A SZEMIOTIKAI TEXTOLÓGIA MINT EGY STUDIUM GENERALE EGYIK LEHETSÉGES ELEME

 PETŐFI S. JÁNOS

 1. Bevezető megjegyzések

 E tanulmánnyal kettős a célom. (1) Egy studium generale néhány általános jellemvonásának felvillantása után egyrészt elemezni kívánom azokat a szempontokat, amik miatt a szemiotikai textológia egy ‘studium generale’-elem jellegű diszciplínának tekinthető, röviden utalva azokra a feltételekre is, amelyek teljesítése elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ilyen általános funkciót ténylegesen is betölthessen. (2) Másrészt – mintegy szaktárgyi háttérinformációként – a szemiotikai textológia jellemző jegyeinek összefoglaló leírását kívánom nyújtani, hivatkozással valamennyi ezzel a tematikával kapcsolatos olyan 1988 óta megjelent magyar nyelvű publikációra, aminek magam szerzője vagy társszerzője (illetőleg szerkesztője vagy társszerkesztője) vagyok.

Témaválasztásomat ez alkalommal azt hiszem, kellőképpen indokolja az a tény, hogy az a főiskola adja nekem a megtisztelő Magister emeritus címet, amely három évvel ezelőtt lehetőséget adott arra, hogy a magyar nyelvű szövegtani kutatás egészét átfogó Szemiotikai szövegtan című periodikát a főiskola kiadványaként megindíthassuk (azt a periodikát, aminek rövidesen a hetedik kötete hagyja el a nyomdát, s amelynek első kötete a közelmúltban jelent meg második kiadásban), és amely két év óta otthont ad a magyar nyelvet és irodalmat határainkon belül és határainkon kívül oktató pedagógusok szövegtannal foglalkozó Nyári Akadémiájának1.

 2. Egy studium generale funkciójáról és felépítéséről általában

 Egy studium generale, ahogy elnevezése is érzékelteti, olyan alapstúdium kíván lenni, amely minden egyetemet vagy főiskolát végző hallgató stúdiumának részét kell(ene) hogy képezze, függetlenül attól, hogy milyen szakképzettségre óhajt szert tenni. Egy ilyen alapstúdium szükségességének a kérdése az oktatás racionálisabb, időszerűbb megszervezésének a kontextusában – ha ugyan különböző motivációkból is – újra és újra felmerül, nemegyszer a középiskolai oktatásra vonatkozóan is.

2.1. Lássunk itt bevezetésül mindenekelőtt néhány olyan általánosan ismertnek tekinthető ‘studium generale’-elem jellegű (vagy erre a szerepre legalábbis igényt tartó) diszciplínával/módszerrel kapcsolatos példát az utóbbi évekből, évtizedekből, amelyek valamilyen módon a nyelvészetet (és a tágabb értelemben vett szövegtant) is érintik2.

 – A 60-as évek elején, amikor az algebrai alapokra épülő generatív nyelvelmélet egyrészt sokakban azt a meggyőződést keltette, hogy általa eredményesen át lehet hidalni az úgynevezett ‘két kultúra’ (a természettudományos és a humán kultúra) közötti ‘szakadék’-ot, másrészt optimális elméleti keretként kínálkozott olyan grammatikák létrehozásához, amelyek alkalmasnak látszottak a (kezdetben elsősorban a gépi fordítás célját szolgáló) komputeres felhasználásra is, több amerikai egyetemen bevezették studium generale jellegű tantárgyként az absztrakt algebrát (formális logikát, automataelméletet), gyakorlatok céljára matematikai és nyelvi példákat egyaránt használva. Közismert az a tény is, hogy maga a generatív nyelvelmélet ebben az időben rohamosan tért hódított számos ország mind az anyanyelv, mind az idegen nyelvek oktatását célzó középiskolai tankönyveiben is.

– Ugyanabban az időszakban (vagy talán pontosabban: attól az időszaktól kezdve) a legkülönfélébb egyetemek legkülönfélébb fakultásain hasonló szerepet szántak a strukturalizmusnak (nem kizárólag nyelvészeti, hanem a legáltalánosabb módszertani értelemben véve azt). Ez természetesen nem volt független attól a sikertől, amit egyrészt a matematikának (a ‘Bourbaki’ pszeudonim alatt működő francia matematikus csoport által megvalósított) halmazelméleti-strukturális felépítése, másrészt a bináris oppozíciókra épülő nyelvészeti, néprajzi, antropológiai kutatás eredményezett. Középiskolai vonatkozású példák ezzel az áramlattal kapcsolatban is találhatók: egyfelől több országban bevezették a matematika halmazelméleti alapokra épülő tanítását az iskolai oktatás keretében, másfelől az úgynevezett strukturalista szemlélet behatolt számos más tantárgy oktatásába is.

– Az előzőekkel analógnak tekinthető a szemiotika térhódításának az esete is: az a tény, hogy különféle szaktárgyak vizsgálati objektumai felfoghatók ‘jelrendszerek’-nek, módszertanilag lehetővé tette (teszi) azok általános szemiotikai alapokra épülő elemzését. A szemiotikai szemlélet elterjedése a középiskolai tankönyvekben úgyszintén közismert.

– Végül gondoljunk az úgynevezett ‘mesterséges intelligencia’-kutatás metodikájának napjainkban való egyre nagyobb mértékű térhódítására, amit nyilvánvalóan nem kis mértékben elősegít az a tény is, hogy a ‘személyi komputerek’ használata (beleértve mind az azok számára létrehozott legmodernebb szoftverrendszerek alkalmazását, mind a nemzetközi információszolgáltatás különféle ‘hálói’-nak igénybevételét) rohamosan terjed. (Minthogy ez nem annyira közismert, talán célszerű megemlíteni, hogy a ‘mesterséges intelligencia’-kutatás keretében a legkülönfélébb emberi mentális tevékenységek elemzésre és modellálásra kerülnek, így a szövegmegértés is.) Hogy milyen jelleggel és milyen mértékben hatol be a komputerek alkalmazása az iskolába (vagy a tanulók iskolán kívüli életébe), arról azt hiszem fölösleges külön szót ejteni.

 2.2. Egy studium generale általános problematikájával foglalkozva a következő három alapkérdés látszik centrálisnak: (1) mi teszi (teheti) szükségessé annak bevezetését, (2) mik legyenek annak elemei, (3) milyen legyen a (curriculáris) viszony annak és a szaktárgyaknak az oktatása között.

Lássuk itt ezeket a kérdéseket röviden, nem tartva igényt valamennyi kérdés valamennyi aspektusának még csak futólagos érintésére sem.

2.2.1. Egy studium generale szükségességének motiválására két általánosan érvényesnek tartott és egy korlátozott érvényű (az egyes országok oktatási rendszerét, illetőleg annak igénybevételét más-más módon érintő) érvet szokás felhozni. Én legalábbis – különböző országok egyetemein eddig folytatott több mint huszonöt évi tevékenységem során – minden oktatási reformokról folyó vitában ezzel a három típusú érvvel találkoztam.

(a) Az első általánosan elfogadottnak tartott érv a következő módon fogalmazható meg.

Az (általában két évre tervezett) alapstúdium (vagy annak legalább egy része) olyan stúdiumokból kell(ene) álljon, amikre mindenkinek egyaránt szüksége van, amikre mint egy konzisztens bázis elemeire eredményes(ebb)en lehet(ne) azután a különféle szakstúdiumokat felépíteni; ez egyben azzal a pragmatikus előnnyel is jár(na), hogy lehetővé teszi (tenné) a hallgatók számára, hogy ha tanulmányaik első két évében szakot kívánnak változtatni – ami elég gyakran megesik –, a szakoknak az első két évben való viszonylag könnyű ‘átjárhatósága’ miatt azt ‘minimális időveszteség’-gel tehessék meg.

(b) A második általánosnak tartott érv az alábbi argumentumokra épül.

Az egyetemi/főiskolai stúdiumot azért (is) célszerű (célszerű lenne) egy általános jellegű alapstúdiumra és egy arra épülő szakstúdiumra osztani, mert ez a megkülönböztetés egyben az állandó(bb)nak és a változó(bb)nak célszerű megkülönböztetése is.

A ‘változó’ itt kétféleképpen értendő: (1) a természettudományok jó részére és a technikai tudományokra vonatkozóan úgy, hogy annak, amit a hallgató az egyetemen/főiskolán tanul – a tudományos kutatás nagyütemű fejlődése következtében – bizonyos idő elteltével már csak egy része felhasználható, s azt, amit használni kell, akkor kell új ismeretként elsajátítani; (2) a humán tudományokra (de bizonyos értelemben valamennyi tudományra) vonatkozóan úgy (is), hogy mivel az idők folyamán az egyes szaktudományok keretében felhalmozott ismeretanyag maradandó értékűnek tekinthető része is igen terjedelmessé vált, annak is csak egy-egy szelete sajátítható el az egyetemi/főiskolai évek alatt, amiért ez a szelet nem kell hogy szükségképpen ugyanaz legyen sem egy ország valamennyi egyetemének azonos jellegű fakultása (tanszéki csoportja), sem egy-egy fakultás valamennyi azonos szakot végző hallgatója számára.

A ‘változó’-val szemben az ‘állandó(bb)’-nak az a funkciója, hogy kellőképpen szilárd alapot nyújtson az egyetemi/főiskolai években éppúgy, mint az utánuk következőkben, mind az abszolút értelemben vett új ismereteknek, mind a maradandó ismeretanyag újabb szeleteinek elsajátítására/feldolgozására, ha és amikor az szükségesnek bizonyul, vagy ha arra bármilyen szempontból igény támad.

(c) Végül vannak régiók/országok/tartományok – vagy ugyanazon régión/országon/ tartományon belül előfordulhatnak időszakok –, amelyekben az egyetemi/főiskolai tanulmányukat megkezdő hallgatók nagy százaléka nem tudja, vagy valamilyen ok következtében nem akarja befejezni tanulmányait. A harmadik, az ezekre a hallgatókra vonatkozóan studium generale mellett szóló (pragmatikus) érv a következő.

Egy kellő körültekintéssel kidolgozott studium generale lehetővé teszi (tenné) az egyetemet/főiskolát be nem fejező, de a studium generale végéig eljutó hallgatók számára, hogy egy olyan ‘kis diploma’ jellegű ‘bizonyítvány’-nyal szakíthassák meg tanulmányaikat, ami – a studium generale értékének általánosan (el)ismert volta miatt – ‘társadalmilag elismert kvalifikáció’ jellegével bír, jóllehet nyilvánvalóan kisebb értékűvel, mint egy egyetemi/főiskolai diploma, de nagyobb értékűvel, mint például egy normál érettségi bizonyítvány.

2.2.2. Egy studium generale tartalmi felépítésének elemzése/vitája során a következő diszciplínák/módszertanok kerülnek általában említésre.

Mint csaknem minden javaslatban előfordulók:

 – bizonyos filozófiai, tudományelméleti és tudománytörténeti alapvetés;

– a kutatási objektumok deduktív megközelítésének módszertana (elsősorban a különféle logikák felépítése és alkalmazása, vagy általánosabb kifejezéssel élve: a formális eszközökkel történő modellálás);

– a kutatási objektumok induktív megközelítésének (az empirikus kutatás stratégiáinak) módszertana (mintavétel, matematikai statisztika és valószínűségszámítás, számítógép alkalmazása az empirikus felmérések adatainak értékelésénél stb.);

– két-három idegen nyelv kommunikációszintű elsajátítása.

 Mint az előzőkhöz különféle konfigurációkban a leggyakrabban társulók:

 – szemiotika;

– kulturális antropológia;

– pszichológia (áttekintéssel annak mind az általános, mind a kísérleti, mind a kognitív pszichológiai összetevőjéről);

– szociológia, etnometodológia;

– a komputerek különféle alkalmazásának alapjai és módszerei (beleértve a ‘mesterséges intelligencia’- kutatásban való alkalmazásukét is).

