 1896-ban a 79%-a, 1913-ban pedig a gyerekek 93%-a járt valóban iskolába (Pukánszky— Németh 1994. 478). A korábbi silabizáló olvasás módszerével az írni-olvasni tanulás meglehetősen nehézkes és hosszadalmas volt. Ahogy Móricz is leírja az Életem regényében: „És hiába tudtam éppen úgy olvasni a papírról, mint a tanító úr, hogy bicska, ez tilos volt: így kellett betűzni bö i, bi,  cö,  sö,  csö, bics, kö a ka, bics-ka… bicska.” Ez a silabizáló módszer nem járt kellő sikerrel, ezért az írás-olvasás tanítás reformja a tömeges népoktatás elindulásakor elkerülhetetlen volt. A silabizáló olvasást felváltotta az írvaolvastatás módszere, ahol előbb írni, majd olvasni tanultak a gyerekek. Az írástanítást hangoztató gyakorlatok előztek meg, ahol a hangot leválasztották a szóról. Ezt a gyakorlatot írta át a fonomimika mód- szere, amely Tomcsányiné Czukrász Róza nevéhez kötődik. A tanítónő 1884-től tanított a kolozsvári elemi iskolában. Inspiráló környezete arra sarkallta, hogy számos hazai és külföldi munkát olvasson el az olvasástanításról. Ekkor találkozott a francia Grosselin munkájával, aki a fonomimika módszerével tanította az olvasást (Iván 1999). Czukrász Róza saját osztá1yában Kolozsvárott (1. és 2. osztályban) már az 1890-es évek elején kísérletezett ezzel a módszerrel. 1896-ban megírta az Olvasástanítás testgyakorlatokkal című írását a Család és Iskola című folyóiratba. 1899-ben jelent meg a Phonomimikai előgyakorlatok az olvasás és írás tanításához. Ettől kezdve járja az országot módszerének népszerűsítéséért, ami eleinte nem aratott osztatlan sikert itthon  (Iván 1999),  ugyanakkor  már a kezdetekkor is számos írást, könyvet ihletett: Jósa András, Szabó Antal már 1901-ben méltatják a phonomimikát a Nyírvidékben, majd Munkácsi (Zsurek) Antal (1902) megírja a Képes phonomimika, vagyis: hogyan kapcsoljuk össze az írva-olvasás tanítását a beszéd- és értelemgyakorlatokkal, a magyar nyelv tanításával című könyvét. Ezeket követte Péter János (1903) útmutatója, Csáky Elek munkája (1903, 1904) Klinda Károly (1905) vezérkönyve, Kozmáék (1906) tankönyve. Peres 1907-ben az olvasás-írás újabb módszereiről szóló tanulmányában így ír a fonemikus olvasástanításról: „A fonomimikusoknál jellemző, hogy minden hangnak van kézjele és meséje,- a kéz- jelben Grosselint követik, de eltérésekkel, a mesében eredetiek. Az i hang kézjele pl. a szájhoz merőlegesen tett mutatóujj; meséje pedig arról a kis leányról szól, aki így nevet. i-i-i. A jelről a hangnak kell az emlékezetben fölújulnia, de nagyon jó, ha a jel alakja a betű-alakhoz hasonlít. Ez az utóbbi kívánság azonban csak ritka esetben realizálható. A fonomimikusok — akik közé Tomcsányiné Czukrász Róza, a már említett Munkácsi Antal és Gábel Gyula sorolható — a legnagyobb agitációt fejtették ki, s eljárásukat leginkább elterjesztették. Meg kell említenem róluk, hogy előbb olvastatnak s aztán íratnak; hogy a szóhangot nem elemzés útján kerestetik ki, hanem valamely természeti hang utánzása alapján önállóan fogatják fel (pl. a „v” nem a vas szó első hangja, hanem a mozgó vonat v hangja), hogy első olvasási gyakorlataikban a szavak mássalhangzón kezdődők … ”

  A tantervbe 1925-től vezették be a fonomimikát, és 1950-ig meghatározó módszerré vált az olvasástanításban (Balogh 2017). Czukrász Róza az 1934-es, A fonomimikai módszer Magyarországon című könyvében egységesítette a különböző helyeken megjelent kézjeleket. Tomcsányiné Cukrász Róza 1901-ben munkájáért megkapta az A Société pour l’Instruction et la Protection des Enfants Sourds et Muets ou Arriérés bronzérmét, majd 1927-ben ennek aranyérmét. A franciák után munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia 1906-ban Wodianer-díjjal ismerte el. Ma — igen méltatlanul — csak kevesen ismerik a fonomimika módszerét.

