Költészet és képzőművészet

1. Diszkurzív kompozíciók

Ments meg Uram…

0. A diszkurzív képzőművészeti alkotások

A jelen tanulmányom a multimediális kommunikátumok tipológiai sajátosságaival kapcsolatban Petőfi S. János nyomán (Petőfi: 2001.) felújított kutatásaimhoz kötődik (Vass: 2002., 2003. stb.).1

A verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumoknak különösen érdekes és komplex típusát alkotják azok a – szokásosan képzőművészeti alkotásoknak tekintett – festmények, illusztrációk stb., amelyeknek a vizuális nyelvi komponensébe verbális nyelvi elemek is beépülnek, jelmondatok, különböző feliratok vagy valamilyen szöveg(részlet) applikálásával. Az ilyen ’diszkurzív’ alkotások komplexitása abban áll, hogy vizuális nyelvi és verbális nyelvi reprezentációk egyszerre.

E helyütt három ’szövegpéldá’-t veszek közelebbről szemügyre. Az elméleti háttér Petőfi S. János tipológiája (Petőfi: 2001.), amely azonban nem definiál olyan alcsoportot, amelybe az itt vizsgált művek besorolhatóak lennének.

1. A diszkurzív kompozíciók megközelítésének szempontjai

A diszkurzív képzőművészeti alkotások megközelítésének alapkérdése az, hogy (i) milyen (jellegű) ekvivalenciaviszonyok mutathatók ki a vizuális és a verbális nyelvi reprezentációk között? Ha nagyjában-egészében egybevág a két összetevő interpretálásával (re)konstruálható tényleges vagy fiktív világfragmentum, azt lehet mondani, hogy az összetevők ’totálisan koreferens’-ek. Ellenkező esetben inkább parciális (motivikus / metaforikus) koreferenciáról beszélhetünk. Ilyenkor az alapkérdés a következőkkel egészül ki: (ii) milyen kisebb vagy nagyobb mértékben eltérő, szűkebb / közvetlen és tágabb / közvetett (vizuális, verbális, zenei stb.) kontextusok rendelhetők a mediális összetevőkhöz, és (iii) milyen motivációk alapján?

A verbális reprezentáció jellege, például típusa (jelmondat, felirat, cím stb.) vagy terjedelme (idézet, autonóm rész- vagy egész szöveg stb.) természetesen okozhat interpretációs nehézségeket, funkcionálisan azonban ez a kérdés nem tűnik relevánsnak.

2. A vizsgálati anyag

Az elemzés objektumait Kass János jubileumi kötetének (Kass: 1997.) kommunikátumai alkotják, éspedig (zárójelben a művek keletkezésének évszáma): a Fejek (1972.), a Szent György (1965.) és a Szent Dávid, illetőleg a Psalmus Hungaricus-sorozat néhány további lapja (1976.).

Kommentárjaim megfogalmazásakor tartalmi, tematikai aspektusokra, illetőleg a verbális és a vizuális összetevők közötti összefüggésekre koncentrálok.

A Szent György és a Szent Dávid című alkotásokat ’szekunder’ verbális összetevőkkel is kiegészítem. Fő funkciójuk az, hogy a magyar irodalom történetébe ágyazzák, kontextualizálják a komplex vehikulumokat. A kiegészítésekhez a Verstár – A magyar líra klasszikusai című korongot (Arcanum DataBases Kft. Budapest, 1998.) használtam fel.

Két ízben olyan képleírásokat is dokumentálok kivonatosan vagy részlegesen, amelyeket másodéves hallgatóim készítettek természetes oktatási kontextusokban (szemináriumi foglalkozásokon stb.), a szövegekre, illetőleg az illusztrációkra és alkotójukra vonatkozó információk nélkül, vagyis dekontextualizált képek alapján. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ezek viszonylag kisméretű fénymásolatok felhasználásával készültek (technikai okok miatt), amelyek sajnos nem láttathatnak minden részletet kellőképpen (miként e helyütt sem). A képleírások alapján vázlatok is készültek, amelyek közül itt öt rajzot mutatok be.

2.1. Fejek

Az 1. ábra a Fejek című kollázst mutatja 1972-ből (forrása: Kass: 1997. 125).

A kollázs (collage) egyszer képzőművészeti irányzat, másszor képzőművészeti technika megjelöléseként kerül elő. Picasso és Braque kezdte el alkalmazni a 20. század tízes éveiben. Céljuk az volt, hogy adott matéria (tárgy, töredék stb.) applikálásával formáik absztrakt rendszerét a realitással kapcsolják össze. Amikor mondjuk egy újságdarabot helyeztek el a képen (például Picasso Csendélet újsággal), azt főként az anyagszerűség, a „lokális szín”-ek és a térbeliség valósághű ábrázolása érdekében tették. (Vö. Aradi: 1988. 137-139.)

2.1.1. Az 1. ábrán látható kompozíció vizuális nyelvi összetevője megközelítőleg a következő. Piros és kék vonalakkal szemben egymásra rajzolt fejek kontúrjai, a két profil által körülzárt mezőben Picasso-rajz, mely szeretkező emberpárt ábrázol. Körülöttük az agytekervényeket egymásba gabalyodó meztelen emberi testek formálják. A jobb alsó sarokban Küprisz kicsinye lődözi édes és keserű forrás vizével mérgezett nyilacskáját felkiáltó- és kérdőjelekre.

2.1.2. A verbális nyelvi összetevő nagybetűkkel szedett ’keret’-e a „liberté, égalité, fraternité” jelmondat parafrázisának tekinthető: „liberté / sexualité / egalité”. Középen, alul (a „sexualité” és „egalité” között) Weöres Sándor Fairy Spring című ciklusának VI. verse (Weöres: 1975. 362-363) olvasható. A ciklus darabjait romai számok különítik el egymástól, a költemény tehát autonóm részszövegként és autonóm egész szövegként is interpretálható.

fairy spring

Freskók és stukkók egy vidám színházba

vi

Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált,

csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.

Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,

fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhajú szűz,

most szepegett: „Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!”

Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,

hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy

hab-remegése fölé már bika-súly nehezül,

Inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam

széjjelnyílt ajkát és ragyogó fogait,

válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csipőjét,

táncos térde közé csúszva kerestem a rést,

s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.

Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.

Ö fejemet megölelte anyásan: „Csúnya, te! jó volt?

Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj.”

Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”

Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót.”

Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:

gyűrött rongy a ruhám! Össze ne tépd, levetem.”

Egy kapcsot kinyit s már röppen a székre a szoknya,

néhány könnyű rugás, lenn a selyem bugyogó,

és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,

titkon a párja elé meztelenül kibomolt.

Lázban rája-fonódtam, szerte-vetette bokáit,

hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,

így forr össze tüzes zivatarral telt levegőben

lány s fiu egy-testté, kétfejű ősi alak.

Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,

nézni se merték szép szende kisasszonyukat:

mint a cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,

s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.

Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,

vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,

tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:

itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,

fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,

asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.

Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva

hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”

Kértem súgva: „Bocsáss meg!” Hátravetette fejét és

kék szeme rám-ragyogott cinkosan és kacagón.

A már-már korhatáros vizuális összetevőhöz kamaszos-hamvas verbális nyelvi összetevő járul, dialogikus kommunikációs keretben jelenítve meg a szexuális aktus egyes mozzanatait. A ciklust a „tündéri tavasz” jelentésű cím a „tündérszerelem verseinek világához köti – írja Tamás Attila – (…) Szorosabb szálak azonban már nem szövik őket egymáshoz: gyereklány és fiúpajtás, illetőleg nevelőnő és kamaszfiú közt ébredő s jussát követelő szexualitás adja itt a témát (…) Enyhén biedermeier színezetű idillizálás és késő római költőktől ismerős, obszcenitástól sem föltétlenül tartózkodó erotikum társul itt a jellegzetesen weöresi természetességgel, játékossággal. Egyedülálló bravúrral oldva meg az ellentétek áthidalását, szemfényvesztő művészettel hitetve el az olvasókkal is a kamasz-képzelet realizálásának lehetőségét: vidéki úriházak környezetében kibontakozó újmódi pásztoridill áhított eseményeit festve részletező gyönyörűséggel. És némi iróniával. Egyazon klasszikus metrikai rendre – a hexameterek meg-megiramló, mégis nyugodt tagolást adó akusztikai szerkezetére – bízva, ennek menetében elbeszélve túlfűtött szexualitás gáttörő felszabadulásait (…) Weöres Sándor számára a nő nem két ember privát viszonyának egyik szereplője, de nem is társadalmi lény. Kevés kivételtől (…) eltekintve nem a mindennapok szépítője vagy nagyobb célokért vívott küzdelmek segítője – nem is valamilyen vágyakat felszító démoniságnak a megtestesítője. Elsősorban az »ős-örök Aranykort« hivatott közvetíteni a maga jelenében létező emberhez. Ez a szerep tudja átlényegíteni – úgy, hogy közben megőrizheti testi mivoltát – ebben a szerepben tud a teljesedés eszközévé válni.” (Tamás: 1978. 122-124.)

Kass János kollázsát olyasféleképpen megközelíteni, ahogyan egy hétköznapi lapkivágatot a felületre montírozó Picasso- vagy Braque-képet (vö. a 2.1. alatt), aligha lenne adekvát. A befogadónak nem áll módjában csupán technikai megoldásként szemlélnie a kompozíció elemeit, vagy kizárólag képzőművészeti alkotásként interpretálnia a művet.

A verbális összetevő tehát diszkusszió a diszkurzív képen. Referenciatartománya lényegében megegyezik a vizuális összetevőével, vagyis majdnem totálisan (direkt módon) koreferensek. A kollázst csupán a jelmondat-parafrázis távolítja el kissé a puszta szexuális aktus reprezentálásától, s közelíti interpretációját a 60-as években kulminált szexuális forradalom magas hőfokú megnyilvánulásához.

2.2. Szent György

A 2. ábra Kass János Szent György című rézkarcát mutatja 1965-ből (forrása: Kass: 1997. 115), a 3. pedig a Szent György című rajzot (forrása: Kass: 1992. évszám és oldalszám nélkül).

György a keresztény lovagok, városok, várak, templomok és ispotályok védőszentje. 1222-től Anglia hivatalos patrónusa is. Attribútumai: lovagi vértezet, kard, pajzs, lándzsa, vörös keresztes zászló, ezüst ló, sárkány2, megszabadított szűz (Küthereia és áprilisi Föld). A sárkányölő mondája a 11. században kapcsolódott össze a vértanú nevével. A sárkányt mint az ördög megtestesítőjét „általában óriáskígyóra emlékeztető alakban ábrázolják, páncéllal, szarvakkal, a hátán tüskékkel, szárnyasan, ragadozó mancsokkal és mérget vagy tüzet okádó krokodilusfejjel” (Seibert: 1986. 276).

A Legenda Aurea mint a szentek legendáinak legfontosabb forrása a következőképpen meséli el a sárkány megölésének történetét (102-103):

A kappadókiai származású György vitéz elvetődött egyszer Libya provincia Silena nevű városába. A város mellett volt egy tenger nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány… Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki naponta, különben a város falaira rontott, és úgy megfertőzte a levegőt, hogy nagyon sokan belehaltak. Amikor a juhok már fogytán voltak, és többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon, és a sors nem tett kivételt.

Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, őt ítélve a sárkánynak…

Szent Györgyöt éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s megkérdezte, miért búsul…

Amíg így beszélgettek, hát jött a sárkány, kidugva fejét a vízből… György erre lóra pattant, keresztet vetett, és vakmerőn a közelgő sárkányra rontott. Lándzsáját nagy erővel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette és a földre terítette…

„Ne féljetek! Azért küldött engem az Úr, hogy a sárkány fenyegetésétől megszabadítsalak benneteket. Higgyetek Krisztusban, keresztelkedjetek meg mindnyájan, s máris megölöm a sárkányt.” Ekkor a király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt… Ezután Szent György négy dolgot kötött röviden a király lelkére, hogy tudniillik gondoskodjék Isten templomairól, tisztelje a papokat, buzgón hallgasson misét, és ne feledkezzék meg a szegényekről…

2.2.1. A rézkarc (a 2. ábrán) és a rajz (a 3. ábrán) azt a jelenetet láttatja, amint a lovag lándzsájával leteríti a várost sanyargató, mérges leheletű szörnyet, s ezzel megmenti a szüzet (is). A figura és a szörnyeteg is hordozza szokásos jegyeinek nagy részét, mindkét képen.

A rézkarcon (a 2. ábrán) felül, a szent feje körül szép kalligrafikus nagybetűkkel Juhász Ferenc Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb című költeményéből olvasható egy rövid betét, ami alul, a sárkány teste tájt megismétlődik. Ez a betét nem található meg a 3. ábrán látható rajzon.

2.2.2. Az 1963-ban keletkezett Babonák napja... „egyszerre szerelmes vers és a hazaszeretet verse, amely mögött felsejlik az 1956-os forradalom leverése utáni korhangulat és a tragikus alternatíva végiggondolása” (Bodnár: 1993. 46). Terjedelmi okokból itt csupán néhány részlet következhet a költeményből:

Ácsorgok mélázva a kő-villany-szigeten:

az Oktogonon.

…

Ez a tér a virágzó kő-magány

Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,

…

Szívem az égre feszítve látja sorsát:

mint óriás színes agyvelő,

villany-térkép vibrál fölöttem:

Magyarország.

…

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,

kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.

És szomjasak.

…

Hová megyek?

Mit énekelek?

„Ments meg uram engem a gonosztól!”

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

El kéne szaladni.

Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.

Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,

ordítoznék, de mindenki kinevetne.

És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,

feküdnék neon-agyadon,

hogy lássák az átsugárzott bordák

között megdagadt szívemet.

Amely tied.

…

Én nem kiáltok,

nem mondok átkot,

csak állok az esős szivárvány-vadonban,

szájamból nagyanyám szava lobban:

„Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,

ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól,

ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,

ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!”

…

Mit akarok?

Mit akartam?

Magamat szívedbe kapartam,

mint akna-tűzben a föld-anya

hasába a bozontos-arcú kis katona:

…

Magam vagyok.

Veled vagyok.

…

Én elhiszem

hogy puha álcádat leveted,

megépül hited,

s arany-mozaik szárnyaid kibontod,

kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,

kitinszerkezete megszikkad, megszilárdúl,

hártyája megszárad, kifeszűl,

hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,

s az idő méhe csöndesen bezárul.

Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedül.

Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,

a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

(Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb)

A fenti részletek között az első idézőjelben tényleges imatöredék szerepel („Ments meg uram engem a gonosztól!”), amely a „Getsemáné kertben imádkozó Jézust idéz”-i (Csúri: 1987. 383), a másodikban laikus ördögűző fohász, mely „egy fiktív ősi magyar hiedelemvilághoz, lényegében a pogány magyar múlthoz teremt kapcsolatot” (Csúri: 1987. 390). Kass János az utóbbit applikálta Szent György című rézkarcára (lásd a 2. ábrát). A zsolozsmatöredékek Juhász Ferenc költeményében egyértelműsítik azt az állapotot – állapítja meg Csúri Károly –, amely szerint „a földi Oktogon magyar világa, az ’esős szivárvány-vadon’, ahonnét a költő-elbeszélő Istenhez fordul segítségért, emblematikusan a bűn állapota, a pokol birodalma, s benne a gonosz kísért” (Csúri: 1987. 381). Az illusztráción (a 2. ábrán) olvasható betét verbális kontextusa kijelöli: egyfelől az Oktogon Galapagos-szigetére, másfelől a Biblia Getsemáné kertjére, s nem utolsósorban a „föld-anya”, az újjászületés pogány mítoszára is vonatkoztatja a vizuális összetevő tematikáját – „a szocializmus korszakában”.

A rézkarc vizuális és verbális nyelvi összetevői (a 2. ábrán) ily módon meglehetősen távoli történelmi, kulturális és társadalmi-politikai kontextusokat kapcsolnak együvé, más szóval: inkább motivikusan (vagy metaforikusan) koreferensek. A Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb költeményből származó betét mintegy az Oktogon-Galapagos közegébe ágyazza a kép tematikáját. Ekképp válhatott Szent György hivatottan a korabeli Magyarország nem hivatalos patrónusává. A 3. ábrán látható (betét nélkül készült) rajz mindezekre direkt módon nyilvánvalóan nem képes.

2.2.3. Szent György viszonylag ritkán fordul elő a klasszikus magyar lírában. Juhász Gyula A szabad jövő lovagjai (1927.) című költeményén kívül nemigen találni rá példát.

A SZABAD JÖVŐ LOVAGJAI

Szent György lovag a sárkányt győzte le,

A sárkánynak volt tizenkét feje,

A sárkány, mely bennünket porba fú,

Ezerfejű és millió karú.