 Hogy melyik diszciplínából/módszertanból ki mennyit óhajt egy studium generale részeként látni (vagy reálisan mennyit láthat annak), az elsősorban attól függ, hogy az első két egyetemi/főiskolai évet kizárólag a studium generale tárgyainak kívánja-e szentelni, vagy szükségesnek tartja, hogy ha minimális mértékben is, de már ez a két év ‘bevezessen’ egy adott szaktárgy tematikájába is.

2.2.3. A studium generale és a szaktárgyi oktatás viszonyának egy aspektusát az előző pont utolsó megállapításában részben már érintettem.

Az abban a megállapításban foglalt témával kapcsolatban a magam részéről a studium generale időszakát el tudnám olyan felépítésűnek képzelni, hogy az egyes témák nem általános jellegű aspektusainak feldolgozása során a példák, mondjuk, fele része egy adott szaktudományból vétessék, nevezetesen abból, amelyikhez kötődve folyik a studium generale oktatása, ha az történetesen úgy folyik! Ugyanakkor nem kezdenék el föltétlenül argumentálni egy olyan radikális megoldás ellen sem, amelyik a studium generalét a szakoktatástól független önálló alapstúdiumként kívánná értelmezni.

Annak eldöntését, hogy mi jöjjön egy két évesre tervezett stúdium generale után egy mondjuk három évesre tervezett ‘szakstúdium’ keretében, ha nem is könnyen megoldható, de alapvetően technikai feladatnak tartom. (Amennyiben nem az, a különféle jellegű ‘szaksovinizmusok’ miatt nem az!). A ‘mi’-nél sokkal fontosabbnak látszik számomra a ‘hogyan’, azaz annak biztosítása, hogy a studium generale és a szaktudomány tárgyainak oktatása optimálisan illeszkedjék egymáshoz. Ha ez nem történik meg, a studium generale bevezetése előnyének tekintélyes része kárba veszhet!

Azt hiszem nem lenne nehéz a három alapkérdéssel kapcsolatban fentiekben tárgyalt szempontoknak/érveknek/megfontolásoknak legalább egy részét értelemszerűen az egyetemi/főiskolai szintnél alacsonyabb fokú oktatás bizonyos intézményeire is vonatkoztatni, ezzel a kérdéssel azonban itt nem kívánok foglalkozni.

 3. Megjegyzések egy studium generale és a szemiotikai textológia viszonyához

 Tanulmányom címe azt juttatja kifejezésre, hogy a szemiotikai textológia egy studium generale egyik lehetséges elemének tekinthető. Ebben a fejezetben – mellőzve annak a kérdésnek a tárgyalását, hogy egy studium generale milyen ‘tartalmi összetétel’-ét tartanám én optimálisnak – azt kívánom vázolni, hogy (1) miért tekintem a szemiotikai textológiát alkalmasnak egy ‘studium generale’-elem szerep betöltésére, és hogy (2) milyen módon tartom realizálhatónak ilyen elemmé válását.

3.1. A szemiotikai textológia ‘studium generale’-elem szerepre való alkalmasságával kapcsolatban a következőket szeretném hangsúlyozni.

3.1.1. Ami a humán kommunikációt illeti:

– Mind a mindennapi életben, mind a különféle szaktudományokkal való foglalkozás során szövegeket (pontosabban: ‘élő’ formában közvetített és/vagy írott/nyomtatott/’más formában rögzített’ multimediális kommunikátumokat) kell megértenünk (interpretálnunk), létrehoznunk, és egyre inkább nem csupán egyetlen nyelven, egyetlen médium felhasználásával. Ez a folyamat a médiumok (valamint azok egymással való kombinálhatósága lehetőségeinek) rohamos fejlődése következtében egyre inkább egy önálló (azaz szorosan egyrészt sem az élet, sem a szaktudományok vagy gyakorlati praxisok egyetlen szektorához, másrészt szorosan egy-egy adott nyelvhez sem kötött) kompetenciát kíván meg. (E kompetencia szükségességének továbbá ‘technikai-gyakorlati’ jelentősége is nyilvánvalóvá válik, ha arra gondolunk, hogy milyen gyorsasággal terjed a ‘multimediális szöveg’-szerkesztő programok személyi komputerekben való használata, hogy e komputereknek a tudományos vagy a mindennapi életben való más jellegű használatáról ne is beszéljünk.)

A fentiek alapján, azt hiszem, nem szükséges különlegesebb érveket keresni annak alátámasztására, hogy ennek a kompetenciának az elsajátításáról (pontosabban: intézményes módon történő elsajátíttatásáról!) gondoskodni kell. Éspedig mielőbb, akár egy meglévő studium generale keretében, akár egy ahhoz vezető út egyik (nem jelentéktelen!) lépéseként, s minden valószínűség szerint egyetemeken/főiskolákon és a középfokú oktatás keretében egyidejűleg.

– Ha e kompetencia rendszerbe foglalását (modellálóját) szövegtannak nevezzük, ez a szövegtan a fentiek értelmében egyrészt független kell legyen valamennyi szaktudománytól, illetőleg gyakorlati tevékenységtől, másrészt alkalmas kell legyen valamennyi tőle elvárt szerep betöltésére.

3.1.2. Talán nem nehéz belátni, hogy a szemiotikai textológia az alábbiakban összefoglalt tulajdonságai következtében alkalmas lehet egy ilyen szövegtan funkciójának az ellátására.

A szemiotikai textológia

 – tekintettel van a lehetséges kommunikációszituációk, a lehetséges (uni- és multimediális) jelrendszerek, valamint a lehetséges multimediális, de dominánsan verbális kommunikátumok tipológiájára, sem valamely kommunikációszituációhoz, sem valamely médiumhoz, sem valamely természetes nyelvhez nem kötött;

– a jeleket (jelkomplexusokat) nem egyszer s mindenkorra adott statikus objektumokként kezeli, hanem a jelek (jelkomplexusok) fizikai megjelenési formája és e megjelenési forma mindenkori befogadói/interpretátorai interakciójának eredményeként;

– speciális jel- (jelkomplexus-)összetevőket megkülönböztető jelmodellel operál; – a jelek (jelkomplexusok) felépítésére [architektonikájára] vonatkozóan valamennyi kommunikátumtípusra egyaránt érvényes organizációformákat értelmez, amelyek között a kompozicionális organizáció (mind szintjeit, mind e szintek egységeit tekintve) centrális helyet foglal el;

– különféle interpretációtípusok és kommunikátummegközelítések között tesz különbséget; az interpretációtípusok között centrális jelentőséget tulajdonít az értelmező interpretációnak, a kommunikátummegközelítések között jelentős szerepet szán a kreatív-produktív megközelítésnek;

– a kommunikátumok létrehozása és interpretálása folyamán a kommunikátorok által felhasznált bázisok (tudás-, hipotézis-, preferencia- és diszpozíciórendszerek) létrehozásának különféle lehetőségeivel számol, és azok konfigurációit modulárisan szervezi;

– az interpretációk (mint végeredmények) explicit bemutatása számára különféle reprezentációs nyelveket (rendszereket) vesz igénybe.

 A szemiotikai textológia továbbá alaptulajdonságaiból következően egy sajátos ‘interdiszciplína’, amelynek létrehozásában filozófiai, szemiotikai, kommunikációelméleti, pszichológiai, szociológiai ismeretek, valamint formális és empirikus metodológiák figyelembevétele szükséges. Ez többek között azt is jelenti, hogy a szemiotikai textológiának a fentiekben leírt szövegtani funkció ellátására való kiválasztása egyben annak az interdiszciplináris keretnek az összetevőivel való legalább vázlatos megismerkedést is szükségessé tesz, amiben ő maga létrejött, s ez tovább növeli esetleges ‘studium generale’-elemmé válásának az előnyeit.

(A szemiotikai textológia tulajdonságainak részletesebb tárgyalásához lásd a 4. fejezetet.)

3.2. Ami a szemiotikai textológia ‘studium generale’-elemmé (vagy legalább a szóban forgó kompetencia elsajátíttatása eszközévé) válásának gyakorlati feltételeit illeti, arról itt röviden a következőket.

3.2.1. Szükséges, hogy legyen olyan egyetemi/főiskolai tanszék/tanszéki csoport, amely vállalja a szemiotikai textológia önálló tárgyként való tanítását, meghirdetve azt valamennyi szak hallgatói számára. Ezzel egyidejűleg természetesen szükséges, hogy egy erre alkalmas (interdiszciplináris és intermediális tematikájú!) általános bevezetést nyújtó tankönyv/segédkönyv álljon rendelkezésre.

Szükséges továbbá, hogy ezzel egyidejűleg az érintett fakultáson a magyar nyelv és irodalom oktatása – legalább részlegesen – szemiotikai textológiai keretben történjék, amihez úgyszintén megfelelő (az általános bevezetést nyújtó textológiai könyvhöz szervesen illeszkedő) tankönyvnek/segédkönyvnek kell rendelkezésre állni.

Végül, ha szükségesnek talán nem is mondható, de minden kétséget kizáróan hasznos, ha az érintett fakultáson legalább egy idegen nyelv (és irodalom) oktatása is szemiotikai textológiai keretben történhet, s nyilvánvalóan ehhez is megfelelő (mind az általános bevezetést nyújtó, mind a magyar nyelv és irodalom oktatása számára készített textológiai könyvhöz szervesen illeszkedő) tankönyv/segédkönyv kell rendelkezésre álljon.

3.2.2. A fenti modell a középfokú oktatás szintjére – egy-egy iskolatípusra, iskolára, vagy akár csak néhány kísérleti osztályra is – a felsőfokú és a középfokú oktatási intézmények közötti különbségek szem előtt tartásával analóg módon átvihető. Megfelelő tankönyvekről/segédkönyvekről természetesen erre a célra is gondoskodni kell.

3.2.3. Mivel a szemiotikai textológia (vagy bármely, a szóban forgó funkció betöltésére alkalmas más szövegtan) bármilyen szintű oktatásba való bevezetésének a megfelelő tankönyvek/segédkönyvek képezik az alapját, ezért ‘stratégiai szempont’-ból is ezeket kell először (a vázolt ‘moduláris’ – egymáshoz illeszkedő – strukturáltsággal) elkészíteni.

3.2.4. Amennyiben a szemiotikai textológia ‘studium generale’-elem jelleggel az oktatás valamely szintjén bevezetésre kerül, oktatásához végül gondoskodni kell az azt vállaló tanárok megfelelő előkészítéséről, ami tekintettel arra, hogy itt egy új szemlélet bevezetéséről van szó, nem egyszerű feladat. Közismert tény ugyanakkor, hogy több pedagógiai kísérlet azon bukik meg, hogy az azokban szerepet vállaló tanárok legjobb akaratuk mellett sem jutnak hozzá a szükséges kompetencia megszerzésének a lehetőségéhez.

Ezzel kapcsolatban, azt hiszem, a következő út látszik célravezetőnek: (1) először csupán szórványos, kísérlet jellegű bevezetésre gondolni az oktatás bármelyik szintjén; (2) az első alkalommal oktatást vállaló tanárokat egy olyan közösségben összefogni, ami mind a rendszeres szakmai és pedagógiai továbbképzést, mind a rendszeres tapasztalatcserét biztosítja; (3) bizonyos időszakonként rendszeres továbbképzési lehetőséget biztosítani az egyelőre csupán érdeklődő tanárok számára; végül (4) a tanárok széles tömegét hozzájuttatni az említett tankönyvekhez/segédkönyvekhez.