  A fonomimika az olvasás technikai elsajátítását könnyíti meg a hangoztatással egybekötött kézmozdulatok segítségével. A módszer előbb olvastat és utána ír. Mivel a fonomimika minden korábbi eljárásnál sikeresebbnek bizonyult a maga idejében, Fazekasné Fenyvesi Margit újra elővette, leporolta, megújította és közkinccsé tette, mert a saját és kollégái gyakorlati tapasztalatai azt mutatták, hogy a fonomimika még ma is sikeresnek bizonyul az olvasás- és írástanításban.

  Fazekasné Fenyvesi Margit kötete bevezetőjében áttekinti az olvasástanítás eddigi módszereit, összehasonlítja ezek előnyeit és hátrányait: különösen jól körvonalazza az analitikus, szintetikus módszert, amelyhez hozzáilleszti a Meixner-féle újítást. Meixner a fonomimika módszeréhez hasonlóan nem hangleválasztással, hanem önálló hangoztatással alakítja ki a hangképzetet. A hangtanítás elsődlegessége a fonomimika bevezetése óta az olvasástanítás alapelve (Adamikné 2002).

  A következő fejezetben sorra veszi azokat az elsősorban kognitív feltételeket, amelyek szükségesek az olvasás megkezdéséhez, illetve bemutatja azon módszereket, amellyel a különböző olvasástanítási eljárások előkészítették az olvasást, ilyen többek között a pálcikás módszer (Mádai—Kertész), a Romankovics-féle hangoztató-elemző-összetevő módszer, Zsolnai nyelvi-irodalmi kommunikáció globális-szintetikus programja vagy a Tolnainé-féle heurisztikus programozású olvasás- és írástanítás, illetve a Meixner- módszer.

  A harmadik nagyobb fejezetben tér rá részletesen arra, mit jelent a komplex elvű fonomimika, és sorra veszi a módszer elemeinek indokoltságát a rendszerben. A komplex, multimodális megerősítés és felidézés asszociatív kapcsolatára építő módszer elemei közt szerepel: a vizuális észlelése a hang kiejtésének: az artikulációs mozdulat, a hang betűképének alakja, az akusztikus o1da1ró1 a hang hallható tulajdonságainak megfigyelése, az artikulációs mozdulatok motoros észlelése, illetve a hangképzéshez kapcsolható kinesztikus tapasztalatok.

  Az utolsó fejezet rendkívül világos didaktikával, a korabeli fonomimika módszerét modernizálva mutatja be az egyes hangok/betűk megtanításának lépéseit. A hangok-betűk tanítását ábécérendben adja meg a szerző, így mindegyik tankönyvhöz illeszthető a módszer, mert jól kereshetők az egyes betűk.

  A hang/betű tanításának a menete: először a fonológiai előkészítés történik meg: hangoztatás, felismerés és differenciálás szájállás alapján. Ezután következik a vizuális előkészítés: auditív szintézis, téri tájékozódásos feladatok majd jön a ráhangolódás (modernebb, újabb mesékkel, dalokkal, versekkel). Ezt követi a komplex egyidejű asszociáció: fonomimika (mindig bal kézzel mutatják a hangot/betűt jelölő jelet), ekkor történik meg az akusztikus megerősítés: a hang hangoztatása, illetve a vizuális megerősítés: a hang száj- és nyelvállásának megfigyelésével, s végül a betű írása következik. A tanítás után megerősítő akusztikus és vizuális differenciáló gyakorlatok következnek, ezt segíti a „leckék” végén levő szógyűjtemény is.

  A részletesen kidolgozott módszer bármely más módszerhez is illeszthető. A könyv olvasmányosságát segítik a törzsszövegbe illesztett történetecskék.

  A fonomimika módszerével, mivel a jel mindig valamilyen történethez vagy szituációhoz kötődően akusztikus, illetve vizuális alapon asszociálja a hangot/betűt, a kisgyermekek nagyon gyorsan és könnyen tanulják meg az önálló hangok/betűk képzetét, illetve ezek összeolvasását.

Fejlesztő Pedagógia 2020/1–3. szám

Itt olvasható!