Szabó Zoltán: A magyar szépírói stílus történetének fő irányai.
Corvina, Budapest, 1998.

1. Ha emlékezetem nem csal, Babits Mihály írja Tamási Áron egyik, két világháború között megjelent regényéről: Erdély újabb alkotással ajándékozta meg a magyar irodalmat. Ennek a méltatásnak a pontos helyét nem tudnám megjelölni, de magyar író tollából ilyen megállapítás elhangzott. Mutatis mundis, SZABÓ ZOLTÁNnak a címben megjelölt könyvéről is elmondhatjuk ezt, ő is, már többször is, olyan alkotásokkal gazdagította a magyar nyelvtudományi és stilisztikai szakirodalmat, amelyek méltán nyerték el a szakmai közönség egyöntetű elismerését. Elegendő, ha megemlítem a Kis magyar stilisztikát (társszerzőként és szerkesztőként, Kriterion, Bukarest, 1968.), a Kis magyar stílustörténetet (három átdolgozott és bővített kiadásban, Kriterion, Bukarest, 1970., Budapest, Tankönyvkiadó, 1982. és 1986.), A mai stilisztika nyelvelméleti alapjait (Dacia, Kolozsvár, 1977.) vagy a Szövegnyelvészet és stilisztikát (Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.), nem beszélve a fontosabb tanulmánykötetekről: Tanulmányok a magyar impresszionista stílusról (Kriterion, Bukarest, 1976.), A szövegvizsgálat új útjairól (társszerzőként és szerkesztőként, Kriterion, Bukarest, 1982.) – hogy érzékeltessem azt a sokatmondó tényt, hogy SZABÓ ZOLTÁN idestova öt évtizedes tudományos tevékenységéből legalább négy évtizedes termékeny munkásságával gazdagította a magyar (nyelvészeti) és stilisztikai, valamint az irodalomtudományi szakirodalmat. S hogy rangjának és értékének megfelelően méltathassuk az írásunk címében szereplő alkotásának jelentőségét, utalnunk kell arra a kétszázon jóval felüli stilisztikai tanulmányára és kisebb írásaira, melyek a különböző magyarországi és romániai, valamint más országok szakfolyóirataiban, tanulmányköteteiben láttak napvilágot magyar, román, angol, francia vagy német nyelven, nem is beszélve arról a több tucat szemlecikkről, melyek nyelvészeti, stilisztikai, szövegtani, irodalomtudományi munkákat mutattak be a legkülönbözőbb nyelveken, olyan terjedelemben és színvonalon, hogy ezeket nyugodtan minősíthetjük a korszerű tudományos igényeknek megfelelő szaktanulmányoknak. (Erre vonatkozóan lásd PÉNTEK JÁNOS (szerk.): Szöveg és stílus. Szabó Zoltán köszöntése 70. születése napján, Kolozsvár-Napoca, 1997. 452-465.) Ha az olvasó ismeri ezeknek a könyveknek, tanulmányoknak, szemlecikkeknek legalább egy bizonyos hányadát, akkor tudja igazán értékelni jelentőségének megfelelően az „utazó” kolozsvári professzornak „A magyar szépírói stílus történetének fő irányai” című nagyszerű alkotását. Egy röpke pillantás az imént említett emlékkönyv végén található, a háromszázat jóval meghaladó tudományos közlemények jegyzékére, bárkit meggyőzhet arról, hogy ez a munka egy hosszas, eredeti módon kiérlelt koncepció eredményeként született meg.

2. SZABÓ ZOLTÁNt nem kell bemutatnunk a magyar – és tegyük hozzá – a román szakközönségnek sem. Ennek ellenére nem árt idéznünk a könyv hátlapján található – nagyon a könyv lényegét érintő – megállapítást. „Könyvének legfőbb erénye – így szól a megállapítás –, hogy rávilágít a stílustörténet tudományközi kapcsolataira, retorikai, poétikai, hermeneutikai, irodalom-művelődési és művészettörténeti összefüggéseire.” S ehhez még hozzátehetjük – amit a könyvének egyes fejezeteiben és alfejezeteiben található fejtegetések is igazolnak –, hogy koncepciójába eredeti módon be tudja építeni mindazokat az újabb elgondolásokat és felfogásokat, amelyekkel az utóbbi néhány évtizedben gazdagodott a hazai és a nemzetközi tudományosság. Gondoljunk csak a stílus lényegével összefüggő változásokra, e változásokban a szemiotika, a pragmatika, a kommunikációelmélet, a kognitív nyelvészet és szemantika, a hermeneutika, a szövegtan vagy a norma, a szociokulturális tényezők, az intertextualitás vagy a kontextualitás stb. szerepére; a sort még folytathatnók – mindezekkel a szerző számol munkájában, s ily módon magyar szépírói stílustörténete valóban egy eredeti, a korszerű tudományos követelményeknek megfelelő interdiszciplináris alkotás, egy olyan szintézise a magyar szépírói stílustörténetnek, mely a legújabb tudományos felfogásban tekinti át tárgyát a gótikától a posztmodern irányzatokig.

3. Az utóbbi három-négy évtizedben a stilisztikai stúdiumok világszerte – főleg a szövegtan, a szemiotika, a pragmatika, a szemantika, a kognitív tudományok, a kommunikációs stratégiák és más tényezők hatására – a tudományos érdeklődés előterébe kerültek, és bizonyos tekintetben a tudományos gondolkodás húzóágazataivá váltak. A stilisztikai kutatásoknak ez a széles körű kibontakozása, a stíluselmélet, a stílus lényegének a vizsgálata hazai tájainkon szép eredményekkel büszkélkedhet. Az egyes stilisztikai irányzatokról eddig is értékes és színvonalas alkotások jelentek meg, ám a korszerű stílustörténeti kutatásokon belül a magyar szépírói stílus történetéről mind a mai napig nem született a részlettanulmányok minőségével összehasonlítható szintézis. SZABÓ ZOLTÁN könyvének másik kiemelkedően nagy jelentősége az eddig említetteken kívül az, hogy az ő alkotása az első, amely igényes „tálalásban” átfogó képet ad a magyar szépírói stílus történetéről. Úttörő munka, mely szerzőjének rendszeressége és módszeressége, valamint gazdag és szerteágazó ismeretei révén elsősorban erényeivel büszkélkedhet.

