1582. február 24-én kelt az az Inter gravissimas kezdetû bulla, amellyel XIII. Gergely pápa (1572-1585) lényegében egyetlen változást eszközölt a Julius Caesar által i. e. 45-ben bevezetett naptáron: csökkentette a szökõévek számát. A Julius Caearról elnevezett Julián-naptár szerint minden negyedik évet szökõévnek kellett tekinteni, míg a Gergely-féle, vagy másképpen Gregorián naptár ezt a szabályt úgy módosította, hogy az évszazadokat záró, tehát századdal végzõdõ évek közül csak azok legyenek szökõévek, amelyeknek számjegye nemcsal néggyel osztható, mint a többi szökõévé, hanem négyszázzal is. Így 1600 szökõév lett, 1700, 1800 és 1900 nem, viszont újra szökõév lesz majd századunk utolsó éve, 2000. Ez az elv visszamenõleg is érvényesült oly módon, hogy úgy tekintették, mintha a Caesar-féle reform bevezetése óta tíz közönséges év lett volna; ezért 1582. október 4-e után 15-ét kellett írni.
Ezen a nevezetes október 15-én tehát
olyasmi történt, mint amit manapság a nyári idõszámítás
bevezetésekor szoktunk csinálni, amikor óráinkat
egy órával elõreállítjuk. Akkor a naptárt
kellett elõre igazítani 10 nappal. Tagadhatatlan, hogy az órák
nyári elõreigazítása sok emberben ellenérzést
vált ki, de életritmusunk általában pár nap
múltán átáll au új rendre. Így joggal
tételezhetnénk fel, hogy annak idején a napok elõreigazításának
megrázkódtatásán is könnyen túltették
magukat az emberek. Nem így történt: a Gergely-féle
naptárreform elfogadása évszazadokig tartott Európában.
Ez a sajátos körülmény arra utal, hogy a falióra
vagy a karóra és a sokkal õsibb naptár nem egyenrangú
idõmérõ eszközök az emberi gondolkodásban.
Az utóbbit már emberréválásunk hajnalán
megalkották, és sohasem tûnt olyan korszerû, közmegegyezésen
alapuló eszköznek, mint a nap önkényes huszonnégy
részre osztásával létrehozott óra. A naptár
a természet rendjével, a mindenséggel, az égiekkel
való kapcsolatot jelentette, ezért az emberek tudatában
szent jelleget nyert.
Amikor e mindennapos munkaeszközünket napról napra magától
értetõdõen használjuk, nem gondolunk arra, hogy
az emberiség évezredeken keresztül mennyit bajlódott
az év hosszának megállapításával,
és egyenlõ részekre való osztásával.
Kis közösségek saját céljaikra, a mezõgazdasági
mûveletek beosztására úgy-ahogy megállapították
az év hosszát, s a Hold fázisváltozásai alapján
peródusokra, hónapokra bontották, de aligha tudatosodott
bennük, hogy az év hossza megbízhatóan egyforma, és
hogy két újhold vagy holdtölte között mindig ugyanannyi
idõ telik el. Hiszen nem tapasztaltak merev szabályszerûséget
a napsütéses és a borús-esõs mapok váltakozásában
sem, márpedig a két jelenséget egymáshoz közel
állónak tartották. Gondoljunk csak arra, hogy a mindennapi
magyar szóhasználatban az "idõ" éppúgy
vonatkozik a napok, hetek, hónapok múlására, mint
a napos, esõs, szeles idõk "járására",
s csak a XVIII. század végén alkottuk meg ebbõl
az idézõjelbe tett kifejezésbõl az idõjárás
szót. Régen az emberek felsõbb hatalmak kénye-kedvétõl
függõ jelenségnek tulajdonították az napsütést,
az esõt, valamint az évszakok változását;
úgy hitték, hogy az áhított esõt vagy a tavasz
beköszöntését az istenekhez közel álló,
velük kapcsolatot tartó személyek: papok, varászlók
közbenjárására érheti el az égieknél.