3.3. E fejezet befejezéseként újra hangsúlyozni szeretném, hogy jóllehet nyilvánvalónak tekinthető okok következtében én itt csak a studium generale és a szemiotikai textológia viszonyáról beszéltem, a szemiotikai textológia nem a számomra elképzelhető egyetlen szövegtan, ami a fentiekben tárgyalt funkció betöltésére alkalmas lehet. Abban azonban biztos vagyok, hogy bármilyen is legyen annak a szövegtannak a felépítése, ami a szóban forgó funkció betöltésére vállalkozik, operálnia kell tudni mindazokkal az elemekkel (vagy azok valamilyen jellegű analogonjaival), amikkel a szemiotikai textológia operál.

 4. A szemiotikai textológia alapvonásairól

 4.1. A szemiotikai textológia alapvonásainak tárgyalásához bevezetésként a ‘szemiotikai textológia’ megjelöléssel kapcsolatban kívánok néhány megjegyzést tenni, bent maradva egyelőre a kizárólag verbális elemekből álló szövegek tartományában.

E megjelölés ‘textológia’ összetevőjének használatával azoknak a félrevezető következtetéseknek a létrejöttét (létrehozását) szeretném megakadályozni, amikre a szövegkutatással foglalkozó diszciplína többi elnevezése lehetőséget ad. Ezek között az elnevezések között ugyanis:

  – a ‘szöveggrammatika’ terminus alkalmazása azt a látszatot kelti, hogy a szövegek a nyelvi rendszernek az elemei, és nem a nyelvi rendszer használatának, továbbá – megengedve a szövegek rendszerelemekként való felfogását – azt, hogy (tetszőleges terjedelmű!) szövegekre vonatkozóan ugyanúgy létrehozható egy grammatika, mint mondatokra vonatkozóan, márpedig ezeknek a következtetéseknek egyike sem helytálló;

 – a ‘szövegtan’ terminus alkalmazása azt a látszatot, hogy egy olyan ‘tan’-ról van szó, ami a hangtan, morfématan, szótan, szintagmatan, mondattan sorába illeszkedik, mintegy következő (vagy utolsó) elemként; amiből viszont az következik, hogy a ‘‘szöveg’’ megjelölés egy, legalább két (szöveg)mondatból álló nyelvi egységre utal, s ez úgyszintén nem tekinthető elfogadhatónak, mert a szövegszerűséget célszerűbb egy nyelvi egység funkciójára, mint terjedelmére vonatkozóan értelmezni; ezzel a terminussal kapcsolatban talán azt sem fölösleges megjegyezni, hogy más nyelveken nehezen (vagy egyáltalán nem) hozható létre egy, a magyar „szövegtan” kifejezésnek megfelelő kifejezés;

 – a ‘szövegnyelvészet’ terminus alkalmazása azt a látszatot, hogy a szövegek elemzéséhez (interpretálásához) elegendőek a nyelvészeti ismeretek, ami megint csak nem igaz; ez a megállapítás természetesen nem zárja ki, hogy egy átfogó szövegtani diszciplínán belül (s ilyen diszciplína a szemiotikai textológia is) értelmezni lehet (értelmezni célszerű!) egy szövegnyelvészetnek nevezhető összetevőt is;

 – a ‘szövegelmélet’ terminus alkalmazása végül azt a látszatot, hogy ténylegesen a szövegek valamilyen jellegű ‘elmélet’-éről van szó, és nem egy, a szövegek interpretálását célzó diszciplínáról, ami szintén félrevezető.

Amíg a ‘szemiotikai textológia’ megjelölés ‘textológia’ összetevőjének – ahogy láttuk – az a funkciója, hogy félrevezető következtetések létrejöttét megakadályozza, ‘szemiotikai’ összetevőjének az, hogy találó következtetéseket sugalljon. Ilyen találó következtetésnek tekintendő mindenekelőtt a következő kettő:

  – a szöveget ez a diszciplína jelkomplexusnak tekinti;

 – a szöveget ez a diszciplína mind szintaktikai (általános értelemben véve formai) felépítése, mind szemantikai felépítése, mind pragmatikai felépítése (adott vagy feltételezett kommunikációszituációbeli használata) szempontjából elemezni kívánja.

 4.2. Miután a ‘szemiotikai textológia’ megjelöléshez fűzött fenti kommentárok már röviden felvillantották ennek a szövegtani diszciplínának néhány (verbális szövegekkel kapcsolatos) tulajdonságát, lássuk most a szemiotikai textológia általános meghatározó tulajdonságait.3

4.2.1. Meghatározó mindenekelőtt az a szövegfogalom, amivel ez a diszciplína operál. Ennek a fogalomnak főbb jellemző jegyei a következők.

  – A szemiotikai textológia keretében használt ‘szöveg’ terminus egy olyan multimediális, de dominánsan verbális kommunikátumra utal, amely egy tényleges vagy feltételezett kommunikációszituációban egy tényleges vagy feltételezett funkció betöltésére alkalmasnak minősíthető, s mint ilyen, összefüggőnek és valamiképpen lezárt egésznek tartható.

Ez a meghatározás azt juttatja kifejezésre, hogy a szemiotikai textológia (a) nem csupán a kizárólag lexikai verbális elemekből felépülő kommunikátumok szövegtanaként lett megtervezve (ha ugyan akár csak arra a szerepre gondolva is, amit például a prozódia a nem hangos olvasás esetében is játszik, egyáltalán állíthatjuk, hogy vannak ilyen kommunikátumok); (b) nem követeli meg, hogy egy verbális kommunikátum vagy egy dominánsan verbális kommunikátum verbális összetevője egyetlen természetes nyelv elemeiből épüljön fel, és végül (c) a textualitást nem kezeli kommunikátumok belső (inherens) tulajdonságaként, hanem eldöntésében jelentős (ha nem is kizárólagos) szerepet szán a tényleges vagy feltételezett kommunikációszituációkban részt vevő kommunikátoroknak.

 – A szemiotikai textológia továbbá a multimediális, de dominánsan verbális kommunikátumokat olyan (jelölőből, jelöltből és a köztük fennállható viszonyokból álló) jelkomplexusokként kezeli, amelyeknek csupán fizikai megjelenési formája [= vehikuluma] tekinthető valamennyi kommunikátor számára közel egyformán hozzáférhetőnek.

Más szóval ez azt jelenti, hogy a szemiotikai textológia keretében használt ‘szöveg’ terminus két (interpretatív úton meghatározandó) entitás relációjára, és nem egy (statikus) objektumra utal. Vagy még részletesebben kifejtve: a szemiotikai textológia a jelkomplexusokat adott vehikulumok és a mindenkori befogadóik/interpretátoraik között végbemenő interakció eredményeként létrejövő entitásokként értelmezi, amely interakcióban maga az is interpretáció eredménye, hogy ki, milyen kommunikációszituációban, mikor, milyen objektumot tekint egy feltételezett jelkomplexus vehikulumának.

4.2.2. Ahhoz, hogy a szemiotikai textológia a fentiekben bemutatott szövegfogalommal eredményes módon operálni tudjon, keretében mindenekelőtt egy kommunikációszituáció-tipológiát és egy jelrendszer-tipológiát kell kidolgozni. E két tipológiára építve hozható azután létre a dominánsan verbális szövegek tipológiája.

Lássuk itt egy kommunikációszituáció-tipológia néhány aspektusát.

(a) Egy kommunikációszituáció típusát mindenekelőtt az a tény határozza meg, hogy az abban létrejövő kommunikátum egyetlen kommunikáló személy produktuma, vagy pedig – egymással dialogizáló – kettőé, illetőleg többé. E ténytől függően beszélhetünk mono-, dia- vagy polilogikus kommunikációszituációkról, valamint ennek megfelelően mono-, dia- vagy polilogikus belső kommunikatív organizációval rendelkező kommunikátumokról.

Bizonyos szituációkban létrehozott (vagy befogadott) kommunikátumok esetén tipológiai szempontból elemeznünk kell, hogy (1) ki tekintendő a szóban forgó kommunikátum ‘releváns létrehozójá’-nak (a névvel szereplő szerző személyesen(?), egy narrátor(?), az úgynevezett lírai én(?)), és hogy (2) ki (milyen tulajdonságokkal rendelkező ‘modell-befogadó’) a ‘releváns címzett’-nek.

(b) A kommunikátumok létrehozásának (produkció) és befogadásának (recepció) ideje (t/prd, t/rcp) és helye (l/prd, l/rcp) között a következő relációk állhatnak fenn:

 [...]

ahol a „+” jel azt jelöli, hogy a táblázat adott oszlopának felső sorában jelzett két elem azonos, a „-” jel pedig azt, hogy nem azonos.

Erre a négy relációra példákként szolgálhatnak mondjuk a következő monologikus szituációk:

  – valaki egy valóságos ‘szemtől szemben’-szituációban közöl valakivel valamit;

 – valaki telefonon közöl valakivel valamit;

 – valaki egy valaki által a levélszekrényébe dobott üzenetet olvas el a bedobást követő napon;

 – valaki egy üzenetrögzítő által rögzített telefonüzenetet hallgat meg a rögzítést követő napon.

 Ha az idők különbsége és a helyek távolsága bizonyos korlátokon belül marad, mikroszituációkról beszélhetünk, ha e korlátokon kívülre esik, akkor pedig makroszituációkról. A korlátok tényleges nagysága minden esetben bizonyos pragmatikai paraméterek függvénye. Az időkülönbségben megnyilvánuló makroszituáció azt jelenti, hogy a kommunikációszituáció két ‘fél szituációra’ hasad: egy kommunikátum létrehozásának és e kommunikátum befogadásának a szituációjára. Amennyiben ez az eset áll fenn, valamennyi további tipológiai megjegyzést át kell értelmezni a ‘fél szituációk’-ra.

Egy szituáció mikro vagy makro jellege kihatással van (kihatással lehet) a kommunikáló személyek által az adott szituációban felhasznált úgynevezett bázisok konfigurációjának a jellegére is.

A fenti típusok természetesen átértelmezhetők nem monologikus szituációkra is.

(c) Ami az interpretátorok által a kommunikáció során használt báziskonfigurációk egyes bázisait illeti, azok a következő összetevőkből állnak:

  – a világra vonatkozó ismeretek/hiedelmek rendszere (a ‘világ’ terminus tartományába tartozónak tekintve mind a kommunikáció céljára szolgáló jelrendszereket, mind ezek használatát, mind a kommunikációszituációk lehetséges típusait);

 – az ismeretek/hiedelmek rendszerének a különféle szituációkban való alkalmazására vonatkozó hipotézisek rendszere;

 – a legkülönfélébb természetű preferenciák rendszere, végül

 – azoknak a pszichofizikai diszpozícióknak a rendszere, amivel az adott személy az adott kommunikációszituációban rendelkezik.

 Egy-egy kommunikációszituáció típusát ebből a szempontból az abban résztvevők bázisainak a konfigurációja határozza meg.

(d) Egy-egy kommunikáló személy különféle domináns intencióval vehet részt egy adott kommunikációszituációban.

Monologikus kommunikációszituációkban az úgynevezett kommunikatív funkciók hierarchikus konfigurációja fogható fel a domináns intenció jellemzőjeként (meghatározójaként). Jakobson például a következő funkciókkal operál:

  – emotív (a kommunikátum megalkotója, a producens [= Prd] domináns intenciója az, hogy érzelmeit kifejezésre juttassa);

 – konatív (a Prd domináns intenciója az, hogy a befogadó, a recipiens [= Rcp] figyelmét felhívja valamire, hogy a Rcp-t valamire kérje, hogy a Rcp-nek előírjon valamit stb.);

 – referenciális (a Prd domináns intenciója az, hogy valami rajta kívül állót ábrázoljon, leírjon, elmondjon);

 – poétikai (a Prd domináns intenciója az, hogy egy olyan kommunikátumot hozzon létre, amelynek architektonikája meggyőződése szerint poetikusnak minősül; az nem követelmény, hogy valamennyi lehetséges Rcp is annak tartsa);

 – metanyelvi/metadiszkurzív (a Prd domináns intenciója az, hogy az adott kommunikációszituációban használt nyelvre vagy szövegre vonatkozóan közöljön/kérdezzen valamit);

 – fatikus (a Prd domináns intenciója az, hogy a kommunikációs csatorna működésére vonatkozóan közöljön/kérdezzen valamit)

ahol ezek a funkciók szinte sohasem érvényesülnek egyedileg, hanem olyan konfigurációkban, amelyekben van egy dominánsnak tekinthető funkcióhierarchia.