4. A könyv az Előszón és a Bevezetésen kívül (9-11, illetve 11-40) négy nagy fejezetre oszlik, amelyek voltaképpen a szépírói stílus fejlődésének, a stílusirányzatoknak a korszakait jelölik. Ez a korszakolás a következőképpen alakul: 1. A kezdetektől, a magyar szépírói stílus kialakulásától Kazinczyék stílusreformjáig (41-82), 2. Kazinczyék stílusreformjától Petőfi és Arany népies stílusforradalmáig (83-128), 3. Petőfi és Arany stílusforradalmától a Nyugat újításáig (129-160) és 4. A Nyugat stílusújításától a jelenig (161-253). A könyvet csak a tárgyalt írókat és művészeket felölelő Névmutató zárja (254-262).

A tudományok történetében a korszakolás korántsem tartozik a könnyű feladatok közé. „Korszakhatárt ugyanis ott lehet megvonni – írja SZABÓ ZOLTÁN –, ahol több stílustendencia folytonossága megszakad, ahol a régi minőség, stíluseszmény egy újba vált át, ahol a változásoknak viszonylag nagyobb sűrítettségi foka mutatható ki.” (32). Itt valóban egy kontinuitási és diszkontinuitási mozzanatról van szó, vagy ahogy a szerző mondja: „Alapja (ti. a korszakolás alapja) a folyamatosság és a szakaszosság összefüggése.” (Uo.) Ennek a két mozzanatnak az egysége jelenti a fejlődést, de vajon van-e olyan kritériuma a tudományos gondolkodásnak – a tudományon belül maradva –, melynek alapján a kutató megállapíthatná – szűkebb szakterületünkön maradva – például azt, a szecesszióhoz viszonyítva az impresszionizmus vagy a szimbolizmus mennyiben jelent mást, miben tér el az előzőtől, tehát itt nem a kummulativitás az elsőrendű szempont, itt a másságról van szó. Természetesen egyik irányzat a másikhoz viszonyítva jelenthet és jelent is többet és mást egy másik irányzathoz, paradigmához viszonyítva. SZABÓ ZOLTÁN, midőn stílusfejlődési tendenciáról beszél, akkor voltaképpen – én legalábbis úgy érzem, – a fejlődésen inkább a másságot, mint a filozófiai értelemben vett fejlődést érti.

De visszatérve a Bevezetéshez, itt SZABÓ ZOLTÁN „a stílustörténet tárgyát és vizsgálati módszerét” széles körű nemzetközi beágyazottságában ismerteti, és rövid történeti áttekintésében azokat az elgondolásokat és felfogásokat veszi szemügyre, amelyek a század elejétől napjainkig láttak napvilágot (VOSSLER, CROCE, BALLY és mások), és amelyek tisztázása és kritikai elemzése tudományos alapot teremt „egy lehető stílustörténeti szintézis számára.” (15.) A szerző Bevezetésének ebben a részében főleg az igényesebb és az eddigieknél teljesebb stílustörténeti szintézisek kibontakozását „gátló, fékező okok” számbavételére összpontosítja figyelmét, ezeknek az okoknak a vizsgálata segíti hozzá az elméleti alapvetések tisztázásához (12). A kolozsvári professzor fejtegetéseiben a stílustörténetet formatörténetnek tekinti (15-16), és úgy véli, a stilisztikának, a stílustörténetnek a szövegtannal való „szerencsés találkozása”, összekapcsolása teszi szükségessé „stílustörténet-elméletnek szövegtani alapon, szövegtani modellként való kidolgozásá”-t (15). SZABÓ ZOLTÁNnak ez a megállapítása nem csupán szellemi „ars poetica”-ja, hanem gyakorlati tevékenységében is ennek a modellnek az elveit érvényesíti. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a stilisztikának és természetesen a stílustörténetnek is a kiindulópontja, alapja a szövegiség, a textualitás, ennek pedig egyik igen fontos mozzanata a diakronikus jellege, hiszen a stílustörténet tárgya a stílusfejlődési tendenciák, a stílusirányzatok vizsgálata, melyek történelmileg meghatározottak, s mivel ennek a jelenségcsoportnak – mint láttuk – a szöveg az alapja, ezért a stílustörténet vizsgálatához szorosan kapcsolódik a „hermeneutika historizmusa” is (16-18). Vagyis a hermeneutika „mint a megértés és értelmezés eljárásainak az elmélete” összefügg a historizmussal, azaz – idézi SZABÓ ZOLTÁN H. G. GADAMERT – „a megértést annak az értelemtörténésnek a részeként kell elgondolni, amelyben a kijelentéseknek az értelme kezdődött” (18), vagy JAUSSra is hivatkozva „a történetiség az a forma, amelyben az irodalmi jelentés létezik” (uo.).

SZABÓ ZOLTÁN stílusfejlődési tendenciákról, stílusirányzatokról beszél, hiszen ezek a stílustörténet vizsgálatának tárgyai. Úgy vélem, teljes mértékben egyetérthetünk a szerzőnek azzal az álláspontjával, hogy stílustörténeti munkájában inkább a stílusfejlődési tendencia használatát tartja előnyösebbnek, mivel ez a szakkifejezés dinamikusabb, mint a stílusirányzat fogalma. De szépírói stílustörténetének akármelyik fejezetét is vesszük szemügyre, meggyőződhetünk arról, hogy mindegyik esetben voltaképpen bizonyos tendenciák sűrítettsége adja, alakítja ki azt az irányzatot, áramlatot vagy iskolát (nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek a szakkifejezések szinonimáknak tekinthetők), amelyet romantikának, szimbolizmusnak, impresszionizmusnak vagy más valaminek nevezünk. SZABÓ ZOLTÁN szakít azzal a múltban elég gyakori felfogással, hogy egy korszak stílusát csak mondatszerkezeti változásaival jellemezze, mert azt már a legújabb kutatások is bizonyítják, hogy egy-két nyelvi jelenség távolról sem elegendő valamely stílusirányzat (természetesen szépírói stílusról van szó) jellegzetességeinek a megállapításához. Maga a stilisztika is, mint tudományos diszciplína, határközi, több tudománnyal érintkező terület, természetesen maga a stílus is egy rendkívül bonyolult, több összetevőből álló jelenség, mint ahogy például a szöveg sem tekinthető egyszerűen nyelvi jelenségnek, a nyelvi jelleg csak egyik lényeges komponense.

[...]

