Európai hagyomány követünk, amikor a nyelvészet történetének áttekintését a görögökkel és a rómaiakkal kezdjük. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ezen a vonulaton kívül ne lenne más a nyelvészeti gondolkodás több ezer éves történetében. A héber, a sémi, az arab, a kínai stb. megfigyelések, gondolatok, grammatikai munkák nem kis hatással voltak, ha későbbi időszakokban is, az európai nyelvészetre. Érdemes név szerint is kiemelni az i. e. IV. században élt indiaiPaninit, a szanszkrit nyelv első normatív nyelvtanának összeállítóját, olyan jelleggel is, hogy már ő mintegy tíz grammatista elődjére utal, akiknek nyomán munkája megszületett. S noha az arab, az indiai, a kínai stb. lingvisztikai tradíciók külön figyelmet érdemelnének, itt meg kell elégednünk a rájuk való utalással. A kérdés iránt mélyebben érdeklődök például A. Borst Der Turmbau von Babel. Geschichte der Meinungen über Ursprung und Vielfalt der Sprachen und Völker, Stuttgard, 1957-1963 című háromkötetes művéből szerezhetnek részletes ismereteket.

Az ókori Görögországban a nyelvelmélet szerves részét alkotta a filozófiának, így érthető, hogy nyelvészeti kérdésekkel mindenekelőtt a filozófusok foglalkoztak. Két korszak különböztethető meg az ógörög nyelvészetben: a filozófiai kor (i. e. V – III. század), amikor a nyelvi problémákat a filozófiai kérdésekkel együtt kívánták megoldani, és az alexandriai korszak (i. e. III – i. sz. IV. század), amikor a nyelvészet (pontosabban a grammatika) önálló tudománnyá fejlődött.

Az egyik alapvető probléma, ami a filozófusokat már a kezdetektől foglalkoztatta, a nyelv eredete volt. Fontos megjegyezni, hogy az ókori filozófusok műveiben csaknem minden olyan nézet felfedezhető a nyelv eredetére vonatkozóan, amelyet a későbbi (főként XVIII. századi) gondolkodók felvetettek, vagy újra felfedeztek.

A nyelv eredetének, keletkezésének problémája a legszorosabb kapcsolatban van a szavak természeti vagy konvencionális jellegéről folyó hosszú vitával. A görög nyelvészet – vagy nyelvészkedés – kezdetét a nómos (vagy thesis) és physis ellentétének kialakulása jelzi, amely az egész ókoron végigkövethető a későbbi analogisták és anomalisták vitájában. A vita lényege az, hogy milyen viszony van a szavak, a dolgok és neveik között. Miért mondjuk a házra, hogy ház, miért nem nevezzük valahogy másképpen? Vajon a tárgy nevét magának a tárgynak a természete határozza-e meg (ez a physis elmélete), vagy pedig az emberek állapítják meg azt tudatos tevékenységük eredményeként (ez a thesis vagy nómos elmélete). A természetes fejlődés vs szándékos alkotás ellentétpár vitájában az antik világ legkiválóbb filozófusai vettek részt.

Démokritosz (i. e. 470 – 370 ) azt állította, hogy a nevek szokás szentesítette megállapodás alapján jöttek létre, mivel a nevek és az általuk jelölt tárgyak között igen sok a meg nem felelés, s ez kizárja, hogy a tárgyakat természetük szerint nevezték volna el. Ezek a meg nem felelések azzal magyarázhatók, hogy (a) néhány szónak több jelentése van, (b) sok fogalomnak nem egy elnevezése fordul elő, (c) az egyik szó helyettesíthető egy másikkal, (d) sok fogalomnak nincs szóbeli elnevezése.

Arisztotelész (i. e. 384 – 322) szintén materialista nézőpontot képviselt. „A természettől nem származik a név, feltételes jelentést a nevek akkor kapnak, amikor szimbólumokká válnak, mert hiszen a nem tagolt hangok valami olyasmit képviselnek, mint az állatok világában, ámbár egyetlenegy hang sem név önmagában.”