Minthogy dia- vagy polilogikus kommunikációszituációkban valamennyi résztvevő rendelkezhet e domináns kommunikatív intenciók bármelyikével, ezeknek a szituációknak a típusát a domináns funkcióhierarchiával rendelkező intenciókonfigurációk adott együttese határozza meg.

(e) A kommunikációszituációk további jellemző eleme az a ‘valami’ [= X], ami a kommunikációt tematikailag elindítja.

Ami ezt az X-et illeti, ez gyakorlatilag bármi lehet; egy-egy szociokulturális kontextusban kialakul(hat)nak azonban sajátos (pragmatikai szempontból intézményesnek tekinthető) X-ek, X-osztályok, illetőleg azok által (is) meghatározott szituációk.

Az X-ek (X-osztályok), valamint a bázisok és intenciók felhasználásával a kommunkációszituációk következő makrotípusai alkothatók meg:

  – a konvencionális kommunikáció szituációi (a mindennapi élet eseményeivel kapcsolatos kommunikáció szituációi, a bürokratikus, a klinikai, a jogi, a tudományos, az ideológiai, a vallási stb. kommunikáció szituációi); e szituációk valamennyiében a kommunikátoroknak a kommunikáció témáját illető kompetenciája vagy azonos, vagy egymástól (kisebb-nagyobb mértékben) eltérő lehet;

 – a művészi kommunikáció szituációi: az esztétikai értékkel tényleges vagy feltételezett módon rendelkező ‘műalkotások’ (irodalmi művek, zeneművek stb.) létrehozásának és/vagy befogadásának a szituációi;

 – a ‘transzcendentális’ kommunikáció szituációi (például azok a szituációk, amelyekben a misztikusok fogadnak be vagy hoznak létre kommunikátumokat);

 – a ‘patológikus’ kommunikáció szituációi (például azok a szituációk, amelyekben skizofréniában szenvedők hoznak létre vagy fogadnak be kommunikátumokat).

 (f) Kommunikációszituációt meghatározó tényező lehet az is, hogy az adott szituációban milyen vehikulumú kommunikátumok fordulnak (vagy fordulhatnak) elő.

Ami a vehikulumokat illeti, azok elsődleges meghatározó eleme az, hogy milyen statikus vagy dinamikus mediális komponensekből (írott verbális, hangzó verbális, kinezikus, proxemikus, zenei, képi stb.) vannak megalkotva. Ehhez a domináns elemhez társulnak azután további meghatározó elemekként mindazok a vehikulumtulajdonságok, amelyek a többi jelkomponensre vonatkozóan tipológiai funkcióval rendelkezhetnek, azaz a vehikulum formai és szemantikai architektonikájának sajátságai.

A vehikulumokkal kapcsolatban továbbá különbséget kell tennünk elsődleges és – teljesen vagy parciálisan – másodlagos vehikulumok között. A másodlagos vehikulumokat a legtöbb esetben egy, az eredeti producenstől különböző személy hozza létre – ezt a személyt is interpretátornak szokás nevezni. Egy elsődleges és egy másodlagos vehikulumból álló vehikulumpárra (vehikulumkonfigurációra) példák lehetnek a következő vehikulumkonfigurációk: egy írott szöveget felolvas valaki; egy zenei partitúrát megszólaltat valaki; egy írott szöveget ‘eljátszik’ valaki; egy balladát elénekel (és/vagy eltáncol) valaki stb.

A vehikulumok típusai végül szoros kapcsolatban állnak azoknak a csatornáknak a típusaival, amelyeken az adott típushoz tartozó vehikulumok továbbíthatók. A vehikulum- és a csatornatípusok között azonban nem állnak fenn egy az egyhez relációk. A relációtípusok meghatározása érdekében ezért el kell készíteni először mind a vehikulumok (és a lehetséges vehikulumkonfigurációk), mind a csatornák (és a lehetséges csatornakonfigurációk) tipológiáját, majd ezt követően meg kell határozni a közöttük létesíthető (kor)relációkét.

(g) Az utolsó szituációtipológiát meghatározó (egyedi) tényezőnek azokat a relációkat tarthatjuk, amelyek a különféle típusú vehikulumok és a különféle típusú befogadók között állhatnak fenn abból a szempontból, hogy egy adott vehikulumtípushoz tartozó vehikulum egy adott befogadótípushoz tartozó befogadóból általában milyen jellegű reakciót vált ki: a ‘fogalmi interpretálás’ és/vagy a ‘hatásnak való kitettség’ reakcióját.

(h) Tényező- és tényezőcsoport-konfigurációk mint szituációtípust meghatározó elemek.

Egy-egy (teljes vagy fél) kommunikációszituáció típusát alkotótényezői típusának (lásd (a)-(g)) konfigurációja határozza meg. Egy-egy szituáció tipologizálásához tehát meg kell adnunk az egyes tényezők adott esetben fennálló jellemző jegyeit, azoknak a szempontoknak megfelelően, amiket a fenti (a)-(g) pontokban körvonalaztunk.

Egy kombinatorikusan felállított konfigurációtipológiának – amennyiben egy ilyen terjedelmének csaknem korlátlan volta miatt egyáltalán létrehozható – legfeljebb heurisztikus jelentősége van. Egy kombinatorikus tipológia létrehozási kísérleténél fontosabbnak tűnik a realizálhatatlan (vagy annak látszó) típusok elemzése; például azoké, amelyek a vehikulumot alkotó médiumkonfiguráció és egy adott csatornakonfiguráció inkongruenciája miatt látszanak realizálhatatlannak.4

A jelrendszerek és a dominánsan verbális szövegek tipológiájának néhány kérdésével a következő pontban foglalkozom.

4.2.3. Mindhárom tipológia létrehozása feltételezi egy olyan szemiotikai jelmodell megalkotását, ami a használt szövegfogalommal összhangban áll, kellő módon differenciált (azaz lehetőséget ad valamennyi kommunikációszituációban az ott szükséges megkülönböztetések megtételére), és valamennyi típusú dominánsan verbális objektumra egyaránt alkalmazható (legyenek azok mediális összetételüket és/vagy nagyságrendjüket illetően elemiek vagy tetszőleges komplexitásúak).

A szemiotikai jelmodellel kapcsolatban a fentiekben megfogalmazott követelmények részletesebben kifejtve azt jelentik, hogy erre a jelmodellre vonatkozóan mind a kommunikációszituációk típusaitól, mind a jelrendszerek típusaitól független felépítést (szaknyelvi terminussal élve architektonikát), azaz összetevőket, organizációtípusokat, valamint szinteket és egységeket kell értelmezni.

Az eddigi szemiotikai textológiai kutatások eredményeinek figyelembevételével a jelek (jelkomplexusok) következő összetevőit célszerű megkülönböztetni:

Ve:

A jel (jelkomplexus) fizikai hordozója [= vehikulum].

A vehikulumnak célszerű megkülönböztetni a fizikai szemiotikai (alaki) arculatát [= figura], valamint a nyelvi szemiotikai (notacionális) arculatát [= notáció].

VeIm:

A vehikulumhoz rendelhető mentális kép [= vehikulum-imágó].

Fo:

A vehikulumhoz (illetőleg a vehikulum-imágóhoz) rendelhető formai felépítés [= formáció].

Se:

A vehikulumhoz (illetőleg a vehikulum-imágóhoz) rendelhető szemantikai felépítés [= sensus].

A sensusnak célszerű megkülönböztetni egy fogalmi és teljes egészében verbalizálható összetevőjét [= diktum], egy fogalmi és teljes egészében nem verbalizálható összetevőjét [= apperceptum] és egy fogalmilag teljes egészében kifejezésre nem juttatható nem fogalmi összetevőjét [= evokátum].

ReIm:

Az adott módon interpretált vehikulumhoz (illetőleg vehikulum-imágóhoz) rendelhető világfragmentum mentális képe [= relátum-imágó].

Re:

Az adott módon interpretált vehikulumhoz (illetőleg vehikulum-imágóhoz) rendelhető – a relátum-imágóval egybehangzó – világfragmentum [= relátum].

Valamennyi összetevővel kapcsolatban meg kell különböztetni annak konvencionálisan elfogadott lehetséges [= rendszerszerű] formáit, valamint az egy-egy adott kommunikációszituációban feltételezetten előforduló [= kontextuális] formáját. Abból a szempontból azonban, hogy melyek a konvencionálisan elfogadott formák, az összetevők egymástól eltérő módon viselkednek: egy kisebb terjedelmű jelkomplexus formációjára vonatkozóan például könnyebb megállapítani, hogy melyek annak a konvencionálisan elfogadott lehetséges formái, mint egy nagyobb terjedelműre vonatkozóan; a formációkra vonatkozóan könnyebb megállapítani, mint a vehikulumokra vonatkozóan stb.5

A jelek (jelkomplexusok) összefüggőségével kapcsolatban használt terminusok (‘konnexitás’, ‘kohézió’, ‘konstringencia’, ‘koherencia’) rendre az Fo, Se, Re összetevő összefüggőségére, illetőleg egy [Se, konstringens Re] pár kompatibilitására utalnak.6

Az organizációtípusokkal kapcsolatban célszerű a következő ‘organizációpárok’ között különbséget tenni:

textuális vs kiegészített:

egy jel (jelkomplexus) ténylegesen adottként feltételezett elemeinek szervezettsége vs az adottként feltételezett elemekre épülő különféle következtetések alapján kiegészített jel (jelkomplexus) elemeinek szervezettsége;

konfigurációs vs relációs:

egy jel (jelkomplexus) elemeinek az adott jelben (jelkomplexusban) ténylegesen adottként feltételezett szervezettsége (más szóval a ‘felszíni szerkezet’) vs annak a teoretikus konstruktumnak a szervezettsége (más szóval az a ‘mély szerkezet’), amelyből az előbbi szervezettség feltételezetten levezethető;

szignifikációs vs predikatív:

egy jel (jelkomplexus) azon elemeinek a szervezettsége, amelyek feltételezetten egy relátum vagy egy relátum-imágo entitásaira és/vagy ezek fogalmára utalnak, vs azoknak az elemeknek a szervezettsége, amelyek az előbbiekkel az adott jelben (jelkomplexusban) különféle (feltételezett) ‘predikációkat’ (más, formális terminussal élve ‘propozíciókat’) hoznak létre;

kompozicionális vs texturális:

egy jel (jelkomplexus) elemei között feltételezett hierarchikus relációk szervezettsége vs az ezek között az elemek (illetőleg tetszőleges nagyságrendű hierarchiáik) között feltételezett azonossági relációk (ismétlődések) szervezettsége.

Ezek az organizációpárok egyrészt nem függetlenek egymástól, másrészt nem vonatkoztathatók a jel (jelkomplexus) valamennyi összetevőjére, vagy ha igen, nem azonos módon. Ezzel a kérdéssel azonban itt nem kívánok foglalkozni.