5. A könyv szerzője nagyon következetesen vallja, hogy minden stílusfejlődési tendencia struktúrát alkot, s ha struktúra, akkor lennie kell egy szervező elvnek, ebből pedig levezethetők a szóban forgó irányzat stiláris sajátságai. Ehhez a megállapításhoz kapcsolódóan talán nem rugaszkodunk el messzire a valóságtól, ha a struktúrát alkotó stílusfejlődési tendenciát, az irányzatot egyfajta „funkcionális grammatikához” hasonlítjuk olyan értelemben, hogy ebbe a legtágabban (metaforikusan) értelmezett „grammatikába” belefér mindaz, amit ma stíluson értünk, ahogyan ma a stílust értelmezzük. Egy ilyenfajta „grammatika” jelenti azt a jelenséget, amit a stílusfejlődési tendencia takar (lásd GÁSPÁRI LÁSZLÓ: Háttéranyag az alakzatok kérdésköréhez. Előadás formájában elhangzott a SZATHMÁRI-féle Stíluskutató Csoport összejövetelén, 1999 tavaszán).

A stílusfejlődési tendencia, az irányzat – hangsúlyozza SZABÓ ZOLTÁN – rendszert alkot, ám a stílusfejlődési tendenciákban mindig vannak a szóban forgó irányzatra döntő módon jellemző stiláris sajátosságok, ezek jelentik az irányzat immanens jellegét, az irányzat magvát. Viszont ha a különböző irányzatok egymás után következő szinkron metszeteit vesszük szemügyre, akkor kiderül, hogy ezekben a szinkron metszetekben vannak azonosságok és különbségek. Az egyik stílusfejlődési tendenciában, struktúrában erőteljesebben érvényesülnek bizonyos stiláris sajátosságok, mint a másikban, tehát különböznek egymástól, azaz a különbségek a változások jelei. SZABÓ ZOLTÁN a változások magyarázatának kétféle módját különbözteti meg: 1. az úgynevezett külső (allogenetikus) és 2. a belső (idiogenetikus) változások okait. A külső okok közé sorolja a társadalom-, művelődés-, művészet- és irodalomtörténeti események, a pragmatika, a kommunikációval összefüggő szociológiai stb. tényezők hatására bekövetkezett változásokat, a belső okok „(…) a stílus és fejlődésének természetéből, tendenciákon és a tendenciasorozaton belüli összefüggésekből, strukturális viszonyokból következő, immanensnek is nevezett indítékok.” (26.) A szerző belső változásként említi az utánzás elvét, a stílus elszürkülését, a „másképpen írásra” való törekvést, a hatás és ellenhatás elvét (például a népies tendenciák túlontúl egyszerűsködését a századfordulón), az úgynevezett strukturalista erőegyensúly elvét, midőn egy tendencia egyensúlyi állapota felbomlik, de ezeknél az okoknál hatásosabbnak tartja az ellentéttel, ciklusossággal, valamint az intertextualitással történő változások magyarázatát (27-31). A változások okainak magyarázatát gazdag hazai és nemzetközi szakirodalmi példákkal támasztja alá, nagy jelentőséget tulajdonítva az intertextualitásban rejlő dinamikának, valamint az intertextualitás számára sok új szempontot biztosító hermeneutika historizmusának (lásd az imént idézett H. G. GADAMER megállapítását).

SZABÓ ZOLTÁN könyvének a Bevezetését vázlatossága ellenére is viszonylag részletesebben mutattam be az olvasónak, ez olyan fontos alapvetése remekbe szabott alkotásának, hogy ebből születhetne egy monográfia, mely terjedelmét és tudományos jelentőségét illetően nem maradna el ettől a mostani munkájától. Csak bíztatni tudom SZABÓ ZOLTÁNt egy ilyen elméleti munka megírására, mely legalább annyira egyedülálló és úttörő munka lenne, mint a jelenleg kezünkben tartott könyve.

6. A szépírói stílus történetének négy nagy korszakára már utaltunk. A kiemelkedő, erőteljesebben érvényesülő stílusfejlődési tendenciák sűrítettsége alapján, a szerző a nagy korszakokon belül kisebb korszakokat határol el, ez utóbbiakra jellemző stílusjellegzetességek figyelembevételével. Ily módon nagyjából a 13. század végétől kezdődő nagy korszakon belül (A kezdetektől, a magyar szépírói stílus kialakulásától Kazinczyék stílusreformjáig), mely hozzávetőleg a 18. század hetvenes éveiig tart, (irodalomtörténeti megfelelője a régi magyar irodalom korszaka) a szerző három kisebb korszakban elemzi a szépírói stílusfejlődési tendenciákat. Ezek a következők: 1. A kódexirodalom stílusa, a gótika (a 13. század végétől, az első szövegemlékektől az első nyomtatványok megjelenéséig, a 16. század harmincas éveiig tart, 48-54), 2. A reneszánsz (55-65), 3. A barokk (62-82). SZABÓ ZOLTÁN példák sokaságával mutatja be szakszerű és színes elemzésében a latin eredetinek szövegformáló erejét a kódex irodalmi stílus kialakulásában, hiszen valamennyi kódexünk fordítás eredménye, de a latin mellett másik forrásként a magyar élőbeszédet és a népköltészetet jelöli meg. „A kódexirodalom stílusában – írja a szerző – egy addig még szabályozatlan nyelvkincs (ti. a magyar élőbeszéd: M. J.) ötvöződött össze a latin irodalmi nyelv szabályozott formakészletével. És e kettő összeolvadásából alakult ki a magyar irodalmi írásbeliség stiláris alapja” (SZABÓ ZOLTÁN kiemelése: 47). Nem csak a kódexirodalom stílusának jellemzésében gyönyörködhetünk (jellemzésének sajátossága tömörsége), emellett megelevenedik előttünk a régi magyar irodalom vázlatos története is. HORVÁTH JÁNOSra hivatkozva, SZABÓ ZOLTÁN is lényegesnek tartja megemlíteni azt, hogy a két forrás (azaz: a magyar élőbeszéd és a népköltészet, valamint a kiművelt latin nyelv: M. J.) két eltérő műveltségi kört képvisel (SZABÓ ZOLTÁN kiemelése: 46). Mondanunk sem kell, hogy a kódexirodalom nyelve és stílusa nem képvisel egységet, tartalmi és stiláris szempontból meglehetősen heterogén jellegű szövegekkel találkozhatunk. Valamelyes egységet – mutat rá a szerző – csakis a vallásos szemlélet biztosít, ebből vezethetők le azok a stiláris jellegzetességek, melyek voltaképpen vagy legalábbis jó részük a gótika megnyilvánulásának tekinthetők, melynek a vallásos szemlélet az egyik meghatározója (48). A gótikát, azaz a kódexirodalom jellegzetességeit – lényegüket példákkal részletekbe menően elemezve – a könyv szerzője a következőkben látja: mint stílusfejlődési tendenciának szervező elveként az additív jelleget, a hozzáadás különböző módozatait tartja, fő kompozíciós sajátossága és egyben jellegzetes stiláris eljárása a halmozás, ennek alárendeltje a részletezés, stílustényekként említi az emocionalitást, a pompázatosságot és a képes beszédet, amelyek a halmozások szemantikai elemei (a kiemelések SZABÓ ZOLTÁNtól származnak: 48).