A filozófus-tudósok egy másik csoportja – amelynek legjelentősebb képviselője az i. e. 550 körül Epheszoszban születettHérakleitosz volt – azt vallotta, hogy a név elválaszthatatlanul kapcsolódik ahhoz a tárgyhoz, amelynek elnevezéséül szolgál. Ezt a nézetet képviselték a sztoikusok is. Ők feltételezték, hogy a neveket a természet adja, minthogy az első hangok azokat a dolgokat utánozták, amelyeknek a nevek megfelelnek. Az etimológia összhangban van a dolgokkal. A klasszikus vita középpontjában tehát az a kérdés állt, hogy a kapcsolat valamely szó jelentése és hangalakja között szükségszerű-e, vagy pedig az első használó önkénye kapcsolta össze őket. Más gondolkodók tagadták e kapcsolat szükségszerű voltát, noha a nyelvtani és a logikai kategóriák között ilyen jellegű kapcsolatot véltek felismerni.

A két nézőpontotPlatón (i. e. kb. 427 – 347) kísérelte meg sajátos módon „összebékíteni”, jelesül Kratülosz című dialógusában. (Csak zárójelesen jegyezzük meg, hogy e műfajt is maga Platón teremtette meg, valamely, rendszerint filozófiai téma irodalmi vita keretében történő feldolgozására.) A műben beszélgetés folyik Kratülosz, Hermogenesz és Szokratész (Platón tanítómestere) között. Kratülosz a physis, Hermogenesz a nómosz álláspontján van, Szókratész pedig Platón véleményét képviseli. A beszélgetésből az derül ki, hogy Platón egyik nézetet sem támogatja. Szerinte helyes nyelv csak az eszmében, az ideában létezhet. Legfontosabbnak annak elismerését tartja, hogy a nyelvben mély belső célszerűség rejlik, és nem önkényes szeszély.

Ez után a vita után, amely végső soron a lét mibenlétének kérdéseit feszegeti, megélénkült az érdeklődés a nyelvi analógiák (analogia – ’szabályszerűség’) és anomáliák (anomalia – ’irregularitás’) iránt, másként a szavak egymáshoz való kölcsönös viszonyának vizsgálata került előtérbe. Az antik nyelvészek arra keresték a választ, hogy létezik-e valamiféle törvényszerűség, vagy pedig az anomália dominál a nyelvben.

Azok a gondolkodók, akik valamilyen törvényszerűség megléte mellett foglaltak állást (analogisták), arra a következtetésre jutottak, hogy a nyelv egységes, s ezt a hellén nyelvjárás szabályai biztosítják, amelyekhez következésképpen ragaszkodni kell. Közéjük tartozott a szamothrakéi Arisztorkhosz (i. e. 216 – 144), aki elsősorban Homérosz-értelmezéseivel vívott ki nagyrabecsülést, de nyelvészként is érdemeket szerzett, elsősorban a nyolc beszédrész tételének elfogadtatásával. A beszélt köznyelvben ugyanakkor a szóban forgó törvényszerűségtől számos eltérés tapasztalható, nincs morfológiai egység. Azok a grammatikusok viszont, akik a nyelvi kivételek szerepét felnagyították (anomalisták), élükön a mellosi Krátész (i. e. III. század vége), azt állították, hogy a nagy számú kivétel elnyomja az analógia alapján megállapított szabályokat. – Az analogisták és anomalisták vitáját a római Marcus Terentius Varro De lingua Latina című művéből ismerjük közelebbről. (MagaVarro összebékítő, köztes helyet foglal el a két nézet között.)

Az anomalisták és analogisták időben hosszúra nyúló vitája azért lényeges, mert a nyelvvel foglalkozók figyelmét a grammatikai jelenségek elemzésére irányította. Minden ezt követő grammatikaelmélet az analogizmus jegyében fogant.

A sztoikusok igen jelentős mértékben hozzájárultak a nyelvészeti kérdések filozófiai aspektusainak kidolgozásához, különösen a már említett Krátész, továbbá Khrüszipposz (született i. e. 280 körül). A nyelvet természetes emberi képességként, gondolatok és érzések kifejezőjeként fogták fel. Megállapították a forma és a jelentés dichotómiáját, elkülönítették a jelentésben a jelölőt és a jelzettet.