Az organizációtípusok között kitüntetett szerepet játszik a kompozicionális organizáció, mert a jelek (jelkomplexusok) felépítettségének alapját képező (jelrendszertípustól független) szintek és egységek erre vonatkoztatva kerülnek bevezetésre. Ezekkel a szintekkel (és egységeikkel) kapcsolatban itt csupán a következő megkülönböztetésekre kívánok rámutatni (a jelrendszerhez nem kötött egység elnevezéseket természetes nyelvi példákkal szemléltetve):

makroszint:

elemi egysége az első fokú makroegység (például írott/nyomtatott szövegben a szerző által mondatzáró írásjelekként értelmezett írásjelekkel elkülönített szövegmondatok);

komplex egységei az első fokú makroegységekből, illetőleg az ezek tömbjeiből feltételezetten létrejövő tömbök, azaz a másod-, harmad-, n-ed- fokú makroegységek (például a szövegmondatokból feltételezetten létrejövő szintaktikai/szemantikai/nyomdatechnikai ‘bekezdések’, valamint az ezekből különböző lépcsőkben feltételezetten létrejövő ‘nagyobb egység’-ek);

közép- (más néven: mezo-) szint:

elemi egysége az első fokú mezoegység (például a szóalakok);

komplex egységei az első fokú mezoegységekből, illetőleg az ezek tömbjeiből létrejövő tömbök, azaz a másod-, harmad, n-ed- fokú mezoegységek (például a szóalakokból létrejövő szintagmák, valamint az ezekből létrejövő tagmondatok, illetőleg tagmondattömbök, az első fokú makroegység szintjét közvetlenül megelőző szintig);

mikroszint:

elemi egysége az első fokú mikroegység (például egyrészt a tő- és a toldalékmorfémák a magyar nyelvben, másrészt a hangok/betűk);

komplex egységei az első fokú mikroegységekből létrejövő másod-, harmad-, n-ed- fokú mikroegységek (például egyrészt a szóalakok különféle komplexitású grammatikai összetevői a magyar nyelvben; másrészt a szótagok és szótagkombinációk; mindkettő az első fokú mezoegység szintjét közvetlenül megelőző szintig);

mikroszint alatti (más néven: submikro-) szint:

elemi egysége az első fokú szubmikroegység (például a fonológiai megkülönböztető jegyek);

komplex egységei az első fokú szubmikroegységekből létrejövő szubmikroegység-konfigurációk (például a fonológiai megkülönböztető jegyeknek egy adott nyelv hangjaiként realizált konfigurációi).

Ezekkel a szintekkel, illetőleg egységeikkel kapcsolatban különbséget kell tenni rendszerszerű és kontextuális használatuk között.

A rendszerszerű használat esetében egyrészt azt kell vizsgálni, hogy az adott jelrendszerben mi felel meg az absztrakt elnevezésű szinteknek és egységeiknek, másrészt pedig azt, hogy az adott rendszerben mi tekinthető a legmagasabb fokú egységnek (például hogy a magyar nyelv rendszerében lehet-e rendszerszerű másod- és/vagy harmadfokú makroegységeket/ mondattömböket definiálni, és ha igen, hogyan).

A kontextuális használatban minden esetben az adott ‘teljes kommunikátum’-ot jelöli a ‘szöveg’ terminus, függetlenül attól, hogy annak milyen szintű rendszerszerű egység feleltethető meg (azaz a ‘szöveg’-fogalom ‘funkcionális’, és nem ‘egyszer s mindenkorra meghatározott’).7

Ami egy jelrendszer-tipológia megalkotását illeti, itt azzal kapcsolatban csupán egy-két szempontra kívánok rámutatni (lásd ehhez az 1.2.2.(f) pontot is).

Annak érzékeltetéséhez, hogy milyen entitások összességei tekinthetők jelrendszereknek, és hogy milyen megfontolásokra alapozva kell egy jelrendszer-tipológiát megalkotni, lássunk itt bevezetésül néhány, Bartók A kékszakállú herceg vára című operájára vonatkozóan tett megjegyzést. Bartók operájában jelentéshordozó elemek a következők: a Kékszakállú herceg, Judit, a három régi asszony mint személyek; az, amit ezek a személyek mondanak/énekelnek és ahogy mondják/éneklik; e személyek mimikája; e személyek egymáshoz viszonyított mozgástérbeli viszonya és mozgása; az, amit ezek a személyek (különösképpen a Kékszakállú herceg és Judit) tesznek; a vár, külön a vár nedves fala, az ajtók (mind bezárt, mind kinyitott állapotban), valamint külön az ajtók kulcsai; az ajtók mögött feltáruló termek a bennük lévő tárgyakkal, illetőleg kertek/tájak a tartozékaikkal; a vér; a fények, valamint a fénykonfigurációk változása; a zajok (például jajgatásszerű zaj, ajtónyikorgás) stb. Ezek közül egyesek többé-kevésbé konvencionálisnak tekinthető jelrendszerek elemei (például a verbális lexikai anyag, a zene, a mimika, a gesztusok, a proxemikai relációk, ruhák, ékszerek, a vár mint épülettípus, talán a fények színei is stb.), mások (a többiek) nem. – Ha ezt az operát azután film- vagy televíziófeldolgozásban látjuk, a fenti elemeket módosíthatják/kiegészíthetik a szóban forgó technikai médiumok sajátságaiból eredően felhasználható más elemek. Ezt az operát hallgathatjuk csupán (partitúrát követve vagy anélkül), nézhetjük csupán, de hallgathatjuk és nézhetjük is egyidejűleg (mind élő előadásban, mind filmen/televízióban).

Egy jelrendszer-tipológiának számba kell venni mind az úgynevezett természetes, mind az úgynevezett technikai jelrendszereket, éspedig mind ami a homogén, mind ami a nem homogén ‘médiumú’ vehikulummal rendelkező jelekből állónak tekinthető jelrendszereket illeti, tipológiai alapelemnek tekintve valamennyire vonatkozóan (1) mindazokat a tulajdonságokat, amikkel e jelrendszerek jeleinek egyes összetevői, valamint összetevőik egymáshoz való viszonya(i) rendelkezhetnek, valamint (2) mindazokat a csatornákat és csatornatípusokat, amiken e rendszerek jelei továbbíthatók, amik felhasználásával ezek a jelek (ap)percipiálhatók.8

A kommunikációszituáció-tipológiára és a jelrendszer-tipológiára építve azután meg kell alkotni a dominánsan verbális kommunikátumok tipológiáját.

E tipológia jellegének érzékeltetésére egy általánosabb jellegű tipológia néhány elemét kívánom itt bemutatni.

Ha például a verbális és képi médiumok kombinációja révén létrejövő multimediális (és/vagy dominánsan verbális vagy azonos ‘súlyú’ [ekvidomináns] verbális és képi összetevőjű) kommunikátumokat vesszük, megkülönböztetve (1) egyrészt e médiumok ‘altípusait’ (például chirografikus, tipografikus, videografikus, fonikus egyfelől, és chirografikus, fotografikus, videografikus, cinematografikus másfelől), (2) másrészt a belőlük létrehozott vehikulumok konfigurációjának két alaptípusát (lineáris egymás utáni [ser(iális)] és nem lineáris egymás utáni [(int)egrális] elrendezésű), például a következő főtípusokat kapjuk:

(1) VERBÁLIS[ser] – képi[int]

(2) VERBÁLIS[ser] – KÉPI[ser]

(3) VERBÁLIS[ser] – KÉPI[int]

ahol az (1) és a (3) között az a különbség, hogy az (1) dominánsan verbális, a (3) ekvidomináns.

Lássuk itt az (1) és a (2) néhány altípusát:

(1a) VERBÁLIS[ser.chirografikus] – képi[int.chirografikus]:

lineáris elrendezésű kézzel írott szöveg, amely (itt-ott) ugyancsak ‘kézzel írott/rajzolt’ nem lineáris belső elrendezésű illusztrációkat tartalmaz;

(A többi típusmegjelölés ennek alapján értelmezhető, azokat itt külön nem adom meg.)

(1b) VERBÁLIS[ser.chirografikus] – képi[int.fotografikus];

(1c) VERBÁLIS[ser.tipografikus] – képi[int.chirografikus];

(1d) VERBÁLIS[ser.tipografikus] – képi[int.fotografikus];

(1e) VERBÁLIS[ser.videografikus] – képi[int.videografikus];

(2a) VERBÁLIS[ser.chirografikus] – KÉPI[ser.chirografikus]:

pl. kézzel rajzolt comics, kézzel írott lineáris elrendezésű verbális elemekkel;

(2b) VERBÁLIS[ser.tipografikus] – KÉPI[ser.chirografikus];

(2c) VERBÁLIS[ser.tipografikus] – KÉPI[ser.fotografikus],

(a (2b) és (2c) bizonyos értelemben a (2a) variánsai);

(2d) VERBÁLIS[ser.fonikus] - KÉPI[ser.cinématografikus],

pl. a hangosfilm.9

4.2.4. A dominánsan verbális szövegek fizikai megjelenési formája [= vehikuluma] és a befogadók (interpretátorok) interakciójának egyértelmű elemezhetősége (vezérelhetősége) érdekében továbbá definiálni kell az interpretációk lehetséges típusait és a kommunikátumok megközelítéseinek lehetséges formáit.

Az interpretációk típusaival kapcsolatban célszerű a következő ‘interpretációpárok’-at megkülönböztetni:

természetes vs elméleti:

úgynevezett ‘természetes befogadói szituációban’ létrehozott (intuitív, nem egy interpretációelmélet által előírt utasítás ‘algoritmikus lépései’-t követő) interpretáció vs egy interpretációelmélet utasításait követő;

első fokú vs másod fokú:

egy adott vehikulumhoz ‘közvetlen’ (betű szerinti értelemben vett) jelkomplexus-összetevőket hozzárendelő (vagy ezeket az összetevőket értékelő) interpretáció vs ‘közvetett’ (szimbolikus értelemben vett) jelkomplexus-összetevőket hozzárendelő (vagy ezeket az összetevőket értékelő);

értelmező (más szóval: explikatív) vs értékelő (más szóval: evaluatív):

egy vehikulumhoz csupán a többi jelkomplexus-összetevőt (vagy azok közül valamelyeket) hozzárendelő interpretáció vs a hozzárendelt összetevőket valamilyen (stilisztikai, poétikai, szociális, morális, ideológiai, vallási stb.) normarendszerre vonatkozóan minősítő;

leíró (más szóval: deszkriptív) vs argumentatív:

az értelmezést, értékelést csupán bemutató interpretáció vs a bemutatott értelmezést, értékelést megokoló;

strukturális vs procedurális:

csupán az interpretációfolyamat eredményét bemutató interpretáció vs magát az interpretációfolyamatot bemutató.

E párok között egyértelmű sorrendi relációk állnak fönn. Ezekkel itt nem kívánok foglalkozni, azt azonban szükségesnek tartom kiemelni, hogy az interpretációk között kitüntetett helyet foglal el az ‘elméleti leíró strukturális értelmező’ interpretáció.10

Ami a kommunikátumok megközelítéseit illeti, azok fő típusai a következők:

analitikus-kreatív:

az a kommunikátum-megközelítési mód, amelynek során az interpretálandó kommunikátum vehikuluma az interpretációfolyamat kezdetétől az interpretátorok rendelkezésére áll;11

kreatív-produktív:

ezen belül célszerű a következő három altípust megkülönböztetni:

 – anticipatorikus: az a kommunikátum-megközelítési mód, amelynek során az interpretátoroknak egy kommunikátum eredeti vehikulumának átrendezett/átalakított vagy hiányossá tett változatán kell bizonyos feladat előírásainak megfelelő műveleteket végrehajtani;

 – analóg: az a kommunikátum-megközelítési mód, amelynek során az interpretátoroknak egy adott kommunikátummal valamilyen szempontból analóg jellegű kommunikátumot kell létrehozni;

 – szabad: az a kommunikátum-megközelítési mód, amelynek során az interpretátoroknak minden megkötéstől függetlenül kell egy kommunikátum-vehikulumot létrehozni.12

4.2.5. A különféle kommunikátum-megközelítések és különféle interpretációfolyamatok eredményeinek explicit bemutathatósága (leírhatósága) érdekében végül explicit módon reprezentálni kell az ezekben a folyamatokban szerepet játszó valamennyi bázist (tudás-, hipotézis-, preferencia- és prediszpozíciórendszert), és a bemutatás (leírás) számára egyértelmű reprezentációs nyelv(ek)et kell létrehozni.