7. Az első nagy korszakon belül maradva, a második szakasz a reneszánsz, ennek alapvető jellegzetessége az antik kultúra felújítása, felfedezése, az ember központba állítása, az emberközpontúság jelentős szellemi áramlata a humanizmus, mely egyben az antik filológiai műveltség jelölője. A reneszánsz alkotói a formai tökélyt tekintették kötelező érvényűnek tevékenységükben, valóságszemléletüket a harmónia igénye jellemezte, ez utóbbit az arányosság valósítja meg, a szépség összhangját pedig a szabályosság biztosítja. Az utánzás a költői érték fokmérője, az utánzás egyik megnyilvánulása a mitológiai témák használata (a kiemelések SZABÓ ZOLTÁNtól származnak: 57-58).

A kolozsvári szerző fontos szempontnak tartja az eszményítést a reneszánsz stílusban. Ez az idealizálás voltaképpen a harmónia meg nem valósíthatóságának a következménye (58). Az eszményítés a szó- és képjelentésekben valósul meg, a harmónia másik velejárója a versszerkezetbeli szabályosság és arányosság (uo.). SZABÓ ZOLTÁN mindezeket a stiláris jellegzetességeket Balassi stílusának mintaszerű bemutatásával illusztrálja, utalva azokra a fejlődéstörténeti összefüggésekre, melyek magyarázatot adnak Balassi stílusának kialakulására.

A reneszánsz után a barokk az első nagy korszakon belül a harmadik jelentős stílustendencia, melyet voltaképpen a manierizmus készít elő, és amelyet „a szokatlan, feltűnően érzéki hatású képek (...) a bonyolult mondatszerkezetek jellemeznek.” (66.) SZABÓ ZOLTÁN ARNOLD HAUSERre hivatkozik, aki szerint „a manierizmus – 20. századi analógiával élve – az intellektuális szürrealizmusnak, a barokk pedig a szenvedélyes expresszionizmusnak felel meg.” (66.) A barokk először a képzőművészetekben és az építészetben honosodott meg, és ennek nyomán jelentkezett a szépirodalomban. A szerző a barokk művészi sajátosságait elsősorban az ellenreformáció térítő akcióiban keresi, a vallási meggyőződésnek művészi eszközeként értékeli. (67.) A barokk stílust elsősorban a díszítő formák halmozása jellemzi, erről az épületek, templomok díszítettsége is árulkodik. SZABÓ ZOLTÁN részletesen elemzi a magyar barokk irodalmat (Pázmány, Veresmarti Mihály, Hajnal Mátyás és sokan mások), annak különösen a második szakaszában, a 18. században az írók még inkább fokozták a díszítettséget. Legtisztább formájában – mutat rá SZABÓ ZOLTÁN – a katolikus egyházi prózában virágzott a barokk stílus, de behatolt a protestáns egyházi szónoklatba is. A barokk stílus jellemző sajátsága a terjedelmes és szerteágazó szerkezetek használata, melyet a szerző igen színes és megejtően szép példákkal illusztrál (70-80). Az idézett munkák megismertetése és szerzőinek névsora túlságosan hosszú ahhoz, hogy akárcsak futólag is felsoroljuk ebben az ismertetésben. Csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy SZABÓ ZOLTÁN utal a barokk utóéletére is, a barokk stílus – mint írja – hatni tudott még a 18. század nyolcvanas éveiben is, sőt Baróti Szabó Dávid, Dugonics András és még a fiatal Csokonai is követte Gyöngyösi stílustechnikáját (80). Sőt – ezt én teszem hozzá – a barokk stílusnak még a 20. században is kitapinthatók a nyomai.

[...]

A 18. század végén megjelenik a klasszicizmus, mely a barokkot meglehetősen eltúlzottnak, elkorcsosultnak tekintette. Lassan a barokk egyre inkább elparlagiasodott, öncélúvá, provinciálissá vált, a bőbeszédűsége és szerkezeteinek terjedelmessége mindjobban a bírálatok kereszttüzébe került, főleg a Kazinczy képviselte stílusbeli felfogás révén.

8. Ily módon a 18. század végén egy új stílusfejlődési tendencia érvényesülésének lehetünk tanúi (Kazinczyék stílusreformjától Petőfi és Arany stílusforradalmáig, 83-127), mely nagyjából a felvilágosodást és a reformkort fogja át. A korszak két belső szakasza a klasszicizmus és a romantika, az előbbinek kísérő jelensége a szentimentalizmus. Erre a korszakra esik a nyelvújítás, mely a magyar irodalmi nyelv használati körének a tágítását és a szépírói nyelvnek és stílusnak a csiszolását jelentette (a kiemelés SZABÓ ZOLTÁNtól származik, 87). Az újítási törekvések közül a prozódiát említi a kolozsvári szerző, de utal Faludi Ferenc jezsuita író és költő a stílusformálás elvi kérdéseit illető elgondolásaira is. Az újítások (stílus és nyelv) általános feladatait, céljait leghatásosabban és leghatározottabban Kazinczy fogalmazta meg. Jelentőségét SZABÓ ZOLTÁN abban látja, hogy tevékenysége révén a stílus világiassá lett. Természetesen a korszak íróinak és költőinek a névsora igen hosszú, a szerző elemzésében ezekről az írókról és költőkről is szól, Kazinczy gazdag tevékenységének egyik hibáját abban látja, hogy a provincializmus leküzdése érdekében „a szépírói nyelvet megfosztotta egyik legfontosabb gazdagító forrásától, a népnyelvtől és a népköltészettől.” (91.)

