Nagy Pál: Az irodalom új műfajai
ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézete
Magyar Műhely, Budapest, 1995. 448 p.

Az irodalom új műfajai alapját – írja NAGY PÁL könyve bevezetőjében – az a tizenhárom előadás képezi, amelyet az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézete meghívására Budapesten tartottam, 1994 tavaszi szemeszterében, A „posztmodern” eklektikától az elektro-vizuális képszövegekig címmel. (...) A témát időközben kiszélesítettem, s – főleg a vizuális műfajok bemutatása miatt – terjedelmes képanyagot és részletes bibliográfiát csatoltam a szöveghez.

Az irodalom fogalmát (akkor is, ha e fogalmat tágabb értelemben használjuk) nehéz körülhatárolni. A követezőkben bemutatott új műfajok némelyike „irodalminak is tekinthető” műfaj csupán. (15.)

Az első fejezet (In media(s) res (17-34)) a nyelv, a vizuális gondolkodás és az irodalom fogalmával foglalkozik, az irodalom fogalmát a beszélt, az írott / nyomtatott, valamint a video-képszöveg, a számítógépes szöveg és a virtuális szöveg kontextusában röviden megvilágítva. E szövegtípusok felsorolása egyben a könyv tematikus vezérfonalának jelzése is.

A második (A hangköltészet. Az orális költészet – A hangköltészet – A hang-központú költői akció (35-84)) annak az „irodalmi-költészeti műfaj”-nak az aspektusait tárgyalja, amelynek „legjellemzőbb tulajdonsága a szóbeliség, illetve hangbeliség”. Az ősi ritmusok szerepéből kiindulva kitűnő áttekintést nyújt a hangköltészet újabb kori történetéről, sorra véve annak legismertebb képviselőit. Panoramikus áttekintését a következő tipológiai megjegyzésekkel zárja:

A hangverseket (...) különböző szempontok szerint csoportosíthatjuk; megkülönböztethetünk orális költészetet, hangköltészetet; orális periódust (a kezdetektől az elektro-akusztikus rögzítőkészülékek megjelenéséig, illetve elterjedéséig, tehát körülbelül 1955-ig) és elektro-akusztikus periódust (1955 után); megközelíthetjük a hangverset, a hangköltészetet a hang, a beszéd, az ének, a ritmus, a zene felől; megkülönböztethetjük az emberi hangot és nem-emberi eredetű hang-elemeket, a mikrofonnal felvett „természetes” hangot és a szintetizátor-hangot stb. (76.)

A negyedik fejezet (Egyéb – irodalmi jellegű – vizuális műfajok (203-222)) a következő ‘műfajok’-at tárgyalja: mail art, a bélyegművészet – amely nem a postabélyegek előállításának, hanem bélyeg jellegű vizuális művek előállításának a művészete –, a pecsétművészet, a művészképeslapok, a copy art, a fax art, az elektronikus posta révén továbbított vizuális művek, a Minitel adatbankjába táplált vizuális művek, a szöveges installáció, a (kőből, földből stb. létrehozott) land art, a graffiti, az ‘in memoriam’ falfestés, az underground comics, s ide sorolhatók a tetoválás és a reklám bizonyos fajtái is.

Az ötödik fejezet (A szavak a festészetben (223-228)) pár szóval és illusztrációval jelzi a szavak festészetbeli felhasználásának néhány megnyilvánulását.

Valamivel terjedelmesebb a hatodik fejezet (A művészkönyv (229-242)), amely vázlatos történeti áttekintésbe ágyazott illusztrációkkal szemlélteti a könyv mint speciális (nem hagyományos) művészi produktum különféle megjelenési formáit.

A hetedik fejezet (Happening, performansz, költői akció (243-312)) az ‘akcióművészet’-nek a fejezet címében megjelölt műfajait tárgyalja. „Az akcióművészet újabb története összefonódik a képzőművészet, a zene, a tánc, az irodalom történetével” – írja NAGY PÁL e fejezet bevezetésében, majd ennek a művészeti ágnak a történetében a következő korszakokat különbözteti meg (az alábbi rövid összefoglaló bemutatásban a szerzőnek csupán az egyes korszakok elindítóira vonatkozó megállapításait idézem):

Az első korszak egyik legfontosabb akcióművésze: Francis Picabia. 1924-ben a Hébertot irányításával működő párizsi Théâtre des Champs-Elysées-ben adják elő azt a szkeccs-sorozatot, melynek szövegét Picabia írta, zenéjét Erik Satie szerezte. (248.)