Dalokkal őt hiába altatod,

Dologgal őt hiába áltatod,

Ő mindig többet követel: Szived,

Agyad, véred, mind, mind hozzáviszed!

Szent György lovagja a jövőnek az,

Ki nemcsak vallja, hogy vesszen e gaz,

De harcol is kitartón ellene,

Mert küldi az Igazság szelleme!

Áldott, akit nem bódít e fene

Baziliszkusznak bűvölő szeme,

Ki tudja, hogy ős ellensége ez

S feléje eszmét és erőt szegez.

Igazságdárdák, vígan szálljatok,

Vén szörny szívébe eltaláljatok,

Romlott szívébe, amely szívtelen:

A kegyetlennek nincsen kegyelem!

Juhász Gyula lovagja korabeli Szent György, aki az igazság és az eszmények dárdáival kész harcolni és diadalmaskodni az „Ezerfejű és millió karú” sárkányon. A „vén szörny” a pogányság, a babona, a hazugság, a nyomor, a szegénység, az emberalázás stb. megtestesítője, illetőleg okozója. Az „ős ellenség”, akire nagyjából egy időben a Psalmus Hungaricus is mennydörgött (lásd a 2.3.3. alatt). Juhász Gyulának épp elég oka akadt haragudni ott, ahol különben magmód, „halkan ballagott”.

2.2.4. Az egyik magyar – rajz szakos hallgatóm (szemináriumi foglalkozáson) a következő verbális nyelvi leírást rendelte a dekontextualizált (szerző és cím nélkül megadott) 2. ábrához.

„Kötődöm a klasszikus kultúrához, a hagyományokhoz. Úgy vélem, hogy a régebbi korokban mindennek megvolt a maga helye, az emberek meghatározott, jól működő rendszerben éltek. Ez a kép a múlt csillogását idézi számomra, jól látható, közérthető módon. – A keretes kompozíción a főfigura a középpontban helyezkedik el úgy, hogy síkjában előrébb van a keretnél, de átnyúlik abba, alul szervesen kapcsolódik ahhoz. Világos kör fogja át. A keretet kisebb képek (például cet), fölül talán idézetek (amiket nem tudok kiolvasni) alkotják, sötétebb tónusa kiemeli az illusztráció középső, világosabb részét. A főfigura stilizált középkori lovag, karddal, pajzzsal, lándzsával, a feje körül dicsfény. A lovagot a keret alsó szegmensével szürreális figura köti össze, amely mintha az alsó világban heverne, de a ló lábainak meghosszabbításával, mintegy a lovag tükörképeként, jól illeszkedik a rendszerhez. A kép egy kicsit talán korunk sekélyességének kritikája is.”

A 4., az 5. és a 6. ábrán látható vázlatokat pedig Sólyomvári Noémi másodéves magyar – rajz szakos hallgatóm készítette az itt dokumentált verbális nyelvi reprezentáció alapján.

Megítélésem szerint Sólyomvári Noémi adekvát módon interpretálta a rendelkezésére álló verbális nyelvi anyagot, és szép vázlatokat készített.

2.3. Szent Dávid – Psalmus Hungaricus

A 7. ábrán látható illusztráció a Biblia Sacra című (Károlsfeldi: é. n., rövidítve: BS) kiadványból való, a 8. ábra Kass János Szent Dávid című tusrajzát mutatja 1976-ból (forrása: Kass: 1997. 173), a 9. ábrán pedig a Kass János: Psalmus Hungaricus (kézírásos szöveg) látható 1980-ból (forrása: Kass: 1997. 172).

A BS a 2Sám 6,16 verset rendeli hozzá tizennégy nyelven a 7. ábrán szereplő illusztrációhoz.

16De Míkal, Saul leánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az Úr ládája Dávid városába ért, és látta, hogy Dávid király ugrálva táncol az Úr színe előtt, ezért szívből megvetette őt. (R: 2Sám 6,16.)

Dávid, a betlehemi Izáj legkisebb fia (i. e. 1012 – 972) alighanem az Ószövetség egyik legérdekesebb, legsokoldalúbb személyisége. Különféle attribútumai vannak. Ifjúként pásztorbot, tarisznya, parittya, kard, illetőleg Góliát feje; művészként, zsoltáríróként hárfa vagy tekercs; Izrael második királyaként természetesen korona (vö. Seibert: 1986. 67). Jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy előképe Jézusnak, aki az ő leszármazottja, továbbá abban, hogy mindenik későbbi (középkori) uralkodó ideáljává tudott válni. Képzőművészeti szempontból történetének számos fontos jelenete van. Saul, Izrael első királya például meg akarta ölni, Dávid azonban megmenekült.3 Felesége Mikál (Mikáél), Saul leánya gúnyt űzött belőle, amikor a frigyláda Jeruzsálembe vitelekor – a várost Dávid ez által emelte szent hellyé, a vallási élet központjává – szertelenül táncolt a láda előtt. Gyakran ábrázolt epizód az is, amikor az Úr Dávid bűne miatt pestist bocsát Izraelre, majd könyörgésére az öldöklő angyal visszahúzza a kezét, s vége szakad a járványnak.4

A 7. ábrán szemlélhető illusztráció azt a jelenetet állítja elénk, amint Dávid – hárfával a kezében – a frigyláda (mely a törvénytáblákat, a mannát tartalmazó aranyvödröt, valamint Áron kivirágzott vesszejét őrizte) és Mikál között ugrándozik.