A szóban forgó korszak egyik jelentős irányzata a klasszicizmus, melynek egyik jellemző vonása az antikizálás. Miután a szerző felsorolja és bemutatja a klasszicizmus jellegzetességeit (erőteljes normatív irányzat, a formai tökély igénye, kiegyensúlyozottság, emelkedettség, egyetemes és örök szépség igénye, nemes egyszerűség és nyugodt nagyság), utal a világirodalom (francia, angol, német, orosz) és a többi művészet jeles képviselőire, majd a magyar klasszicizmus stiláris jegyeit veszi szemügyre, melyek nagyjából hasonlítanak a francia klasszicizmus jegyeihez, de stílustörténeti szempontból jelentős különbségek is vannak közöttük. SZABÓ ZOLTÁN bemutatja a deákos és az antikos klasszicizmust is. Az első jellegzetes képviselői: Baróti Szabó Dávid, Rájnis József, Révai Miklós, de egyben utal arra is, hogy a deákosok forrása nem közvetlenül a latin és görög irodalom, hanem a humanista hagyományok és az iskolai latin műveltség, a poétika iskolai oktatása (a kiemelés SZABÓ ZOLTÁNtól ered). Itt a szerző seregszemlét tart a korabeli deákos költőkről (96-97). Az antikos klasszicizmus, a tulajdonképpeni klasszicizmus, a társadalmi gyökerei jól ismertek. Az irányzat alakítói Kazinczy és a pesti triász tagjai: Horvát István, Vitkovics Mihály, Szemere Pál, de ide sorolható Kis János, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty és a korabeli írók többsége: Virág Benedek, Verseghy, Batsányi, Szentjóbi Szabó László, Dayka Gábor, Csokonai. Ez a fajta klasszicizmus – mutat rá SZABÓ ZOLTÁN – keveredik a szentimentalizmussal is. Rendszerező elve az egyszerűség és szabályosság, a stiláris világosság is, mely főleg az egyszerűség velejárója (97-98).

A klasszicizmuson belüli változásokról szólva, SZABÓ ZOLTÁN bemutatja a szentimentalizmust is. Sajátosságai közül legfontosabbak az egyéniség- és érzelemkultusz, a klasszicizmus kötöttségeinek, formai szabályainak elvetése.

A 19. század elején erősödött a klasszicizmussal ellentétben a romantika, ezt a klasszicisták meg nem értéssel, türelmetlenséggel bírálták (105). Ebben az átmeneti időszakban természetes jelenség volt, jellegzetes fejlődési tendencia az egyéni stílusok kialakulása. Ezt a folyamatot SZABÓ ZOLTÁN Kölcsey, Kisfaludy Károly, Vörösmarty költészetével érzékelteti, s ez egyben azt is jelentette, hogy a két irányzat sajátosságait keverték (105).

A romantikát, mely voltaképpen a klasszicizmus talaján nőtt ki, a felfokozott szubjektív érzés, az érzelmi és ihletettségi állapot jellemzi. A szubjektivitás – állapítja meg a szerző – erőteljes líraisággal telítette a romantika stílusát. SZABÓ ZOLTÁN jogosan állítja, hogy a romantika a magyar szépírói stílus legjelentősebb irányzata (110). Elegendő itt Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Eötvös vagy Jókai, Vajda és Madách tevékenységére utalni. Annak a stílusfejlődési tendenciának, mely Vörösmarty, Kisfaludy, Kölcsey, Petőfi és Eötvös stílusát jellemzi, rendszerező elve a szemantikai, szerkezeti összetettség, melyet a szerző részletekbe menő elemzésben mutat be. Az összetettségnek igen jellegzetes megnyilvánulása a retorikus szerkezeti formák használata, a mondatokra és a szövegszerkezetekre a nyitottság a jellemző (110-121). A romantikáról lévén szó, SZABÓ ZOLTÁN részletesen elemzi a romantika népiességét és a romantikus patriotizmust (Csokonai, Bajza, Kisfaludy, Kölcsey vagy Jósika, Czuczor Gergely, Garay János, 121-125). A szerző természetesen jogosan utal a romantika utórezgésére, például Mikszáthnál, Bródynál vagy Gárdonyinál.

9. A stílusirányzatok harmadik nagy korszaka (Petőfi és Arany népies stílusforradalmától a Nyugat újításáig, 129-160) mintegy jó fél évszázadot fog át, a magyar irodalomnak a leggazdagabb és legsokrétűbb korszaka. Csupán távirati stílusban utalhatunk a legfontosabb stílusfejlődési tendenciákra. Ha valahol jogos SZABÓ ZOLTÁN műszó-használata, a stílusfejlődési tendencia, ebben a korszakban nagyon is helyénvaló. A különböző tendenciák olykor keresztezik egymást, olykor pedig átcsapnak egymásba. A korszakot SZABÓ ZOLTÁN két szakaszra osztja: a népiesség virágzása, népies stílustendenciák és a hetvenes évektől a korszerűsítési tendenciák a legjellemzőbbek a stílus fejlődésére. A szerző nemcsak nagy hozzáértéssel elemzi ezeket a szakaszokat, a Petőfi utánzókat, az Arany-iskolát, hanem azt is kimutatja, hogy a nyolcvanas években sekélyesedik el a népies irányzat. Elemzése során az olvasó előtt megelevenedik a korabeli magyar irodalom minden jelentősebb alkotójának a tevékenysége révén a stílusbeli sajátossága is, nem is beszélve az elméleti, illetve az intellektuális légkör felidézéséről (129-145). Külön fejezetben foglalkozik a továbbélő romantikával (Jókai, Vajda, Kemény, Madáchnál és Aranynál kisebb mértékben, 146-151), majd részben a népiességgel való szakításban, részben pedig a népiességen belüli újításokban nyilvánulnak meg. De az újítás – a szerző szerint – észlelhető a romantikára jellemző retorikával is (Ábrányi, Endrődi, Váradi Antal), ekkor kezd teret hódítani a naturalizmus is, de SZABÓ ZOLTÁN szerint nem beszélhetünk naturalista stílusfejlődési tendenciáról, csak szórványos esetekben fordul elő (Móricz: Sárarany, Pekár Gyula egy-két novellájában). Bródy stílusát is a szerző csak nagy megszorításokkal tekinti naturalistának. Viszont sokan Bródyt úgy tartják számon, mint aki Adyék előtt minden új átvevője, kikísérletezője (152-155). Ebben a korszakban – mutat rá SZABÓ ZOLTÁN – modernizálódik a népiesség (Tömörkény, Gárdonyi, de ide sorolható Mikszáth, Petelei, Papp Dániel, Justh Zsigmond, Thury Zoltán), teret hódít a hangulatköltészet (Reviczky, Vajda, Kiss József, Komjáthy Jenő, Endrődi Sándor), melynek rokon vonásai a preszimbolizmusban lelhetők fel. Ennek egyik jellegzetes stílusbeli sajátossága a zeneiség (157-159). A preszimbolizmust SZABÓ ZOLTÁN voltaképpen a Nyugat elődjének is tekinti abban az értelemben, hogy ez utóbbi „messze kiterjesztette a szavak asszociatív lehetőségeit” (159).