Ami a bázisokat illeti, azokkal kapcsolatban itt a következő két dolgot kívánom megjegyezni.

Egy interpretációfolyamat végrehajtásánál alkalmazott bázis megválasztására/létrehozására vonatkozóan a következő lehetőségek állnak fenn:

(a) az interpretátor megpróbálja interpretációját az interpretálandó szövegre vonatkozóan (filológiai és/vagy szaktudományos szempontból) adekvátnak tartható bázis alapján létrehozni;

(b) az interpretátor megpróbálja interpretációját egy adott befogadóra vagy befogadócsoportra jellemzőnek tartott bázis alapján létrehozni;

(c) az interpretátor először megpróbálja empirikusan meghatározni azt a bázist, amivel az a csoport rendelkezik, amelyikre jellemző módon szeretné interpretációját végrehajtani, majd utána kísérletet tesz az interpretációnak e bázis alapján történő létrehozására;

(d) az interpretátor megpróbálja interpretációját annak a bázisnak az alapján létrehozni, amivel az adott kommunikációszituációban ő mint sajátjával rendelkezik.

A bázisokat – főleg ha azok ‘tartalma’ egyidejűleg több médiumra vonatkozik – célszerű moduláris (egymáshoz szervesen kapcsolódni tudó entitásegyüttesekből felépített) formában megadni.13

A reprezentációs nyelvekkel kapcsolatban először azok típusaihoz fűzök itt egy-két általános megjegyzést, majd az úgynevezett ‘kanonikus nyelv’ alaptulajdonságai közül sorolok fel néhány (a formális rendszer teljes bemutatása nélkül is érthető) lényegesebbet.

Általában azt mondhatjuk, hogy ahhoz, hogy egy kommunikátum interpretációjáról (mint eredményről) interszubjektív diszkussziót lehessen folytatni, annak minden releváns elemét reprezentálni kell tudni explicit formában. Más szóval ez azt jelenti, hogy a VeIm, az Fo, az Se és az ReIm jelkomplexus-összetevők felépítésének a reprezentálásához egyértelmű struktúrával rendelkező rereprezentációs nyelveket kell igénybe venni.

A kizárólag verbális elemekből felépülő kommunikátumok VeIm összetevőjére vonatkozóan ilyen reprezentációs nyelv funkcióját töltheti be például a megfelelő (prozódiai, metrikai-ritmikai) járulékos elemekkel kiegészített nemzetközi fonetikai ábécé; a komplexebb médiumú kommunikátumok számára ilyen nyelvek még kidolgozásra várnak.

A kizárólag verbális elemekből felépülő kommunikátumok Fo és Se összetevőire vonatkozóan ilyen reprezentációs nyelv funkcióját töltheti be például egy logikai kalkulus mintájára felépített báziskomponenssel rendelkező kanonikus nyelv (lásd később); a komplexebb médiumú kommunikátumok számára ilyen nyelvek még kidolgozásra várnak.

A ReIm reprezentálásához megfelelő reprezentációs nyelvvel (még) nem rendelkezünk; az jelenleg a kanonikus reprezentációnak egy speciálisan elrendezett változatával közelíthető meg.

Ami a kanonikus nyelvet illeti, lássuk itt annak csupán egy-két globális szintaktikai tulajdonságát.

A verbális kifejezések szintaktikai relációs organizációjának reprezentálására célszerű olyan kanonikus nyelvet használni, amelynek alapelemei az alábbi funktor + argumentumai struktúrával rendelkeznek:

[F]{r1: x1, r2: x2, ..., rn: xn}

ahol az „F” szimbólum egy elemi funktort jelző változó; az „{---}” szimbólum az F funktor argumentumait tartalmazó argumentumrészt jelzi; ezen belül az „xi” szimbólumok az egyes argumentumokat jelző változók, az „ri” szimbólumok pedig ezek szerepindikátoraiét;

kváziformális természetes nyelvi példával szemléltetve ez a struktúra a következő:

[írni]{ágens: Péter, rezultátum: levél, instrumentum: ceruza}

Az elemi funktorokból (amelyek a természetes nyelvek igének, főnévnek és kötőszónak nevezett elemeinek kanonikus megfelelői) különböző komplexitású ‘specifikátorok’ alkalmazásával komplex funktorok hozhatók létre, ezzel a kérdéssel azonban itt nem kívánok foglalkozni.

Egy jól formált ‘funktor + argumentumai’ formulát (ami csupán egy időre és helyre vonatkozó információt nem tartalmazó reláció reprezentációja) a szóban forgó kanonikus nyelven belül ‘propozíciómag’-nak nevezünk, és (kis) „pi” szimbólummal jelölünk. Egy-egy ilyen propozíciómagból ‘elemi propozíciót’ úgy kapunk, ha azt az alábbi speciális ‘funktor + argumentumai’ formula pi argumentumává tesszük (amelyben ennek az argumentumnak a szerepindikátorát az „up” szimbólum jelöli):

[fáae]{t: ti, l: li, up: pi},

ennek a formulának az olvasata a következő: a ti időben az li helyen fenn áll az az eset, hogy pi.

Egy teljes elemi propozíció kváziformális reprezentációjára példaként lássuk az alábbi („(PR)” szimbólummal jelzett) reprezentációt:

[...]

ahol: o1 a Péterre, o2 a ceruzára és o3 a levélre utaló úgynevezett ‘referenciaindex’; a „<>„ szimbólumok pedig azoknak a szintaktikai információknak a helyeit jelzik, amelyek felhasználásával a relációs reprezentációból (mély struktúrából) konfigurációs reprezentáció (felszíni struktúra) hozható létre – a szintaktikai információk jelölésére minden esetben az adott nyelv (felszíni) szintaktikai kategóriarendszerének elemei használandók.

Az elemi propozíciókból ‘kötőszó’ jellegű funktorral rendelkező speciális ‘funktor + argumentumai’ formulák felhasználásával komplex propozíciók hozhatók létre; ezzel a kérdéssel azonban itt szintén nem kívánok foglalkozni.

Azt is csupán megemlíteni kívánom, hogy az elemi és/vagy komplex propozíciókból következő lépésként úgynevezett ‘elemi kanonikus szövegek’ hozhatók létre; egy elemi kanonikus szöveg minimálisan a következő propozícióhierarchiával rendelkezik:

kommunikatív propozíció

:: performatív-modális propozíció

   :: világalkotó propozíció

      :: deszkriptív propozíció

ahol: a kommunikatív propozíció az adott kommunikációszituáció feltételezett paramétereit tartalmazza; a performatív-modális propozíció a szöveg létrehozójának (az adott kommunikációszituációban feltételezett) ‘kommunikatív alapintencióját’ (informál, állít, csak úgy mond) juttatja kifejezésre; a világalkotó propozíció azt, hogy a szöveg létrehozója tudja/hiszi/elképzeli/, amit a deszkriptív propozíció kifejezésre juttat; a deszkriptív propozíció végül azt az esetet juttatja kifejezésre, ami (a szóban forgó világ adott fragmentumában) az elemi kanonikus szöveg szerint fennáll.

Az elemi kanonikus szövegekből végül speciális ‘makrokonnektorok’-at funktorokként tartalmazó ‘funktor + argumentumai’ formulák segítségével ‘komplex kanonikus szövegek’ hozhatók létre.

Ahhoz, hogy a kanonikus szövegeknek ne csak szintaktikai, hanem szemantikai struktúrája is kanonikus legyen, speciális thesaurusokra (‘enciklopédia + lexikon’-együttesekre) van szükség. Ezek tárgyalására itt még vázlatosan se tudok kitérni.

A reprezentációs nyelvek fenti vázlatos tárgyalásához még azt kívánom hozzátenni, hogy a bemutatott ‘propozícióstruktúra’ a természetes nyelvi kifejezések úgynevezett ‘valenciagrammatikai’ reprezentációinak a kanonikus analogonja, s mint ilyen az egyes verbális nyelvek rendszerétől optimális mértékben független, illetőleg azzá tehető. Ez a struktúra szolgálhat ‘tertium comparationis’-ként különböző nyelvek összehasonlító grammatikai vizsgálatához.14

4.3. A szemiotikai textológia fentiekben bemutatott tulajdonságai, azt hiszem, megfelelő módon tanúsítják, hogy ez a szemiotikai szövegtan – koncepciójából szervesen következően – egy több diszciplína eredményeit figyelembe venni és felhasználni ‘kényszerülő’ interdiszciplína.

 Az interdiszciplináris alapot biztosító főbb diszciplínákkal kapcsolatban itt elsősorban a következőket tartom szükségesnek megemlíteni:

filozófia (különösképpen a nyelvfilozófia és a tudományelmélet):

többek között annak vizsgálatával kell foglalkozzon, hogy

 – milyen feltételeknek kell hogy eleget tegyen az a diszciplína, amelynek célja mind a multimediális kommunikációfolyamatok, mind az ezekben létrehozott/befogadott kommunikátumok elemzése és explicit leírása;

 – milyen reprezentációs rendszerek alkalmazhatók a különféle médiumokat tárgyaló szemiotikai és kommunikációelméleti diszciplínákban; és végül

 – mi a lehetősége egy olyan általános szemiotikai szövegtani elméleti keret létrehozásának, amelyben a multimediális kommunikáció (és a multimediális kommunikátumok) valamennyi típusa azonos módon elemezhető és explicit módon leírható;

szemiotika:

többek között ki kell hogy dolgozza a különféle kommunikációszituációkban használatos (uni- és multimediális) jelrendszerek tipológiáját, elemezve e jelrendszerek közös és eltérő tulajdonságait;

kommunikációelmélet:

többek között ki kell hogy dolgozza egyrészt a lehetséges kommunikációszituációk, másrészt a lehetséges multimediális, de dominánsan verbális kommunikátumok tipológiáját, elemezve ezeknek a szituációknak, illetve kommunikátumoknak közös és eltérő tulajdonságait;

pszichológia:

többek között azoknak a mentális modelleknek az elemzésével és explicit leírásával kell foglalkozzon, amelyek a multimediális kommunikátumok létrehozása és befogadása során alapvető szerepet játszanak;

szociológia/antropológia:

többek között azoknak a bázisoknak (ismereteknek, hipotéziseknek, preferenciáknak) az elemzésével és explicit leírásával kell foglalkozzon, amelyek a kommunikációfolyamatokban alapvető szerepet játszanak;

a formális metodológiák diszciplínái:

többek között olyan modelleket kell nyújtsanak, amelyek egy általános szemiotikai szövegtani keret létrehozásánál ‘minták’-ként használhatók;

az empirikus metodológiák diszciplínái:

többek között módszereket kell szolgáltassanak mind a kommunikátumok létrehozása és interpretálása folyamatának, mind egy általános szemiotikai szövegtani keret adott formája alkalmazhatóságának a vizsgáltára.15

4.4. A szemiotikai textológia alaptulajdonságai e fejezet befejezéseképpen a következőkben foglalhatók össze röviden.

A szemiotikai textológia a különféle kommunikációszituációkban létrehozott és befogadott – általa jelkomplexusokként kezelt – tetszőleges tematikájú és funkciójú multimediális, de dominánsan verbális kommunikátumok interpretálása céljára szolgáló szemiotikai szövegtani diszciplína.

5 Befejező megjegyzések

Ebben a tanulmányban a szemiotikai textológia jellemző tulajdonságaival és egy ‘studium generale’-hoz való viszonyával foglalkoztam, vázolva azt is, hogy miként válhatna ténylegesen annak elemévé.