2.3.1. Kass János illusztrációja (a 8. ábrán) a zsoltáros Dávidod láttatja. Az énekre görnyedő szent fölött kék galamb.

A 9. ábrán látható kézirat szövege a következő:

Psalmus Hungaricus

Kecskeméti Vég Mihály – Kodály Zoltán

A sorsom különös ajándéka: gyermekként énekelhettem a kórusban még a régi Vigadóban Kodály remekművét. Közel négy évtizeden át elkísért annak az estnek az élménye. S most itt a Kodály-intézetben állíthatom ki azokat a rajzokat, amelyek a Zenemű Kiadó felkérésére születtek, részeként a sorozatnak. 1977-ben jelent meg könyv alakban, nyomtatásban. Találkozásaim a Psalmus Hungaricus-szal így végigkísérik életemet: az éneklő gyermek eufóriája, a rajzoló katarzisa, a kiállítás öröme! A mű sugárzása cselekvésre ösztönöz, Dávid dühe és energiája megsokszorozódik bennünk! A Psalmus Hungaricus eleven tűz, nem melegít, de perzsel, húsunkba égeti üzenetét!

Kass János

Kecskemét, 1980. 7. 31.

A Psalmus Hungaricus (Magyar Zsoltár) Kodály Zoltán legmonumentálisabb és legátfogóbb műve tenorszólóra, vegyes karra, gyermekkarra és zenekarra. 1923-ban készült az 55. zsoltár Kecskeméti Vég Mihály fordította szövegére.

2.3.2. Kecskeméti Vég Mihály életéről nem sokat tudunk, feltehetően Kecskemét bírája volt. Az 55. zsoltár ’parafrázis’-át (egyetlen ismert énekét) valószínűleg 1561-ben írta. „A kecskeméti főbíró ellenségeit és barátait átkozza benne; zsoltáros keretben, de szabadon, szépen formált képekben szinte újrakölti az egész zsoltárt. Csaknem töretlen áradású lírai ihlete emeli a Balassi előtti személyes indítékú vallásos énekek legmegkapóbb alkotásai közé” – írja a magyar irodalom története (Klaniczay: 1964. 352).

Az 55. zsoltár szövege Kecskeméti Vég Mihály fordításában a következő (forrása Barta – Klaniczay (szerk.): 1951. 223):

Összehasonlításul az 55. zsoltár fordítása a Károli Gáspár-féle Bibliából így fest (Zsolt 55,1-24):

1Az éneklőmesternek, hangszerekkel; Dávid tanítása. 2Hallgasd meg, Isten, az én imádságomat, és ne rejtsd el magadat az én könyörgésem elől; 3Figyelmezz én reám és hallgass meg engemet; mert keseregve bolyongok és jajgatok! 4Az ellenségnek szaváért és a hitetlenek nyomorgatásáért: mert hazugságot hárítanak reám, és nagy dühösséggel ellenkeznek velem. 5Az én szívem reszket bennem, és a halál félelmei körülvettek engem. 6Félelem és rettegés esett én reám, és borzadály vett körül engem. 7Mondám: Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám. 8Ímé, messze elmennék és a pusztában lakoznám. Szela. 9Sietnék kiszabadulni e sebes szélből, e forgószélből. 10Rontsd meg Uram, és oszlasd meg az ő nyelvöket; mert erőszakot és háborgást látok a városban. 11Nappal és éjjel körüljárják azt annak kőfalainál, bent hamisság és ártalom van abban. 12Veszedelem van bensejében; s nem távozik annak teréről a zsarnokság és csalárdság. 13Mert nem ellenség szidalmazott engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, hiszen elrejtettem volna magamat az elől: 14Hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, 15A kik együtt édes bizalomban éltünk; az Isten házába jártunk a tömegben. 16A halál vegye őket körül, elevenen szálljanak a Seolba; mert gonoszság van lakásukban, kebelökben. 17Én az Istenhez kiáltok, és az Úr megszabadít engem. 18Estve, reggel és délben panaszkodom és sóhajtozom, és ő meghallja az én szómat. 19Megszabadítja lelkemet békességre a rám támadó hadtól, mert sokan vannak ellenem. 20Meghallja Isten és megfelel nékik, (mivelhogy ő eleitől fogva trónol, Szela), a kik nem akarnak megváltozni és nem félik az Istent. 21Kezeit felemelte a vele békességben lévőkre; megszegte az ő szövetségét. 22A vajnál simább az ő szája, pedig szívében háborúság van; lágyabbak beszédei az olajnál, pedig éles szablyák azok. 23Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz. 24Te, Isten, a veszedelem vermébe taszítod őket; a vérszopó és álnok emberek életüknek felét sem élik meg; én pedig te benned bízom.

A 8. ábrán látható rajzon a zsoltár-átköltés 22. versszakának parafrázisa olvasható a Dávid előtti mezőben.

2.3.3. Az 1. kottapélda partitúrarészletet mutat Kodály művéből (forrása Kodály Zoltán: é. n. 13).

Szabolcsi Bence szerint Kodály Zoltán nagy műve „számunkra háromszoros mennydörgést kapcsol egymásba. Mert hiszen minden korra jellemző, hogy milyen hangulatvilágban, milyen tézisek alapján, milyen szándékkal fordultak a Bibliához! S éppen a Psalmus Hungaricus tán a legjellemzőbb arra, ahogy Kodály zenéjében a háromféle indulat találkozik: a zsoltár eredeti indulata és haragja az elnyomók és a hitetlenek ellen, a XVI. századi költő, Kecskeméti Vég Mihály haragja a feudális Magyarország ellen, és végül Kodály Zoltán haragja az 1920-as sötét Magyarország ellen. Ennél a hármas találkozásnál, hármas mennydörgésnél és villámlásnál lehet-e jellemzőbb egy bibliai kompozíció megszületése?” (Szabolcsi: 1973. 262-263.) Szabolcsi Bence gondolatmenetéhez hozzáfűzhetni, hogy az illusztrációsorozatot tekintve, már sokszoros mennydörgést hallani. Kass János szavaival: „Dávid dühe és energiája megsokszorozódik bennünk!”