10. A Nyugat stílusújításától a jelenig című fejezet a stílusfejlődési tendenciák negyedik nagy korszakát jelöli (161-253). SZABÓ ZOLTÁN ennek a korszaknak négy belső szakaszát különíti el egymástól: 1. az újítás szakasza (kb. 1890-1912.), 2. az avantgárd stílusok (kb. 1912-1927.), 3. a tárgyias-intellektuális stílus (kb. 1927-1945.) és a 4. napjaink szépirodalmának sajátossága (161-162).

A szerző a nyolcvanas-kilencvenes évek három újító irányzatát: a szecessziót, az impresszionizmust és a szimbolizmust tekinti a Nyugat irodalma kibontakoztatójának. A Nyugat tulajdonképpen az európai irodalmak és művészetek a múlt század utolsó harmadában megindult nagy átalakulásának a magyar visszhangja. A Nyugattal kezdődő szakaszra SZABÓ ZOLTÁN nagyon jellemzőnek tartja azt, hogy a művészetek nagyobb mértékben hatottak egymásra, mint előbb. A változás egyik okaként a kolozsvári szerző a modern élet kialakulását tartja, belső, stílustörténeti okaként a korábbi stílusok elszürkülése, a nyelv kifejezőképességének a kimerülése jöhet számításba. A Nyugat kialakulásának előzményeiről (A Hét, Új Magyar Szemle, Magyar Géniusz, Jövendő, Figyelő), az újítások elindítóiról SZABÓ ZOLTÁN felsorakoztatja a századforduló és a 20. század első évtizedeinek jelentős íróit és költőit. Miben nyilvánul meg az újítás? A neves szerző négy tényezőt említ: 1. az egyedi szavak stiláris lehetőségeinek kiaknázása, 2. a hagyományos szóállomány és képanyag újakkal történő frissítése, 3. stíluseszköz lett a zeneiség, új prozódiát, versmondattant alakított ki és 4. a próza lirizálódása. Ellenhatásként SZABÓ megemlíti azt a fontos tényt, hogy a szecesszió díszítettsége, az impresszionizmus érzetkultusza mérséklődött, a szimbolizmus bonyolultsága egyszerűsödött. Ellenhatásként ezenkívül jelentkezett az avantgárd stílus, és valamivel később a tárgyias-intellektuális stílus (József Attila, Illyés Gyula, Németh László, 163-171).

A szecesszió a Nyugat egyik újító stílusa. Ez elsősorban képző- és iparművészeti, valamint építészeti irányzat, amelyeknek világszerte ismert alkotók a letéteményesei. A magyar irodalom korabeli nagyjai az alakítói a szecessziós stílusnak, akárcsak az impresszionizmusnak és a szimbolizmusnak. A szecesszió szervező elve a feltűnő díszítettség, eszközei a díszítő motívumok, a díszítő, indázó mondat- és szövegszerkezetek és a belőlük fakadó zeneiség (172-175). Az olvasó gyönyörködhet SZABÓ ZOLTÁN árnyalt szép elemzéseiben. Ez is arra utal, hogy SZABÓ ZOLTÁN értékes alkotását kézbe kell venni, és legalább kétszer elolvasni.

11. A Nyugat másik újító irányzata az impresszionizmus, a világirodalom jelentős képviselői részben szimbolista és szecessziós írók. A magyar impresszionizmus, rendező elve a mellérendelés, az egymásmellettiség. Stílusbeli sajátosságai közül SZABÓ ZOLTÁN két csoportot különít el: az érzetkultuszt és összképzetegységet. Kifejezőeszközei közül a szinesztézia a legtipikusabb jellegzetessége az impresszionista stílusnak, ezt a stílust a jelzőhalmozás és a jelzőfüzér használata jellemzi. Az összképzetegységnek az érzékeltetése a szintézis előtérbe állítása, másik jellegzetessége a nominális szerkesztésmód, az összképzet szándékolt kuszáltsága. Az impresszionizmusra jellemző még a könnyed mondatforma és mondatfűzés, mely a zeneiség egyik forrása, a másik pedig a hanghalmozás (a kiemelések SZABÓ ZOLTÁNtól erednek, 184-191).

A szimbolizmusnak is fontos alkotórésze a zeneiség, s a szimbólum szemantikai jellegéből következően a szó szerepe megnövekedik, egy jellegzetes szókultusz, szómánia jellemzi a szimbolista kifejezési módot. SZABÓ ZOLTÁN utal arra is, hogy az utánzók költészetében a szimbolizmus elsekélyesedett, utóhatásként egyik forrása lett az expreszszionizmusnak, ellenhatásként megjelentek az avantgárd mozgalmak (a kiemelések SZABÓ ZOLTÁNtól erednek, 192-199).

Az avantgárd stílusok közül SZABÓ ZOLTÁN részletesen elemzi az expresszionizmust, a futurizmust és a szürrealizmust, de utal a rövid ideig ható konstruktivizmusra is. Ezeknek az irányzatoknak (stílusoknak) az alapja főleg a húszas években az aktivizmus volt (200), de az 1927 utáni időszakban, sőt az 1945-48 közötti években már az avantgárd újjászületéseként neoavantgárdról, sőt neo-neoavantgárdról is szoktak beszélni. Az avantgárd elindítása elsősorban Kassák Lajos nevéhez fűződik, de fejlődésében a kor legjelentősebb költői is fontos szerepet játszottak (Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula, Radnóti Miklós), a neoavaantgárd révén divatba jöttek az expresszionizmus és a szürrealizmus eljárásai is (például Tamkó Sirató Károlynál, Sőtérnél és Juhász Ferencnél is, 200-202).

[...]

12. A szerző külön fejezetben foglalkozik a népies stílusokkal is. Kezdete és közvetlen előzménye a századforduló éveiben Tömörkény, Gárdonyi, majd Móricz Zsigmond tevékenysége és stílusa. Ezt a kezdetet erősítette Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József, Kodolányi János, tehát voltaképpeni népi írók. Stílusuk sajátságaiként SZABÓ ZOLTÁN az élőnyelv, a tájnyelv használatát említi megfelelő példák bemutatásával (Puszták népe, Az Alföld parasztsága, Egy parasztcsalád története stb.), de Erdélyi Józsefnél vagy Gulyás Pálnál – írja SZABÓ ZOLTÁN – felfedezhető a Petőfi-hagyomány felé fordulás, népies stílusuknak jellegzetes forrása a népdal, Sinka István egyfajta népi mitologizmust fejlesztett ki, kidolgozta ennek költői technikáját is. Sőt József Attila – helyesen mutat rá SZABÓ ZOLTÁN – a Kalevaláig és a vogul medveénekekig nyúlt vissza. A népies jelleg modernizálása Bartók és Kodály nevéhez fűződik. (213-218.)