A filozófiai korban a görög gondolkodók nem csupán a nyelv általános vonásait tanulmányozták, hanem kidolgozták a nyelv különböző aspektusainak részkérdéseit is. Nagy figyelmet szenteltek a fonetikának, bár nem különböztették meg élesen a hangot és a betűt. A beszédhangok akusztikai és fiziológiai megfigyelése területén az indiai nyelvtudomány meghaladta a görögöt. Platón a „Kratülosz”-ban már különbséget tett a magánhangzók és a mássalhangzók között, de szabatos maghatározásukat ArisztotelészDe interpretatione című munkájában találhatjuk meg.

A fonetikusok a leírt beszédhangok három aspektusát különböztették meg: a fonetikai értéket, például (a), ennek írott képét, és a nevet, amellyel illették azt, alfa. A betűk e tulajdonságainak megkülönböztetése az antik korban végig folytatódott; a latin nevek ezekre a következők: potestas (’erő’), figura (’forma’) és nomen (’név’).

Az a terület, ahol a görög (és a római) világ a legkiemelkedőbb eredményeket produkálta, a nyelvtan volt. A „Kratülösz” azért is érdekes, mert Platón itt megkísérli logikai alapon osztályba sorolni a beszédrészeket. Megkülönbözteti az igét és a névszót, igének nevezve azt, ami a cselekvéshez tartozik, névszónak azt, ami a cselekvés végrehajtójához.Arisztotelész Poétikájában részletesebben esik szó a beszédrészekről, ebben is a névszó és az ige az alapvető kategóriák. A „Retoriká”-ban már három beszédrészről van szó: a névszóról, az igéről és a kötőszóról.

A sztoikusok még tovább léptek: ők már öt beszédrészt különböztettek meg. […] Ami az eseteket illeti, az alanyeset mellé a flektáló formákat is bevezetik. Az igék körében a paradigma mellett a sztoikusok legjelentősebb felismerése az idő és az aspektus megkülönböztetése volt.

[…]

A jövő (méllon) és az aorista (aóristos) köztes időnek számított.

Szintén a sztoikusok működésének köszönhető egy új nyelvészeti ág: az etimológia születése. Kétségtelen, hogy a gyakori félreetimologizálások nem a legjobb fényt vetik erre a tevékenységükre.

Az antik nyelvészet kiteljesedése az alexandriai korszakra esik, amikor a hellenizmus idején a Ptolemaioszok egyiptomi fővárosában, Alexandriában az i. e. III – II. században létrejött és kibontakozott az úgynevezett alexandriai grammatikus iskola. Az alexandriai grammatikai tanítások rendszerét a szamotrakéiArisztarkhosz és tanítványa, Dionüszosz Thrax, a Dialekton, A nyelvjárásokról című mű szerzője, továbbá Apollonius Diszkolusz és mások foglalták össze.

Az alexandriai grammatikus iskola létrejötte mindenekelőtt gyakorlati célokkal magyarázható: meg kívánta őrizni a görög irodalmi hagyományokat. Homérosz, Szophoklész és mások műveit filológiai megjegyzéseket akarta ellátni, az egységes, közös irodalmi nyelv létrehozásának reményében. Ezen célok megvalósításához szükség volt a nyelvtani szabályok pontos meghatározására és bővítése. (Csak zárójelesen jegyezzük meg, hogy az iskola tagjai zömmel analogisták voltak.)

Arisztarkhosz legkiválóbb tanítványa, Dionüszosz Thrax (született i. e. 100 körül) a szerzője a ránk maradt legelső görög nyelvtannak. A Techné grammatiké összefoglaló leírása a görög nyelvnek. Fogyatékossága a szintaxis mellőzése, noha szóosztályozási rendszere és morfológiai elemzései minden későbbi szintaktikai megállapítás alapjául szolgáltak. A sztoikusok hatása a műben tagadhatatlan. Tizenhárom évszázadon át ez a könyv szolgált mértékadónak minden nyelvtannal foglalkozó számára.