„A mű első, nagyobb felében – írja másutt Szabolcsi –, mely a korál háromszor való megjelenését és a főtémák első nagy visszatérését foglalja magába, tenorszóló és kar váltakoznak, a következő Adagióban tisztán a tenor, az utolsó szakaszban tisztán a kar dominál. Az egész komplexumot egységbe fogja s át- meg átszövi a korál dallama és négy visszatérő motívum: hol egyedül, hol egymással kombináltan, hol a felszínen, hol a mélységbe rejtve, uralkodóan vagy burkoltan.” (Szabolcsi: 1987. 37.)

A 10. ábra Kass János sorozatának másik darabját mutatja 1976-ból, címe Egész ez város rakva haraggal (forrása Kass: 1997. 175). A cím a zsoltárátköltés 9. versszakából való, ami a rajz hátterében, a városfalak körül is olvasható. A 11. ábrán a sorozat Nagy haragomban című darabja látható 1976-ból (forrása: Kass: 1997. 178). A cím ebben a formában nem található meg a zsoltárszövegben (de vö. „nagy búsultában”, „nagy haragjában” stb.), az illusztráció applikációt nem tartalmaz.

A 2. kottapéldán a (10. ábrán is olvasható) 9. versszak első két sorának partitúrarészlete látható a Psalmus Hungaricusból (forrása: Szabolcsi: 1987. 39):

„A zenekar mélyén most ott bogozódik a gonosz hálójának szövevénye (…) – olvashatjuk Szabolcsitól – a háló, a cselszövők és fondorkodók gyilkos terve, hogy elveszítsék, aki jobb náluk (…) s az ének disszonanciák torlaszán vergődik, végül maga marad, hogy elkiáltsa: »hozzá fogható nincsen álnoksággal«” (Szabolcsi: 1987. 39).

Az illusztrációsorozat, illetőleg a 8. és a 10. ábrán látható rajzok vizuális nyelvi összetevőjének közvetlen verbális kontextusa: Jézus (egyik) ’ős’-ének éneke, illetőleg Kecskeméti Vég Mihály költeménye, közvetlen verbo-muzikális kontextusa pedig Kodály remekműve. Ez a multimediális (verbális, vizuális, zenei) korpusz gyakorlatilag körülhatárolhatatlanul gazdag szemiotikai és szociokulturális kontextusokat von önkörébe. A 11. ábrán látható illusztráció diszkurzívnak ilyen jelleggel nem tekinthető, bármily kifejező is.

2.3.4. A klasszikus magyar irodalomban alighanem Dávid a leggyakoribb bibliai figura. Tinóditól Tóth Árpádig számos költeményben előfordul a zsoltárszerző király neve vagy történetének valamely vonatkozása. Petőfi Falun című költeményében például a következőképpen jelenik meg:

Körűlem éj van, fényes éjszaka;

A csillagfényes éjben méla csend,

Oly csend, hogy szinte vélem hallani,

Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.

(Petőfi Sándor: Falum)

Móricz Zsigmond 30. zsoltára, Dávid hálaéneke nagy veszedelem után 1911-ből meglehetősen közel áll a Károli Gáspár-féle Bibliában szereplő fordításhoz (lásd a 2.3.2.. alatt), mondhatni, híven követi azt.

XXX. ZSOLTÁR

Dávid hálaéneke nagy veszedelem után

Magasztallak Uram, felemeltél engem,

Nem hagytad, nem türted más rabjává lennem,

Óh Uram, Istenem, hozzád kiáltottam,

Könyörültél rajtam.

Felhoztad lelkemet alvilág poklából,

Fel is támasztottál haldoklók hadából,

Zengedezzetek az Urnak minden hívek,

Hálával tölt szívek.

Percig tart haragja, élethosszig kegye,

Este bánat száll ránk, öröm kél reggelre,

Azt mondom én azért jó állapotomra:

Nem rendül meg soha!

Így könyörgék: Uram, mit használ csöpp vérem,

Ha por issza, hogyha éltem végét érem,

Dicsőit-e Téged az a por s holt lélek?

Irgalmazz, hadd élek?

És te siralmadat forditád vígságra,

Gyászruhám leoldtad, im bíborra váltva!

Zengjen dicséreted, magasztaljon Téged,

Örökké, mig élek.

A legszebbek, azt hiszem, Juhász Gyula következő sorai 1913-ból:

Az égi nyájak lassan elterülnek

S a holdban Dávid halkan hegedülget.

(Juhász Gyula: Üdvözlet Tömörkénynek)

A fenti Hold-motívum, illetőleg a táncoló Cicölle mellett hegedülő Dávid alakjának alkalmi magyarázatául szolgálhat itt egy Kölcse környékén lejegyzett különös Dávid-monda (idézi Scheiber: 1973. 243-244). Ide vonatkozó részlete a következő:

„(…) Dávid kiszaladt a bárka tetejére, az már az Ararát hegyén volt akkor, és olyan magasan, hogy a Holdat érintette és beugrott a Holdba, a hegedűjével együtt.

Dávid zsoltáríró volt és nagyon szerette a zenét.

Az Istennek pedig azt mondta:

– Hamarabb leszek az égben, mint Uram, te!

A nép azt tartja máma is, hogy Dávid a Holdban van és amikor megtelik a Hold, akkor szépen, mint művész, ottan hegedül.”

2.3.5. A 7. ábrán szemlélhető dekontextualizált (szerző és cím nélkül megadott) illusztrációhoz az egyik magyar – rajz szakos hallgatóm a következő verbális nyelvi leírást rendelte hozzá.