13. A negyedik nagy korszak harmadik szakaszának jelentős stílusfejlődési tendenciája a tárgyias-intellektuális stílus. Formatörténetileg a tárgyias-intellektuális stílus közvetlen előzménye a Nyugat intellektualizálódási folyamata, de a korábban kialakult népiesség tárgyiassága (Erdélyi József), valamint a stílus egyszerűsödési és klasszicizálódási tendenciája is segítette ennek a stílusnak a kialakulását. SZABÓ ZOLTÁN szerint a tárgyias-intellektuális stílus Babitstól József Attilán, Szabó Lőrincen, Illyés Gyulán, Németh Lászlón át – nem beszélve a Nyugat harmadik nemzedékéről (Jékely Zoltán, Képes Géza, Vas István, Weöres Sándor, Márai), beleértve a negyedik nemzedék képviselőit is: Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György költői tevékenységét – egészen Szilágyi Domokosig, Páskándi Gézáig és Lászlóffy Aladárig terjed. Ehhez hasonló jelenség megfigyelhető más irodalmakban is (lásd például a német Neue Sachlichkeit-ot, az „új tárgyiasságot”), de az új tárgyiasság fellelhető a képzőművészetben is, jellegzetessége abban áll, hogy a nonfiguratív művészettel szemben a tárgyi világ ábrázolását állította középpontba (219-222).

A tárgyiasság objektivitást, tárgyilagosságot jelent, ebben a stílusban a tények gondolatokat, érzelmeket objektivizálnak, az intellektualizmus értelmességet jelent, „ami a tartalom szintjén abban nyilvánul meg, hogy az író a tárgyiasságokkal kifejezett tények közötti összefüggések magyarázatára, gondolati általánosítására, törvényszerűségek felfedezésére törekszik olyanszerűen, mint a maga területén a tudós és még inkább a filozófus” (223).

SZABÓ ZOLTÁN József Attila költészetéből vett szép példákkal illusztrálja a tárgyias-intellektuális stílus jellegzetességeit (elvont fogalom – tárgyias elem: konkrét és elvont szemantikai síkokat vált: konkrétum (egy egyéni látvány) - általánosítás, elvonatkoztatás - átfogó, sokoldalú konkrétum (rendszerint társadalmi kör) (225).

A tárgyias-intellektuális stílus sajátos változata a már említett konstruktivizmus, mely a század tízes éveiben alakult ki. Az avantgárd irányzatok tagadó, romboló tendenciáival szállnak szembe. Elsősorban festészeti és építészeti irányzat. Sajátos stiláris vonásai közül SZABÓ kiemeli a tárgyiasságukat, józanságukat, „képeiket a technika világából” (idézi SZABOLCSI MIKLÓSt, 226).

A konstruktivizmus egyik jellegzetes stiláris eljárása az ellentétezés, amint József Attila állítja „csak a disszonancia által lehetséges alkotás” (227), de ezenkívül jelentős szerepet játszik stílusukban a montírozás, a szűkítés vagy tágítás és a már említett ellentétezés. A konstruktivizmusban a szerkezet fontos szerepet játszik. SZABÓ ZOLTÁN ezt József Attilának egy frappáns megállapításával igazolja, tudniillik a költő azt mondja „hogy a stílus az írásnak csak taktikája, a stratégiája a szerkezet” (228), vagy Majakovszkijjal szólva: „stílus helyett harcát a szerkezet vívja” (Brooklyni híd, 228). A kolozsvári szerző a szerkezet fontosságának a szerepével magyarázza a grammatikai stíluseszközök gyakori használatát, a toldalékokra kiterjedő paronomáziát (igazít - eligazít).

A konstruktivizmus másik jellegzetességét SZABÓ ZOLTÁN a takarékossági szempont érvényesítésében látja, ez József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula stílusának az egyszerűsödésében mutatható ki (230).

A tárgyias-intellektuális stílus változatai közül a szerző a tudományos stílushoz hasonló kifejezésmód használatát említi, az egyszerűséget, a dísztelenséget, a hivalkodásnélküliséget. SZABÓ ZOLTÁN utal KOMLÓS ALADÁRnak a megállapítására, aki a korábbi irányzatokhoz viszonyítva a tárgyias-intellektuális stílust „aszkétikus” stílusnak nevezi (231), de nem idegen ettől a stílusváltozattól a tömörítés és a kötőszó nélküli mondatfűzés sem.

A konstruktivista takarékossági elvvel párhuzamosan a könyv szerzője lényegesnek véli a magyar szépírói stílus történetében az egyszerűsödést és a klasszicizálódást, megindul a stílusok szintézise, mely voltaképpen foglalata a korábbi kezdeményezéseknek. Az egyszerűség, a takarékosság és a hasznosság elve a mindennapi életben is érvényesül. (234.)

14. Napjaink jellegzetes stílusa a posztmodern. Nem tudom, valaki eddig pontosan meghatározta-e, meg tudta-e határozni, mi a posztmodern lényege. SZABÓ ZOLTÁN több irányzat foglalatának tartja, s ebben valóban igaza is lehet, ám nagyobb időbeli távlat hiányában elég nehéz pontosan körülhatárolni a posztmodern stílus lényegét (238). Vitatott kérdés a posztmodern összefüggése a neoavantgárddal, ez utóbbival érintkezik a szürrealizmus, melynek egyik jellegzetes változatát a „mágikus szürrealizmus” felfedezésében látja (lásd Juhász Ferencnél, előzményként Sinka István népi szürrealizmusát említi a szerző, 239-240).