Ami a ‘studium generale’-elemmé válást illeti, ahhoz megvannak nemcsak az elinduláshoz szükséges elméleti alapok, hanem a gyakorlati tapasztalatok is.

Annak értelmében, ahogy a fentiekben kifejtettem, előnyös lenne, ha ezekre építve:

 – a szövegtani kutatómunkához mielőbb létre jöhetne valamiféle (egyre több kollégát bevonni képes) többé-kevésbé intézményesített, állandó jellegű diszkussziófórum;

 – kellő ütemben elkészülhetnének a 3. fejezetben jelzett tankönyvek, illetőleg segédkönyvek;

 – intenzívebbé válhatnának a tanári továbbképzések, és végül

 – ténylegesen akadnának oktatási intézmények és tanárok a kísérleti oktatás felelőséggel vállalt előkészítéséhez, majd megkezdéséhez.

Jegyzetek

1. A szövegtani kutatás történetéhez lásd: Petőfi 1988, 1992.c, valamint Petőfi – Békési (szerk.) 1990, 1991.a, 1992, Petőfi – Békési – Vass (szerk.) 1992 és 1993. Az első Nyári Akadémia tematikájához lásd: Petőfi – Bácsi – Benkes – Vass 1993.

2. Ehhez a tematikához lásd a Petőfi 1991.u és m.a/5 publikációkban kommentált néhány, 1969 előtt magyar nyelven megjelent írásomat. A studium generále tematikához lásd még Petőfi m.a/1 és m.a/2.

3.A szemiotikai textológia globális felépítéséhez lásd: Petőfi 1990.a, 1991.b, 1991.e, 1993.d, 1993.k, Petőfi – Benkes 1992, Petőfi – Vass 1992.a; ahhoz az úthoz, amin a szemiotikai szövegtanhoz (pontosabban a szemiotikai textológiához) eljutottam, lásd: E. Benkes – Horváth 1990, Petőfi 1990.g, 1991.c, 1991.f, 1991.u, 1993.j, 1993.k, 1993.u, m.a/1.

4. A kommunikációszituáció-tipológiához lásd: Petőfi (szerk.) m.a.; az itt tárgyalt tipológiai szempontok leírása egy abban megjelenés alatt lévő tanulmányom egyik szekciójának magyar változata.

5. A jelmodellhez lásd: Petőfi – Benkes 1992, sok szemléltető példával.

6. A szövegösszefüggőség kérdéseihez lásd: Petőfi 1990.f, 1992.a, 1993.a, 1993.b, m.a./3, valamint Petőfi – Vass 1992.b.

7. Az organizáció típusaihoz lásd: Petőfi 1993.d és Petőfi – Benkes 1992.

8. A Bartók idézett művével kapcsolatos jeltipológiai megfontolásokhoz lásd: Petőfi 1989.b.

9. Ezt a rövid szemelvényt Paolo Teobaldellinek Petőfi (szerk.) m.a-ban megjelenés alatt lévő tanulmánya alapján készítettem.

10. Az interpretációtípusokhoz lásd Petőfi 1990.b és 1993.e.

11. A szövegek analitikus-kreatív megközelítéséhez lásd: Petőfi 1990.c, 1991.b, 1991.e, 1992.a, Petőfi – Benkes 1992, Petőfi – Vass 1993.a és 1993.b.

12. A szövegek kreatív-produktív megközelítésével kapcsolatban lásd: Petőfi 1990.d, 1992.b, 1993.f, 1993.g, 1993.l, 1993.m., Petőfi – Bácsi – Benkes – Vass 1993, valamint valamennyi Benkes – Petőfi és Petőfi – Benkes publikáció.

13. A bázisokkal és a moduláris felépítéssel kapcsolatban lásd: Petőfi 1991.a, 1991.e, 1993.e, valamint Petőfi – Vass 1992.a, 1993.a és 1993.b.

14. A kanonikus nyelvhez lásd: Petőfi 1993.i, abban további irodalmi hivatkozásokkal.

15. A szemiotikai textológia interdiszciplináris megalapozásához lásd: Petőfi 1990.n, valamint a Petőfi (szerk.) 1993-ban megjelent rövid írásomat.

Bibliográfia

Ez a Bibliográfia valamennyi 1988 óta magyar nyelven megjelent (vagy jelenleg sajtó alatt lévő) egyedül vagy másokkal együtt írott és szerkesztett könyveim és tanulmányaim adatait tartalmazza naptári évek szerinti csoportosításban; az idegen nyelveken megjelenők közül csak azét a három-négyét, amire a tanulmányban közvetlen vagy közvetett utalás történik. Valamennyi megjelent munkám bibliográfiai adatait (1990-nel bezárólag) Petőfi 1991d tartalmazza.

1988

Petőfi S. János:

1988           A szöveg mint interdiszciplináris kutatási objektum. (A szövegtani kutatás mai állásáról.) Nyr. 112. 219-229.

1989

Petőfi S. János:

1989.a        A nyelv mint írott kommunikációs médium: szöveg. Magyartanítás, XXXII/4-6. 249-288.

(Az 1990.h magyar változata; lásd 1990.a -t is.)

1989.b        Béla Bartók: „Il castello del principe Barbablù”. Alcuni aspetti della costituzione del significato simbolico di un’opera d’arte multimediale. In: Interpretazione e riconoscimento. Riconoscere un testo, Riconoscersi in un testo. Atti del X Colloquio sulla Interpretazione, Macerata, 21-23 marzo 1988, a cura di Giuseppe Galli. Genova, Marietti, 201-253.

1990

Békési Imre – Csúri Károly – Nagy L. János – Petőfi S. János:

1990           Diszkusszió: Szövegtan, interpretáció, interdiszciplinaritás. In: Szemiotikai szövegtan 1. A szövegtani kutatás néhány alapkérdése (= Acta Acad. Paed. Szegediensis, Ser. Ling.-Litt.-Aest.), szerk. Petőfi S. János és Békési Imre. Szeged, 57-83.

E. Benkes Zsuzsa – Horváth Tamás:

1990        Beszélgetés Petőfi S. Jánossal. In: Petőfi S. János, Szöveg, szövegtan, műelemzés (Textológiai tanulmányok), szerk. E. Benkes Zsuzsa. Budapest, Országos Pedagógiai Intézet.

Petőfi S. János:

1990.a A nyelv mint írott kommunikációs médium: szöveg. In: Petőfi S. János, Szöveg, szövegtan, műelemzés (Textológiai tanulmányok), szerk. E. Benkes Zsuzsa. Budapest, Országos Pedagógiai Intézet, 3-75.

(Az 1989.a másodközlése.)

1990.b Költői művek explikatív interpretációjának néhány alapkérdése. In: Petőfi S. János, Szöveg, szövegtan, műelemzés (Textológiai tanulmányok), szerk. E. Benkes Zsuzsa. Budapest, Országos Pedagógiai Intézet, 76-113.

1990.c Vers, kommunikációszituáció, interpretáció. Nagy László „Seb a cédruson” című versének elemzése. In: Petőfi S. János, Szöveg, szövegtan, műelemzés (Textológiai tanulmányok), szerk. E. Benkes Zsuzsa. Budapest, Országos Pedagógiai Intézet, 114-158.

1990.d Kombinatorikus költői nyelvi játékok. Adott versek kreatív transzformálásának néhány aspektusa. In: Petőfi S. János, Szöveg, szövegtan, műelemzés (Textológiai tanulmányok), szerk. E. Benkes Zsuzsa. Budapest, Országos Pedagógiai Intézet, 159-199.

1990.e Szöveg, szövegtan, műelemzés (Textológiai tanulmányok), szerk. E. Benkes Zsuzsa. Budapest, Országos Pedagógiai Intézet.

1. = 1990.Ha

2. = 1990.Hb

3. = 1990.Hc

4. = 1990 Hd

5. = E. Benkes Zsuzsa – Horváth Tamás 1990.Ha

1990.f     Szemiotikai textológia – Didaktika. In: Szemiotikai szövegtan 1. A szövegtani kutatás néhány alapkérdése (= Acta Acad. Paed. Szegediensis, Ser. Ling.-Litt.-Aest.), szerk. Petőfi S. János és Békési Imre. Szeged, 7-21.

1990.g Az irodalmi művek elemzésétől a multimediális kommunikáció szemiotikai elmélete felé. 25 év textológiai kutatás: visszatekintés, kitekintés. In: Szemiotikai szövegtan 1. A szövegtani kutatás néhány alapkérdése (= Acta Acad. Paed. Szegediensis, Ser. Ling.-Litt.-Aest.), szerk. Petőfi S. János és Békési Imre. Szeged, 127-133.

1990.h Language as a written medium: text. Chap. 7. in: An Encyclopaedia of language, ed. by N. E. Collinge. London–New York, Routledge, 207-243.

(Lásd, 1989.a és 1990.a.)

1990.i Verso una teoria e filosofia semiotica della comunicazione umana prevalentemente verbale. In: Annali della Facoltà di Lettere e Filosofia dell’Università di Macerata, XXII-XXIII (1989-1990). Padova: Editrice Antenore, 621-641.

Petőfi S. János - Békési Imre (szerk.):

1990 Szemiotikai szövegtan 1. A szövegtani kutatás néhány alapkérdése (= Acta Acad. Paed. Szegediensis Ser. Ling.-Litt.-Aest.), Szeged.

1991

Petőfi S. János:

1991.a A nyelvi műalkotások elemzésének néhány aspektusa. In: A humán kommunikáció szemiotikai elmélete felé (Szövegnyelvészet – Szemiotikai textológia)/ Towards a Semiotic Theory of the Human Communication (Text Linguistics – Semiotic Textology). <Kétnyelvű kiadás>. Szeged, a szerző magánkiadása, 15-36.

1991.b A szövegszignifikáció aspektusai és azok szemiotikai textológiai megközelítése. In: A humán kommunikáció szemiotikai elmélete felé (Szövegnyelvészet – Szemiotikai textológia)/Towards a Semiotic Theory of the Human Communication (Text Linguistics – Semiotic Textology). <Kétnyelvű kiadás>. Szeged, a szerző magánkiadása, 37-70.

1991.c A nyelvi műalkotások strukturális nyelvi elemzésétől a multimediális kommunikáció szemiotikai elmélete felé. 1961-1990: Visszatekintés. In: A humán kommunikáció szemiotika elmélete felé (Szövegnyelvészet – Szemiotikai textológia)/ Towards a Semiotic Theory of the Human Communication (Text Linguistics – Semiotic Textology). <Kétnyelvű kiadás>. Szeged, a szerző magánkiadása, 71-74. [A bibliográfiai utalások tételei a könyv Bibliográfia részében (189-210) találhatók.]

1991.d A humán kommunikáció szemiotikai elmélete felé (Szövegnyelvészet – Szemiotikai textológia)/Towards a Semiotic Theory of the Human Communication (Text Linguistics – Semiotic Textology). <Kétnyelvű kiadás>. Szeged, a szerző magánkiadása.

1991.e A szövegszignifikáció aspektusai és azok szemiotikai textológiai tárgyalása. In: Szemiotikai szövegtan 2. A magyar szövegtani kutatás irodalmából (Első rész), szerk. Petőfi S. János és Békési Imre. Szeged, JGYTF Kiadó, 7-37.

1991.f Szövegnyelvészetről és textológiáról egyes szám első személyben. In: A nyelvészetről egyes szám első személyben, szerk. Sz. Bakró-Nagy Marianne és Kontra Miklós. Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, 213-223.

1991.u Utam a szemiotikai szövegtanhoz: 1. 1961-1966. A matematikai-nyelvészeti orientáció időszaka. In: Könyv Papp Ferencnek, szerk. Hunyadi László et alii. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 385-392.

Petőfi S. János – Benkes Zsuzsa:

1991a A versorganizáció anticipatorikus megközelítése. In: Szemiotikai szövegtan 3. A magyar szövegtani kutatás irodalmából (Második rész), szerk. Petőfi S. János és Békési Imre. Szeged. JGYTF Kiadó, 78-104.