A mű a fonetikával kezdődik Hét magánhangzót és tizenhét mássalhangzót különböztet meg, ismeri a hangsúly értelemmeghatározó szerepét. A nyelvtani leírás két alapegységénekThrax a mondatot, lógost tekinti, mint a nyelvtani leírás felső határát, és a szót, léxist, ami a nyelvtani leírás minimális egységének számított az ókorban.

A szavaknak nyolc osztályát sorolja fel:

1. ónoma (főnév);

2. rhéma (ige);

3. metoché (participium ige (főnév);

4. árthron (névelő);

5. antonymia (névmás);

6. próthesis (prepozició);

7. epirrhema (határozószó);

8. syndesmos (kötőszó).

A főnevek tulajdonságai:

1. Génos – nem: hímnem, nőnem, semlegesnem;

2. Eidos – típus: eredeti vagy képzett;

3. Schéma – forma: egyszerű vagy összetett;

4. Arithmós – szám: egyes, duális, többes;

5. Ptosis – eset: nominativus, vocativus, accusativus, genitivus, dativus.

(Ehhez az öt esethez a latinok illesztették a hatodikat: az ablativust.)

Az igék jellemzői: a ragozhatóság, az idő, a személy, a szám, a mód, a szemlélet és a típus.

Megemlítjük, hogy miközben a beszédrészeket illetően nagyszerű rendszerező és feltáró munkát végeztek az alexandriai iskola tudósai, a szó morfológiai elemzéséhez nem jutottak el, szemben az ókori indiai nyelvészekkel, akik már megkülönböztették a tövet és az affixumokat (szuffixumok, prefixumok, végződések).

MígThrax munkájából kimaradt a szintaxis, az i. sz. II. században Alexandriában éltApollonius Düszkolusz terjedelmesen foglalkozott vele. Sok könyve közül csak néhány maradt ránk, s ezekből úgy tűnik, hogy (eltekintve néhány korábbi szinaxissal is foglalkozó munkától) ő tette az első kísérletet arra, hogy átfogó szintaktikai leírást adjon a görög nyelvről. Mind Thrax, mind Düszkolusz munkásságának fontosságát az utókor ismerte föl.Priscianus, a híres latin grammatikus mintegy három évszázaddal később mint „a nyelvtan legnagyobb tekintélyére” hivatkozottDüszkoluszra, és amikor a latin nyelv átfogó leírásához látott, egyértelműen görög példaképek lebegtek a szeme előtt.

A görög grammatikai hagyomány általános jellemzője, hogy vizsgálati tárgyát kizárólag a görög nyelv képezte, továbbá hogy elméletalkotása nagymértékben függött a filozófiától, elsősorban a logikától. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az európai nyelvtani gondolkodás a XIX. századig a görög (és az ezt követő latin) tradíciókon alapult.

Az i. e. III. és II. században Görögország és Judea is fokozatosan Róma ellenőrzése alá került. Ennek következtében a görög, a római és a zsidó intellektuális világ találkozása a modern világ szellemi, morális, politikai és vallásos gondolkodásának és intézményeinek meghatározó tényezőjévé vált.

A rómaiak már a kezdet kezdetén elismerték a görögség óriási intellektuális és művészi teljesítményeit. Így érthető, hogy a római nyelvészet voltaképpen nem más, mint a görög nyelvészeti gondolkodás, a görög témák és kategóriák átültetése a latin nyelvbe.

Marcus Terentius Varro (i. e. 116 – 27) az első jelentős latin grammatista, akinek írásai maradtak ránk. A korábbiakról elsősorban Suitonius (69 – 144) ad hírt, aki De grammaticis et rhetoribus című művében mintegy húsz neves grammatistát említ (akikről azonban alig tudunk valamit).

VarroDe lingua Latina című főműve nem kevesebb mint 25 kötetet számolt, de közülük mindössze hat került elő. Az első egyfajta bevezetés, a II – VII. kötet kimerítően tárgyalja a latin etimológiát, a VIII – XIII. a morfológiát, a XIV – XXV. pedig feltehetően a szintaxis problémáit taglalta. Mivel csupán az V – X. kötet került elő egy XI. századi kéziratban (melyet Boccaccio fedezett fel 1355-ben), a középkorban nem volt nagy hatása, pedig az antikvitásban abszolút tekintélynek örvendett.