A neves szerző sokakkal egyetértésben a posztmodernt „a modern újraírásának, javításának, a modern jelenségeinek átcsoportosítás”-saként tartja számon (240). Kialakulása – mint a kolozsvári szerző írja – összefügg mindennapjaink gondokkal, bajokkal terhes életével, a létbizonytalansággal, a félelemmel, az atomháború, a humánum degradálódásával stb. (241.) Művészeti és irodalmi irányzat is, egyesek szerint korábbi kezdemények folytatása, az irodalomban jellegzetes változata a dekonstrukció. A posztmodern mű lényegét SZABÓ ZOLTÁN abban foglalja össze, hogy „az új költeménynek valójában nincs referenciális aspektusa (valóságvonatkozása), nem ábrázolja vagy kifejezi, hanem létrehozza a tárgyát, a költő kimondja a szót és a dolog létrejön” (KIBÉDI VARGA ÁRON megállapításának parafrazálása), vagy KEMÉNY GÁBORt is idézve: „A jelentéshordozó nyelv helyét egy jelentésteremtő nyelv foglalja el” (242). A beavatatlan fülnek elég furcsa dolog azt hallani, hogy például a posztmodern stílusra jellemző a szabályszerűségek hiánya. Az imént említettem a dekonstrukció fogalmát. Én annak idején becsületesen átrágtam magam DERRIDA egy-két munkáján, és elolvastam JONATHAN CULLER Dekonstrukció című könyvét, de – őszintén bevallva – nem jutottam közelebb a dekonstrukció lényegének a megértéséhez. Csupán annyi vált világossá számomra, amit SZABÓ ZOLTÁN fejtegetéseiben is olvashattam, hogy a dekonstrukció „a szöveghez kötött technika: a szöveg lebontásának és újraépítésének a módszere” (242), mely az értelmezés és megértés művészetéhez, a hermeneutikához is kapcsolódik. A hermeneutika hozzásegít egy mű értelmezéséhez, ennyiben érthető a szöveg lebontásának igénye, de az a kérdés: mit értünk a szöveg „lebontásán”? SZABÓ ZOLTÁN, aki a hazai és a nemzetközi szakirodalom kiváló ismerője, több idézettel azt igazolja, hogy „a posztmodern irodalom a nyelv, a jel és a szöveg irodalma” (243). Cage-től KULCSÁR SZABÓ ERNŐ révén ilyen megállapítást idéz: „Nincs semmi mondanivalóm, és ezt elmondom, és ez a költészet”, vagy „a szavakat a nyelv meghaladására kell használni a befogadó számára szokatlan hatások elérése céljából (idézet KOSTELANETZ-től), avagy „engem a nyelv átalakítása érdekel, a nyelv szinte makacs közléskészségének leszerelése” (uo.), de hasonló megállapításokat idézhetnénk Eszterházytól is, SZABÓ idéz is. Szerinte egy „szövegelvű versalkotásnak, egy versgrammatika tudatos megalkotásának (...) a szövegalkotás tudatos poetizáltságá”-ról van szó (243).

SZABÓ ZOLTÁN a magyar posztmodern irodalom kialakulását „nem másolatként, hanem eredeti fejleményként kezeli”. Mint ezekből a felvillantott mozzanatokból is látható, a posztmodern írók rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítanak a nyelvnek, a nyelvhasználatnak és a szövegalkotásnak (244-245).

Minden eddig tárgyalt stílusfejlődési tendenciának, irányzatnak volt egy rendező elve, hiszen SZABÓ ZOLTÁN minden tendenciát (stílusfejlődési tendenciát) struktúrának tekint. A posztmodern rendezőelve a kötetlenség, ami a nagyfokú szubjektivitással magyarázható, legfeltűnőbb stílusjegye az intertextualitás, a más művekből való gyakori átvétel (stílustörténeti montázs). Más sajátosságként említi a szerző „a szerkezeti formák (...) szövegalkotó és stílusalakító funkcióját”. A posztmodern írók – jogosan állapítja meg SZABÓ ZOLTÁN – elkötelezett hívei a szerkezetbontásnak, történetmondásukra az állószerűség a jellemző (248). Stílusuk szemantikájában gyakori eljárás az, „hogy a szavak más jelentéskörbe kerülnek át, de kapcsolatuk valahogy megmarad az eredeti jelentéssel és még inkább a korábbi képzettársításos kontextusaikkal”. (249.)

15. Az ismertetések általában értékelnek és esetleg bírálnak. Az én írásom jelenleg eltér a szokásos „műfajtól”. Ennek a megejtően jól sikerült alkotásnak, a magyar szépírói stílus történetéről szóló szintézisnek, szinte amolyan iskolás módon, vázlatosan, de viszonylag részletesen a „tartalmát” ismertettem. Miért így jártam el, hiszen a könyv Bevezetése alapján, amely az egész szintézisnek az elvi és módszertani kérdéseit fejti ki, s amely egyben megalapozása a stílustörténet – főleg szépírói stílustörténet – elméletének, fölvázolhattam volna magának az egész munkának a lényegét, utalva a könyv úttörő jellegére a magyar stílustörténeti kutatásokban. Ezzel a „tartalom-ismertetéssel” fel akartam kelteni a szakközönség figyelmét, hogy érdemes ezt a könyvet kézbe venni és elolvasni, mert a magyar stílustörténeti vizsgálódásokban még ilyen munkát nemigen vehetett kézbe az olvasó. Ha minősíteni akarnám SZABÓ ZOLTÁN szépírói stílustörténetét, úgy vélem, azzal emelném a legrangosabb magyar stilisztikai, nyelv- és irodalomtudományi alkotások közé, ha jellegét tekintve BÁRCZI GÉZA „A magyar nyelv életrajza” című könyve mellé helyezném. Mindkettő messzemenően kielégíti mind az akadémiai szinten művelt tudomány képviselői, mind a szélesebb olvasóközönség igényeit.

[...]

A könyv a magyar szépírói stílus történetét tárja az olvasó elé, a SZABÓ ZOLTÁNt mindig is jellemző tömörséggel, de egy pillanatra se érezzük, hogy a hungarocentrizmus hibájába esne. Látja, és be is mutatja a magyar szépírói stílusfejlődési tendenciáknak nemcsak nemzeti, hanem a külföldi forrásait is. Éppen ezért ez a szintézis nem csupán a szépírói stílusfejlődési tendenciákat követi nyomon, hanem vázlatos képet nyújt a hazai és külföldi szépirodalom legnevesebb alkotóiról és alkotásairól, szinte azt is mondhatom, hogy a szépirodalom alkotói mellett a legtöbb periódusban megelevenednek a különböző művészetek is (képzőművészet, festészet stb.). A nagy fejlődési szakaszokon belül kisebb fejezetekben bemutatja a jellegzetes áramlatokat, és minden fejezetben vagy alfejezetben nagyszerűen tudja érzékeltetni a megszakítottságot és a folyamatosságot, azt a fejlődési jellegzetességet, amit találóan a megtartva-meghaladás elvének szoktunk nevezni.

[...]

Minden fejezetet és alfejezetet gazdag szakirodalmi jegyzék kísér, a névmutató is fogódzót nyújt a tájékozódásban.

E hosszúra nyúlt „tartalom-ismertetést” csak azzal zárhatom: ritka élményben lesz része annak, aki ezt a könyvet kézbe veszi és elolvassa, mert a szakma neves képviselője és művelője olyan területre kalauzolja olvasóját, amelyet eddig esetleg csak részleteiben és nem nagy összefüggéseiben ismert.