Petőfi S. János – Békési Imre (szerk.):

1991.a Szemiotikai szövegtan 2. A magyar szövegkutatás irodalmából (Elsõ rész). Szeged, JGYTF Kiadó.

1991.b Szemiotikai szövegtan 3. A magyar szövegkutatás irodalmából (Második rész). Szeged, JGYTF Kiadó.

1992

Petőfi S. János:

1992.a A költészet grammatikájától a költészet szemiotikai textológiájáig. In: Szemiotikai szövegtan 4. A verbális szövegek szemiotikai megközelítésének aspektusaihoz (I), szerk. Petőfi S. János – Békési Imre. Szeged, JGYTF Kiadó, 83-97.

1992.b Kaspar H. Spinner: Umgang mit Lyrik in der Sekundarstufe I. Baltmannsweiler, Pedagogischer Verlag, 1984. (Ismertetés). In: Szemiotikai szövegtan 4. A verbális szövegek szemiotikai megközelítésének aspektusaihoz (I), szerk. Petőfi S. János – Békési Imre. Szeged, JGYTF Kiadó, 172-176.

1992.c A szövegtani kutatás a 90-es években: a kutatási terület jövője [Text, 10-1/2. (1990.) (Ismertetés.) In: Szemiotikai szövegtan 5. Szövegtani kutatás: témák, eredmények, feladatok, szerk. Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László. Szeged, JGYTF Kiadó, 257-259.

Petőfi S. János – Benkes Zsuzsa:

1992 Elkallódni megkerülni. Versek kreatív megközelítése szövegtani keretben. Veszprém, Országos Továbbképző, Taneszközfejlesztő és Értékesítő Vállalat.

Petőfi S. János – Békési Imre (szerk.):

1992 Szemiotika szövegtan 4. A verbális szövegek szemiotikai megközelítésének aspektusaihoz (I). Szeged, JGYTF Kiadó.

Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.):

1992 Szemiotikai szövegtan 5. Szövegtani kutatás: témák, eredmények, feladatok. Szeged, JGYTF Kiadó.

Petőfi S. János – Vass László:

1992.a A szövegnyelvészet helye és feladata a szemiotikai textológiai kutatásban. In: Szemiotikai szövegtan 5. Szövegtani kutatás: témák, eredmények, feladatok, szerk. Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László. Szeged, JGYTF Kiadó, 177-195.

1992.b A szövegösszefüggőség hordozói Halliday és Hasan szerint. (Kivonatos ismertetés). In: Szemiotikai szövegtan 5. Szövegtani kutatás: témák, eredmények, feladatok, szerk. Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László. Szeged, JGYTF Kiadó, 260-270.

1993

Bácsi János – Benkes Zsuzsa – Petőfi S. János – Vass László:

1993 Egy ‘prelogikus vagy posztlogikus’ felépítésű vers analitikus elemzését előkészítő kreatív-produktív gyakorlatok. Octavio Paz: Movimiento. In: Petőfi S. János – Bácsi János – Benkes Zsuzsa –Vass László: Szövegtan és verselemzés. Budapest, Pedagógus Szakma Megújítása Projekt Programiroda, 229-265.

Benkes Zsuzsa – Petőfi S. János:

1993.a Versek kreatív-produktív megközelítése. Etüdök Radnóti Miklós „Éjszaka” és „Keserédes” című verseihez. Nyr. 117. 26-41.

1993.b A vers és próza kreatív-produktív megközelítéséhez. Alapfeladat-típusok. Budapest, Országos Közoktatási Szolgáltató Iroda.

1993.c A versek kreatív-produktív megközelítése. Baka István: Ősz van az űrben. In: Petőfi S. János – Bácsi János – Benkes Zsuzsa – Vass László: Szövegtan és verselemzés. Budapest, Pedagógus Szakma Megújítása Projekt Programiroda, 41-72.

1993.d Kreatív-produktív versmegközelítés és intertextualitás. Szemiotikai szövegtan 6. szerk. Petőfi S. János, Békési Imre és Vass László. Szeged, JGYTF Kiadó, 107-132.

1993.t0 Az (újra)alkotó képzelet nyomában. Bevezetés. Magyartanítás, 1993/2. március, 3-6.

1993.t1 Az (újra)alkotó képzelet nyomában. 1. Versek fizikai megjelenési formájával kapcsolatos kreatív-produktív gyakorlatok. Magyartanítás, 1993/3. május, 2-6.

1993.t2 Az (újra)alkotó képzelet nyomában. 2. Versek formai felépítésével kapcsolatos kreatív-produktív gyakorlatok. Magyartanítás, 1993/4. szeptember, 9-12.

1993.t3 Az (újra)alkotó képzelet nyomában. 3. Versek szemantikai felépítésével kapcsolatos kreatív-produktív gyakorlatok. Magyartanítás, 1993/5. november, 3-6.

1993.t4 Az (újra)alkotó képzelet nyomában. 4. A világfragmentummal kapcsolatos kreatív-produktív gyakorlatok. Magyartanítás, 1994/1. január, 29-36.

Petőfi S. János:

1993.a Milyen a magyar nyelvű szöveg? Szemiotikai-textológiai megfontolások két megközelítésben. In: Fekete Péter és V. Raisz Rózsa (szerk.), A szöveg szerkesztése, megértése, kidolgozása és megszólaltatása. Országos Anyanyelv-oktatási Napok, Eger, 1992. Július 6-9. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 18-30.

1993.b A koreferencia elemzéséhez. (Illyés Gyula: Ady örökségéről. Részlet). In: Egyetemi Fonetikai Füzetek 8. szerk. Bolla Kálmán. Budapest, ELTE Fonetikai Tanszék, 143-149.

1993.c Beszéd az 1990-es Kazinczy-verseny díjkiosztása előtt. In: Egyetemi Fonetikai Füzetek 8. szerk. Bolla Kálmán. Budapest, ELTE Fonetikai Tanszék, 168-171.

1993.d A szövegtani kutatás alapkérdései. A mondatgrammatikától a szemiotikai textológiáig. In: Petőfi S. János – Bácsi János – Benkes Zsuzsa – Vass László: Szövegtan és verselemzés. Budapest, Pedagógus Szakma Megújítása Projekt Programiroda, 9-38.

1993.e Interpretációtípusok és a kreatív-produktív szövegmegközelítés (Megjegyzések). In: In: Petőfi S. János – Bácsi János – Benkes Zsuzsa – Vass László: Szövegtan és verselemzés. Budapest, Pedagógus Szakma Megújítása Projekt Programiroda, 267-279.

1993.f A versekben (feltételezetten) kifejezésre jutó ‘valóságdarab’ (= a relátum) átrendezhetőségével kapcsolatos gyakorlatok. Baka István: Ősz van az űrben, Kálnoky László: Egyszerű fejfa. In: Petőfi S. János – Bácsi János – Benkes Zsuzsa – Vass László: Szövegtan és verselemzés. Budapest, Pedagógus Szakma Megújítása Projekt Programiroda, 205-228.

1993.g Tallózás az idegen nyelvű (szak)irodalomban. In: Petőfi S. János – Bácsi János – Benkes Zsuzsa – Vass László: Szövegtan és verselemzés. Budapest, Pedagógus Szakma Megújítása Projekt Programiroda, 281-416.

1993.h A szövegtan tudománya. Könyvvilág XXXVII.8, 23.

1993.i Megjegyzések az ISTEN szóhasználatához. Vigilia, 1993/9; 677-680.

1993.j A szemiotikai szövegtan mint határtudomány (Szövegtani kutatás magyar nyelvi szociokulturális háttérrel). Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon (A III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson – Szeged, 1991. augusztus 12-16. – elhangzott előadások), szerk. Békési Imre, Janovics József, Kósa László, Nyerges Judit. Budapest–Szeged, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Kft. 1203-1218.

1993.k Megjegyzések a szemiotikai szövegtan általam kidolgozott koncepciójához. Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon (A III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson – Szeged, 1991. augusztus 12-16. – elhangzott előadások), szerk. Békési Imre, Janovics József, Kósa László, Nyerges Judit. Budapest–Szeged, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Kft. 1406-1413.

1993.l Hans Gatti, „Schüler machen Gedichte. Ein Praxisbericht mit vielen Anregungen und Beispielen.” Freiburg im Breisgau, Herder. (Ismertetés.) In: Szemiotikai szövegtan 6. szerk. Petőfi S. János, Békési Imre és Vass László. Szeged, JGYTF Kiadó, 286-293.

1993.m „Alla ricerca della parola nascosta [= Az elrejtett szó nyomában]”, szerk. Carla Marello. Firenze, La Nuova Italia Editrice. (Ismertetés.) In: Szemiotikai szövegtan 6. szerk. Petőfi S. János, Békési Imre és Vass László. Szeged, JGYTF Kiadó, 293-296.

1993.n Logical semantics: an overview from a textological point of view. Zeitschrift für Althebraistik 6./1., 92-108.

1993.u Utam a szemiotikai szövegtanhoz: 2. 1967-1969. A nyelvi műalkotások egy nyelvészeti megalapozottságú strukturális interpretációelméletének körvonalazása felé. In: Szemiotikai szövegtan 6. szerk. Petőfi S. János, Békési Imre és Vass László. Szeged, JGYTF Kiadó, 205-218.

Petőfi S. János (szerk.):

1993 Sistemi segnici e loro uso nella comunicazione umana. 1. Aspetti generali. Quadro interdisciplinare della ricerca. (= Quaderni di ricerca e didattica IX). Università di Macerata, Dipartimento di Filosofia e Scienze umane.

Petőfi S. János – Bácsi János – Benkes Zsuzsa – Vass László:

1993 Szövegtan és verselemzés (szerk. Békési Imre). Budapest, Pedagógus Szakma Megújítása Projekt Programiroda.

Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.):

1993 Szemiotikai szövegtan 6. A verbális szövegek szemiotikai megközelítésének aspektusaihoz (II). Szeged, JGYTF Kiadó.

Petőfi S. János – Vass László:

1993.a A versek analitikus-kreatív megközelítése. Baka István: Õsz van az űrben. In: Petőfi S. János – Bácsi János – Benkes Zsuzsa – Vass László: Szövegtan és verselemzés. Budapest, Pedagógus Szakma Megújítása Projekt Programiroda, 73-117.

1993.b Az argumentatív értelmező interpretáció néhány aspektusa. Nagy László: „Verseim verse”. In: Szemiotikai szövegtan 6. szerk. Petőfi S. János, Békési Imre és Vass László. Szeged, JGYTF Kiadó, 81-106.

Megjelenés alatt

Benkes Zsuzsa – Petőfi S. János:

m.a./1 Versek kreatív-produktív megközelítése. Etüdök Radnóti Miklós „Éjszaka” és „Keserédes” című verseihez. Nyr. 117.

Petőfi S. János:

m.a./1 Egyetemről egyetemre. Amiben éltem, amiben jelenleg élek s amiben talán a jövő generációinak élnie kellene. (Díszdoktori beszéd. Megjelenik a Janus Pannonius Tudományegyetem kiadványaként.)

m.a./2 Alkalmazott nyelvészeti kutatás szemiotikai textológiai keretben. III. Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia, Miskolc, 1993.

m.a./3 A szövegösszefüggőségre utaló nyelvi elemek vizsgálatához (Szövegnyelvészet szemiotikai textológiai keretben). Magyar Nyelv.

Petőfi S. János (szerk.):

m.a. Sistemi segnici e loro uso nella comunicazione umana 2. Filosofia, Semiotica e Teoria della comunicazione nel Quadro interdisciplinare della ricerca. (= Quaderni di ricerca e didattica XI.). Università di Macerata, Dipartimento di Filosofia e Scienze umane.