A megmaradt töredékben két kérdéses dichotómiát vet fel Varro. Az egyik a természet és a konvenció szerepe a szavak eredetében, a másik az analógia és anomália a beszéd szabályozásában. Platonista nézeteket vall, s értelmezésében az etimológia voltaképpen szemantikai magyarázat. Morfológiai szempontból megkülönböztet esetet és időt, a latin infexiós szavak osztályozásakor pedig négy csoportot különít el, amelyek azután további alosztályokra bonhatók.

[…]

Az igék időkategóriáiban a sztoikus hagyományra támaszkodva, időt és aspektust különböztetett meg, fontosabbnak a befejezett-befejezetlen szemléletű aspektust látta.

[…]

A névszói kategóriában az öt görög eset mellé bevezette az ablativust (mely azt jelöli, aki a cselekvést végzi), és „latin esetnek” vagy „hatodik esetnek” nevezte el.

A szófajokat illetően a görögök nyolcas beosztása nem volt alkalmazható a névelőt nem használó latinra, így ahelyett az indulatszó (interiectio, az intericio – ’közéállít, közévet’ igéből) került bevezetésre önálló szóosztályként.

M. Fabius Quintilianus (kb. 35 – 100, az ifjabbPlinius mestere), a szónoklattan híres tanára nyugalomba vonulása után írta Institutio oratoria című főművét, amelyben röviden foglalkozik a nyelvtannal is. ElőtteVarroig visszamenően kevés nyelvtan maradt fönn, bárQ. Remmius Palaemon ésValerius Probus nevére több hivatkozást is találhatni az első században. A római nevelésben az oratio, a szónoklás nagy szerepet kapott, a gyermekeket először a litterator vagy magister ludi, majd egy grammaticus, végül egy rhetor oktatta. A „grammaticus”-ok sok nyelvkönyvet írtak, amelyek hasonlóak a ma használatos iskolai nyelvtankönyvekhez.

Priscianus, a VI. század leghíresebb grammatikusa az Institutiones grammaticae vagy Institutionum grammaticarum című, 18 kötetből álló, mai kiadásaiban mintegy ezer oldal terjedelmű főművével bizonyítja, hogy a latin nyelvészeti tudomány legfontosabb ismertetőjegye a leíró latin nyelvtan formalizálása. Ez képezte aztán a középkorban mindenfajta oktatás alapját, és a modern világ hagyományos tanításának is gerince volt és marad.

Az I – V. század grammatikusai közül (mint például az alexandriai Didümosz, a Vak az I. századból vagy a latin grammatikus,Macrobius az V. századból) magasan kiemelkedik Aelius Donatus (IV. sz.), a modern Schulgrammatik prototípusának megalkotója. Ars maior (kb. 350) és Ars minor című latin nyelvtana a XVII. századig szolgált mintául a latin nyelv tanulására készült művek írásához. Az Ars maior I. kötete a vox és littera kérdéseinek volt szentelve, II. kötete a beszédrészekkel, III. kötete pedig a barbarizmusokkal foglalkozott. Minthogy ezek a grammatikai munkák latinul tudók számára készültek, a hangsúly természetesen nem a leíráson és a szabályokon volt, hanem az ismert formák osztályozásán.

Priscianus művei közül hármat említhetünk, amelyek nagy hatással voltak a későbbi századok során. Az egyik az Institutio de nomine et pronomine et verbo, a másik a Partitiones, a harmadik pedig az Institutiones grammaticae. E hatalmas „reference grammar”, amely egyesíti a Schulgrammatik és a regulare típusú (a latin formák azonosítását elősegíteni kívánó) nyelvtanok vonásait, szinte teljes leírását adja a latin nyelvnek, klasszikusoktól vett nagyszámú irodalmi idézettel.