Érthetõ hát, hogy a naptárt, mint az égiek
és földiek kapcsolatának jelképét nem pusztán
emberi ügynek tekintették. Bármennyire is ésszerû,
a csillagászat akkori eredményeit figyelembe vevõ elvek
alapját tervezték a Gergely-féle naptárt, a reform
hátterében is egy vallási szempont állot: a húsvát
változó naptári helyének évenkénti
pontos megállapítása. A húsvét ugyanis rendhagyó
szerepet töltött be abban a naptárban, amelyet a római
birodalom romjain keletkezõ új európai államok a
klasszikus örökségbõl átvettek, méghozzá
bizonyos vallási színezettel. A húsvét eredete a
zsidó hiedelemvilág hagyományain alapul, akik holdnaptáruk
szerint a tavaszi napéjegyenlõség közelébe
esõ holdtöltekor ülték meg ezt az ünnepet. A kereszténység
ezt új tartalommal töltötte meg, mint Krisztus feltámadásának
napját, de a naptári helyét többé-kevésbé
a zsidó szokásokhoz igazodva állapították
meg. A különféle keresztény közzösségekben
más és más gyakorlat alakult ki, mg végre az elsõ
niceai zsinat 323-ben egységes rendelkezést hozott: a húsvétot
a tavaszi napéjegyenlõség utáni holdtöltére
következõ elsõ vasárnapon kell megünnepelni.
E szabálynak megvolt az a nagy elõnye, hogy évszázadokre
elõre meg lehetett határozni a húsvét naptári
helyét. Ehhez az a megfigyelés nyújtott segítséget,
hogy a Hold fázisváltozásai tizenkilenc évenként
azonos naptári napra esnek. Így divatba köttek az elkövekezõ
húsvétok naptári napját feltüntetõ táblázatok.
Ezek mind abböl indultak ki, hogy a tavaszi naépéjegyenlõség
március 21-ére esik. Az ezredforduló táján
viszont már aggodalmaskodva figyeltek fel arra, hogy a tavaszi napéjegyenlõség
siet; nem március 21-ére, hanem elõbbre esik. Helyesek-e
akkor a húsvét idõpontját feltüntetõ
táblázatok adatai? Valóban a niceai zsinat elõírásának
megfelelõ napokon ünneplik-e a húsvétot?
Ilyen meggondolások hozták létre
a Gergely-féle naptárreformot, amely a Julián-naptár
késését sikerrel korrigálta. Meglepõ pontossággal
állapították meg az év hosszát: 365, 2425
napban, a valóságos érték: 365,2422 érték
helyett. A naptárreform adós maradt azonban a tudományos
magyarázattal; ezt a hiányt csak két évtized múltán
pótolta Christophoros Clavius, egy jezsuita matamatikus. A késedelem
miatt a kor nem egy tudományos vezetõ alakja idegenkedve fogadta
a Gergely-naptá: bírálta többek között Tycho
Brahe és Kepler is. Az új naptár elfogadásának
kérdése azonban csakhamar vallási kérdéssé
vált.
A pápai bulla által megjelölt idõpontban csak Itália
- és ott sem minden város vagy államocska - , Spanyolország
és Portugális tért át az új naptárra.
Lengyelországban Báthory István király már
1582 augusztus 17-én rendelkezett az új naptárról,
de zavargásokra került sor az ország azon vidékein,
ahol a kereszténység keleti formáját követõ
és a pápa fennhatóságát el nem ismerõ
alattvalók éltek. Báthorynak még 1586-ban is a naptárvihar
lecsillapításával kellett foglalkoznia. Némi késéssel,
de még a reform évében tért át az új
naptárra Franciaország és Lotharingai, valamint Németalföld,
ahol december 21-e után az év hátralévõ tíz
napját hagyták el. A következõ évben, 1583-ban
Svájc katolikus kantonjai, de az egész ország csak 1821-ben
(!) tért át végérvényesen az új naptárra.
A protestánsok szerte Európában keményen ellenálltak,
hangsúlyozva, hogy a reform támadás a evangéliumi
szabdságra ellen. Röpiratokat nyomtattak, hogy az Antikrisztusnak,
vagyis a pápának semmiben, még a naptár ügyében
sem szabad engedelmeskedni.
A Habsburg-boóirodalomban is sok baja akadt a protestáns rendekkel
az uralkodónak, Rudolf császárnak. 1583-ban vezették
be az új naptárt Tirolban, valamint Stájerországban,
és Karintiában, 1584-ben Cseh- és Morvaországban.
Mivel a császár akkor Prágában székelt, az
udvari kamara is ekkor kezdte el az új naptár szerinti keltezést.