„A helyszín fallal körülvett palotaudvar lehet, valamely fontos, talán rendkívüli esemény alkalmából. A képet két részre osztja egy függönyös, körfejezetű oszloppal tagolt, nyílásokkal osztott, paravánszerű fal. A járófelületek közt szintkülönbség van. A bal oldalon előkelő, ülő női alakok láthatók, az egyikőjük fején diadém vagy korona. Az emelvény szélén egy anya ül gyermekével, aki inkább a vele szemben álló alakokhoz tartozhat, velük lehet egyenrangú, az öltözete is hozzájuk köthető. A kép jobb oldalán kezüket nyújtogató, vitatkozó, beszélgető vagy valakit / valamit dicsőítő férfiak lépnek a pulpitus felé. A háttérben épületek, valamilyen torony, a jobb harmadban különböző alakok láthatók. A figurák fesztelenek, viselkedésük gátlásoktól, szigorú szabályoktól mentes. – Az illusztráció készítője hangsúlyozza a perspektívát, meghagyja a szerkesztővonalakat, az egy pontba futó vonalhálózatról a járólapok élei is tanúskodnak. Az enyészpont körülbelül a középső férfialak kézfejénél helyezkedik el. A művész bravúros technikai tudását a drapériák változatos hullámzása is mutatja.”

A 12. és a 13. ábrán látható vázlatokat Eördögh Sára másodéves magyar – rajz szakos hallgatóm készítette a fent dokumentált verbális nyelvi reprezentáció alapján.

A (7. ábrán látható) kép összetettsége miatt mindkét hallgatómnak nehéz feladattal kellett megbirkóznia. A verbális nyelvi leírás megítélésem szerint elég aprólékos, részletes és pontos is, a vizuális nyelvi reprezentációk mégsem tekinthetők olyan sikeresnek, mint a Szent György című rézkarc esetében (lásd a 2.2.4. alatt).

3.   A diszkurzív kompozíciók tipológiai meghatározása

és két alosztálya

3.1. Ebben a tanulmányomban a verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumoknak egy különösen érdekes csoportját vettem vizsgálat alá, Kass János jubileumi kötete (Kass: 1997.) alapján. Tradicionálisan képzőművészeti alkotásoknak tekintett műveket, amelyek azonban verbális nyelvi elemeket (feliratot, címet, idézetet stb.) is magukba foglalnak, s mint ilyenek egyfelől diszkurzívak, másfelől vizuális és verbális nyelvi reprezentációk egyszerre.

3.2. A kutatás Ariadné fonalául az összetevők interpretálásával (re)konstruálható tényleges vagy fiktív világfragmentumok, verbális és / vagy nem verbális kontextusok relációinak elemzése szolgált (vö. az 1. alatt). Ezzel a módszerrel a vizsgálatba bevont képek két alosztályát sikerült elkülönítenem.

3.2.1. Az első alosztályba olyan kompozíciók sorolhatók, amelyeknek vizuális nyelvi és verbális nyelvi összetevői úgymond ’totálisan koreferens’-ek, tehát lényegében ugyanarra a világfragmentumra (motiválhatóan hozzárendelhető kontextusra) referálnak. Ide tartozik az 1. ábrán bemutatott Fejek című kollázs (a 2.1. alatt).

3.2.2. A másodikba olyanok, amelyeknek összetevői ’parciálisan koreferens’-ek, vagyis az általuk referált világfragmentumok között inkább csak motivikus, részleges összefüggések mutathatók ki. Ilyen a 2.2. alatt elemzett Szent György (lásd a 2. ábrán), vagy a Psalmus Hungaricus-sorozat 8. és 10. ábrán bemutatott darabjai (lásd a 2.3. pontban).

3.3. Miként a bevezetésben (a 0. alatt) említettem, a vizsgálódásaim hátterét képező elméleti keret, Petőfi tipológiája (Petőfi: 2001.) nem definiál olyan altípust, amelybe az itt elemzett és tipizált művek besorolhatóak lennének. Jóllehet ezek az alkotások mind karaktereik, mind vizuális és verbális nyelvi, adott esetben nem csak verbo-vizuális kvalitásaik, mind pedig viszonylagos gyakoriságuk révén önálló típust képviselnek és igényelnek a verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumok körében. Erre utal szembesítésük is az applikáció nélkül készült variánsokkal (lásd például a kétváltozatú Szent Györgyöt a 2. és 3. ábrán). A szemiotikai szövegtan modelljében Petőfi szóhasználatát próbálva követni, magam a következőképpen definiálnám ezt a típust:

Adva van egy verbális vehikulum, illetőleg verbális vehikulumok tetszőleges halmaza. Egy képi reprezentáció alkotója azt interpretálja, és egy olyan képi-verbális vehikulumot hoz létre, amelynek képi összetevőjét a kiindulásul adott verbális vehikulum(ok) alapján alkotja meg, és annak matériájába beépíti az adott verbális vehikulumok valamelyikének egészét vagy egy-egy részletét. Minthogy a létrehozott komplex vehikulum verbális és vizuális reprezentáció egyszerre, befogadása csak egyidejűleg mehet végbe.

Alosztályai pedig a mediális összetevők referenciatartományának egymáshoz való viszonya alapján: (1) direkt, (2) motivikus vagy metaforikus.5 Általánosítva:

A direkt alosztályba tartozik a diszkurzív kompozíció, ha az összetevők interpretálásával (re)konstruálható (tényleges vagy fiktív) világfragmentumok egybevágnak, s ezáltal az összetevők ’totálisan koreferens’-ek.