Az akcióművészet történetének második szakasza, amikor a happening szó is megszületik, 1952-ben az őshappeninggel kezdődik. Az 1952-es év John Cage éve. Ekkor mutatja be David Tudor, a zeneszerző barátja, Cage 4’33 c. művét, vagyis 4’33” csendet. A „bemutatót” itt szó szerint kell érteni: Tudor a zongora fedelének felnyitásával és bezárásával, illetve karmozdulatokkal interpretálta a művet. (249.)

Arnaud Labelle-Rojoux beosztása szerint az akcióművészet harmadik korszaka (szakasza, stílusa: időben alig valamivel később kezdődik, mint a második) a bécsi akcionisták korszaka. Hermann Nitsch már 1961 körül kidolgozza az O. M. Színház (Orgia és Misztérium Színház) elméletét, s 1963-tól kezdve mutatja be vágóhídról hozott állattetemekkel véghezvitt akcióit (...), miközben felvételről elviselhetetlen zaj és zörej koncertet hallunk. (263.)

A negyedik periódus az „U. S. art performance” korszaka, melynek legjelentősebb képviselője a francia Jean Dupuy... 1967-ben költözik New Yorkba, ahol abbahagyja a festést és a „technikai művészetek” felé orientálódik. (268.)

E korszakoláshoz kapcsolódva NAGY PÁL végül áttekintést nyújt a közép-európai és a magyar akcióművészetről is, azt is számos felvétellel illusztrálva.

Ezt követi a nyolcadik fejezet (A kommunikáció esztétikája. Kommunikációs művészet – Lézersugár – Holográfia (313-328)).

A közlésművészet egyik legevidensebb formája: egy már kész, numerikusan tárolt művet valamely médium segítségével a tér egyik pontjáról másik pontjára továbbítunk: a feladótól az ismert vagy ismeretlen címzetthez. (315) (...) A kommunikációs művészetek elsőrendűen technológiai művészetek. Tulajdonképpen itt lépünk át az elektronikus művészetek világába. (318.)

A kilencedik fejezetben (Képszövegek. Az irodalmi videózásról (329-360)) NAGY PÁL „új, önálló jelrendszerről”, a ‘képnyelvről’ beszél, s azzal kapcsolatban a következő témákat tárgyalja: (1) az elektronikus írás megszületése, (2) a könyv és az olvasó közötti intim viszony megszűnése, valamint (3) a szöveg dematerializalódása, anyagtalanná, anyagfüggetlenné válása – ezeket a tematikákat is történeti megjelenésük szempontjából bemutatva és sok felvétellel illusztrálva.

A kilencedik fejezet tematikájának szerves folytatása a tizedik (Kép / szöveg számítógépen (361-396)), amely a számítógépes ‘alkotóművészet’ néhány produktumát mutatja be. Ebből a fejezetből azután szervesen vezet az út a rövid, kitekintés jellegű tizedik fejezethez, amely A virtuális világ művészete felé címet viseli (397-406).

Végül a tizenkettedik fejezet Folyóíratok, fesztiválok, archívumok, könyvesboltok címmel (407-424) széles körű tájékoztatást nyújt azok számára, akik a könyv tematikájába mélyebben szeretnének belemerülni.

E könyv szemléletével lehet egyetérteni vagy egyet nem érteni, az azonban elvitathatatlan, hogy a szóban forgó tematikáról igen jó és autentikus áttekintést ad, minthogy a szerző a tárgyalt modern irányzatoknak maga is tevékeny létrehozója / ápolója. A valamennyi fejezetet záró bibliográfia – túl a 12. fejezeten – igen jó forrásanyagot nyújt az egyes témák elmélyítő feldolgozása számára.

[...]