Érdekes volt a helyzet hazánkban. Az ország egyik jeles
oklevélkiállító hatósága, a szepesi
káptalan már 1582-ben a megreformált naptár szerint
állította ki iratait, de a királyi rendelet szerint csak
1587-ben lépett volna életbe a Gergely-naptár. A magyarok
azonban országgyûlés elé vitték az ügyet,
és az 1588. évi országgyûlés 26. törvénycikke
Így foglalt állást: Ámbár a karok és
rendek inkább úhajtanák, hogy az annyi éven át
használt régi naptár, melyhez szegények és
gazdagok hossza használat által hozzászoktak, eddigi érvényében
megmaradna, de ellenzik, hogy az új naptárt bevezessék.
Hozzátették azonban, hogy egyedül a király kívánata
folytán, tehát nem a pápai döntésnek engedelmeskedve.
Az erdélyi országgyûlés csak 1590-ben követte
a példát. Az ellenkezés azonban tovább tartott,
s a század végén például Bánfihunyadi
Bence nagybányai szuperintendánst protestáns párthívei
fogságba vetették az új naptár elfogadásáért.
Mág 1599-ben is kénytelen leszögezni az országgyûlés:
Szükséges, hogy az új és reformált naptár
minden honlakos által megtartassék, a régi pedig érvényen
kívül helyeztessék. Ugyanebben az évben Mátyás
fõherceg megfenyegeti a lõcseieket, hogy kisajátítja
nyomdájukat, ha továbbra is a régi rendszer szerint nyomtatják
kalendáriumukat. A nyomdák mindenesetre érzékenxen
reagáltak a piac kívánalmaira, és hosszú
ideig "ó és új kalendárium" címmel
mind a két naptárt közölték egymás melett.
Így a régi naptár az újjal párhuzamosan használatban
volt még a következõ század elsõ negyedében,
sõt a török által megszállt területen még
tovább is.
A Gergely-naptár használatára a
kifejezetten nem katolikus országokban még nehezebben tértek
át. Anglia például csak 1752.ben fogadta el. Ebben az évben
két lépcsõben változtatták meg az angol naptárt.
Elõször azt vezették be, hogy az év ne március
25-én, hanem január 1-én kezdõdjön. Így
az emberek egyik napról a másikra negyedévet öregedtek;
ezt állítólag a nõk sohasem bocsátották
meg a reform kezdeményezõjének, Lord Chesterfieldnek. Még
érdekesebb volt a munkások állásfoglalása.
Úgy érezték, hogy az év megrövidítésével
bérükben is megrövidítik õket. Fellázadtak,
mielõtt megértették volna, hogy a veszteség csupán
létszólagos, s a nép üldözõbe vette a
lordot London utcáin, ilyen jelszavakat kiabálva: Add vissza a
három hónapunkat. Hiába, a naptárral kapcsolatban
gyakran csõdöt mond az emberek számolási készsége.
(Hányan képtelenek megérteni, hogy a 0-val végzõdõ
évek egy évtized, ill. évszázad végét
, és nem a következõnek az elejét jelentik?) Abban
az évben Angliának még egy naptárváltoztatást
kellet átélnie: szeptember 2-a után 14-ét írtak,
hogy felszárkózzanak a Gergely-naptárhoz. Neki már
tizenegy nap ugrásra volt szükség, mivel 1700-at is szökõévnek
vették.
Az angolok után egy évvel, tehát 1753-ban Svédország,
majd 1776-ban Dánia tért át az új naptárra.
A dánok így majdnem két évszázadig dacoltak
a pápával, még híres csillagászuk, a fény
sebességét kiszámító Olaf Roemer (1644-1710)
is hasztalan szállt síkra az új naptár bevezetéséért.
Nehezen álltak kötélnek a keleti kereszténységet
követõ országok is. Eredménytelenül lépett
kapcsolatba naptárügyben még XIII. Gergely a konstantinápolyi
II. Jeremiással. Nemcsak a naptárreformotnem fogadták el;
ragaszkodtak a régi világ teremtésétõl fogva
számított évekhez. Így volt ez a cári Oroszországban
is, ahol csak a XVIII. század végén, 1700. január
1-ével, Nagy Péter rendeletére vezették be az új
évszámítást. (az ortodox naptárban ekkor
már 7207-et írtak.) Magára a Gergely-naptárra csak
a Szovjethatalom tért át: 1918. január 31-e után
február 14-e következett. Nekik már tizwenhárom napot
kellett ugrani, ugyanis a régi naptár szerint 1700, 1800 és
1900 is szökõévnek számított. Viszont úgy
határoztak, hogy az októberi forradalom évfordulóját
365 nap elteltével ünneplik meg, így került október
25-e évfordulója november 7-ére.