A metaforikus vagy motivikus alosztályba tartozik a diszkurzív kompozíció, ha az összetevők interpretálásával (re)konstruálható (tényleges vagy fiktív) világfragmentumok nem esnek egybe, esetleg nagymértékben különböznek, s ezáltal az összetevők ’parciálisan koreferens’-ek.

3.4. Befejezésül megjegyzem még, hogy hitem szerint a jelen kutatás kiindulópontjául választott tipológiai keret ezen kiegészítése, bővítése mind a piktúra, mind a poézis, mind pedig a praxis elméletének és ’gyakorlat’-ának is hasznára válhat.

Jegyzetek

1.   Tisztelettel és nagyrabecsüléssel ajánlom R. Molnár Emmának születésnapja alkalmából.

2.   Az itt előforduló valóságos vagy mesés lények szimbolikájával kapcsolatban lásd még többek között: Physiologus, 1986.

3.   Donatello bronz Dávidja (1435.) a szent életének azt a derűs mozzanatát mintázza, amikor a pásztorkalapos, karcsú fiú legyőzi Góliátot, Michelangelo márványa (1501.) pedig azt hangsúlyozza, amikor a meztelen, lényegében fegyvertelen ifjú magabiztosan nyúl bal kezével a vállán pihenő parittyához.

4.   A jeruzsálemi templom azon a helyen épült, ahol Dávid megpillantotta a pusztító szárnyast.

5.   Meglehet, nevezéktanilag nem ezek a legtalálóbb terminusok.

Irodalom

Aradi Nóra (főszerk.):

1988.    A művészet története. A századvég és a századelő. Corvina, Budapest, 1988.

Barta János – Klaniczay Tibor (szerk.):

1951.    Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból. I. rész, I. kötet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1951.

Biblia:

1997.    Az Írás. cd-rom. Arcanum DataBases Kft. Budapest, 1997.

Bodnár György:

1993.    Juhász Ferenc. Balassi Kiadó, Budapest, 1993.

Csúri Károly:

1987.    Egy vers jelentéstana (Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb). In: Csúri Károly: Lehetséges világok. Tanulmányok az irodalmi műértelmezés témaköréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987. 331-403.

Juhász Ferenc:

1971.    A mindenség szerelme. Összegyűjtött versek 1946 – 1970. A szarvassá változott fiú. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971.

Károlsfeldi Schnorr Gyula:

é.n.      Biblia Sacra tabulis illustrata ab Iulio Schnorr a Carolsfeld / A’ Szent Biblia díszes képekben. Héber vagy görög, latín, olasz, franczia, spanyol, portugal, czeh, lengyel, német, angol, dán, svéd és magyar felvilágosító szöveggel. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1990.

Kass János:

1992.    Kass János grafikái. Az előszót írta: Tandi Lajos. A Mtesz Szegedi Nyomda Minikönyv Klub kiadványa. Szeged, 1992.

1997.    Ötven év képben és írásban. Szeged Megyei Jogú Város Közgyűlése, Szeged, 1997.

Klaniczay Tibor (szerk.):

1964.    A magyar irodalom története 1600-ig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964.

Kodály Zoltán:

é. n.     Psalmus Hungaricus tenorszólóra, énekkarra és zenekarra. Op. 13. Kecskeméti Vég Mihály szövegére. Editio Musica, Budapest.

Petőfi S. János:

2001.    A verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumok tipológiájához. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 14. 0. A szövegtani kutatás általános kérdései. 1. Kép és szöveg. 2. Kommunikáció a médiában. JGYF Kiadó, Szeged, 2001. 61-66.

Seibert, Jutta:

1986.    A keresztény művészet lexikona. Corvina, Budapest, 1986.

Szabolcsi Bence:

1973.    A Biblia és a zenetörténet. In: Rapcsányi László (szerk.): A Biblia világa. MRT Minerva, Budapest, 1973. 249-263.

1987.    Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricus (55. zsoltár). (Tenorszóló, vegyeskar, 2 fuvola, 2 oboa, 2 klarinét, 2 fagott, 4 kürt, 3 trombita, 3 puzón, üstdob, hárfa, orgona, vonósok). In: Bónis Ferenc (szerk.): Szabolcsi Bence művei 5. Kodályról és Bartókról, Zeneműkiadó, Budapest, 1987. 37-42.

Tamás Attila:

1978.    Weöres Sándor. Kortársaink. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.

Vass László:

1990.    Terminológiai szótár (a szemiotikai szövegtan tanulmányozásához). In: Petőfi S. János – Békési Imre (szerk.): Szemiotikai szövegtan 1. A szövegtani kutatás néhány alapkérdése. Szeged, 1990. 85-112.

http://www.jgytf.u-szeged.hu/%7Evass/abbevvl.htm.

2002.    Interpretáció és illusztráció. Egy multimediális kommunikátum szövegtani megközelítéséhez. In: Andor József – Benkes Zsuzsa – Bókay Antal (szerk.): Szöveg az egész világ. Petőfi Sándor János 70. születésnapjára. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2002. 524-532.

2003.    Verbális és vizuális költői alkotások Nagy László, Kondor Béla és Szécsi Margit életművéből – Adalékok a verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumok tipológiai vizsgálatához. 1. Arccal a tengernek. Szeged, 2003. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 15. 1. A szövegtani kutatás általános kérdései. 2. Kép és szöveg. 3. Szöveg és fordítás. JGYF Kiadó, Szeged, 2003. 107-131.

Verstár

1998.    A magyar líra klasszikusai. cd-rom. Arcanum DataBases Kft. Budapest, 1998.

Jacobus de Voragine:

1990.    Legenda Aurea. Szentek csodái és szenvedései. Helikon Kiadó, Budapest, 1990.

Weöres Sándor:

1975.    Egybegyűjtött írások II. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1975.