Priscianus egyrészt latin elődei munkáira alapozott, másrészt nagy csodálója volt a görög grammatikának. Thrax ésApollonius nevét meg is említi előszavában. Műve rendszeres feldolgozás. A fonetikát a betűk (litterae) leírásával kezdi. Definíciója szerint ezek az artikulált beszéd legkisebb részei, tulajdonságai: a nomen (a betű neve), a figura (a betű írott alakja) és a potestas (a betű fonetikai értéke). E hármasság már a görögöknél is megvolt, különösebb lingvisztikai értéket tehát nem képvisel. A morfológiára térve, a szó (dictio) és a mondat (oratio) definícióját Thrax nyomán adja meg, ahogyan a klasszikus nyolc beszédrészt is átveszi tőle (a névelőhasználatot és az interiectiót illető módosítással). Érdekes összehasonlítani Priscianus definícióit (amelyek lényegében megegyeznekApolloniuséival) aThrax által megfogalmazottakkal:

nomen (főnév, ide tartoznak a ma melléknevekként besorolt szavak is):

nomen est pars orationis, quae unicuique subiectorum corporum seu rerum communem vel propriam qualitatem distribuit

verbum (ige):

Verbum est pars orationis cum temporibus et modis, sine casu agendi vel patiendi significativum.

participium (igei és névszói tulajdonságokkal rendelkező szófaj):

Participium est pars orationis, quae pro verbo accipitur, ex quo et derivatur naturaliter, genus et casum habens ad similitudinem nominis et accidentia verbo absque discredione personarum et modorum.

pronomen (névmás):

Pronomen est pars orationis, quae pro nomine proprio uniuscuiusque accipitur personasque finitas recipit.

adverbium (határozó):

Adverbium est pars orationis indeclinabilis, cuius significatio verbis adicitur.

praepositio (prepozíció):

Est praepositio pars orationis indeclinabilis, quare praeponitur aliis partibus vel appositione vel compositione.

interiectio (indulatszó):

Videtur affectum habere in se verbi et plenam motus animi significationem, etiamsi non addatur verbum, demonstrare.

coniunctio (kötőszó):

Coniunctio est pars orationis indeclinabilis, coniunctiva aliarum partium orationis, quibus consignificat, vim vel ordinationem demonstrans.

Priscianus a kánoni forma (másként alapforma) bevezetésével morfológiai szempontból szervezetté tette a névszókat és az igéket. A névszóknál az egyes számú nominativust, az igéknél a cselekvő kijelentő mód, jelen idejű egyes szám első személyt kanonizálva halad elemzésében. Munkájának ez a része teljesnek tekinthető. Nem mondható el ugyanez az utolsó két könyvben tárgyalt mondattanról. Az igék szintaktikai osztályozásában görög mintát követ, cselekvő (tárgyas), szenvedő és semleges (tárgyatlan) igéket különböztet meg, kitérve az álszenvedő igékre is (deponentia), amelyek csak morfológiai alakjukat tekintve szenvedőek, jelentésükre nézvést azonban cselekvőek, következésképpen nem lehet megfelelő szenvedő alakjuk (ilyenek például confiteor, confiteri, confessus sum – ’bevall’; morior, mori, mortuus sum (moriturus – ’meghal’ stb.). Említi az ablativus absolutust (Augusto imperatore Alexandria provincia facta est – ’Amikor Augustus császár volt, Alexandria provinciává süllyedt’). Megjegyzendő, hogy az ablativus absolutus (= participium imperfectum és perfectum egyeztetve egy főnév ablativusával alkot határozót) elnevezés később született.

A latin szintaktikai szerkezetek terénPriscianus nem mond sokat. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy ez a nagy latin grammatikus igen extenzív, komprehenzív és részletes leírást adott a latin klasszikus auctores nyelvéről, s ez nyolc évszázadon keresztül alapul szolgált a grammatikaelméletnek szerte Európában, megalapozva a latin oktatását mind a mai napig.

A nyelvészet történetének ókori, klasszikus időszakát futólag áttekintve, méltányos e kortPriscianus nevével zárni.Priscianus nem pusztán befejezését jelenti a görög-római időszaknak, hanem összeköti az antikvitást a középkorral. Amikor az Institutiones grammaticae született, a görög-római egységes szellemi világkép már széttöredezett, Nyugat-Európában zavaros idők jártak. Ebben a világban a klasszikus örökség e szép műve világító fáklya maradt.