A századfordulón az újgrammatikusok játszottak vezető szerepet a nyelvészeti diszciplínákban, századunk új felfedezései és módszerei azonban más irányú orientációkat is kínáltak a tudósoknak. A filozófus Benedetto Croce (1866 – 1952) 1902-ben jelentette meg Esterica come scienza dell' espressione e linguistica generale című könyvét, amelyben a nyelvet új szemszögből fogta fel, bizonyos mértékig Humboldtig nyúlva vissza. Croce szerint az esztétika a filozófia része. Az esztétika középpontjában a kifejezés (l’espressione) áll, vagyis a nyelv, amely szintén kifejezés. A nyelvészetet az esztétikával, a nyelvet a költészettel azonosítja. A nyelv kifejezés, és ha a nyelvészet tárgya a kifejezés, akkor a nyelvészet és az esztétika között nincs különbség. A nyelvet vagy inkább a nyelvi tevékenységet végső soron esztétikai-filozófiai szempontból értékelte, s a kutatásai középpontjába a stilisztikát helyezte.

Croce filozófiája, ha lingvisztikai szempontból periferiális is, indirekt módon hatást gyakorolt az európai nyelvészetre. NemcsakKarl Vossler és az olasz neolingvisták gondolataiban, hanem például a svéd Nils Svanberg Studier i sprakets teori című munkájában (1930) is érződik a hatása.Karl Vossler (1872 – 1949) német filológus, romanista, az olasz, a francia, valamint a spanyol nyelv és irodalom jelentős szaktekintélye tekinthető az idealista filozófiai alapú neolingvisztika középponti alakjának. A nyelvtudományt és a filológiát a kultúrtörténettel és a filozófiával kapcsolta össze (Positivismus und Idealismus in der Sprachwissenschaft, Heidelberg, 1904; Sprache als Schöpfung und Entwicklung, 1905; Frankreichs Kultur im Spiegel seiger Sprache, 1913). Számos, jobbára romanista német nyelvész csatlakozott e mozgalomhoz, például Helmuth Hatzfeld, Henrich Rheinfelder, Leo Spitzer. Friedrich Schürr voltVossler legkövetkezetesebb követője (Sprachwissenschaft und Zeitgeist, 1925).

Az olasz neoligvisták a geográfiai lingvisztika és a crocei idealizmus szoros egységét valósították meg. Az 1925-ben megjelent kétkötetes Brevario di néolinguistica című műnekGiulio BertoniésMatteo Bartolia a szerzői. Bartolo neolingvisztikai elméletét egyebek közt az Introduzione alla neolinguistica című művében (1925) fejti ki részletesen. Néhány évvel későbbBertoni már a linguistica spaziale elnevezést használja. A geográfiai lingvisztika „Wörter und Sachen” szlogen alatt tömörült dialektológiakutatói, akik azt vallották, hogy a nyelvet abban a közegben kell tanulmányozni, ahol használják, nézetein is érződikVossler és Croce hatása. Etimológiai tanulmányai tették ismertté a svéd romanistaGunnar Tilandert, az anglistaEiler Ekwallt pedig toponímiai kutatásai (English Place-Name Dictonary című munkája ma már klasszikus műnek számít).

A spanyol nyelvészeti iskola legjelentősebb képviselője az 1870-ben születettRamón Menéndez Pidal, aki csaknem száz évet élt meg, s szerteágazó munkássága a különböző nyelvészeti iskolák felbukkanása és letűnése idején bontakozott ki úgy, hogy az újgrammatikusok, a neolingvisták és a strukturalisták pengeváltásai közben is független gondolkodó tudott maradni. A spanyol nyelvészeti iskola eszméitDiego Catalán Menéndez Pidal foglalta össze La escuela lingüistica espa?ola y su concepción del lenguaje (1955) című munkájában.

Az orosz-szovjet nyelvészeti iskolák is jelentős szerepet játszottak az európai nyelvészet fejlődésében.A. A. Potyebnya (1835 – 1891),F. F. Fortunatov (1848 – 1914),A. A. Sahmatov (1864 – 1920) és az őket követő nyelvészek munkásságáról igen alapos képet ad magyar nyelven aDezső László ésJu. Sz. Maszlov szerkesztette Orosz és szovjet általános nyelvészet című kötet (Budapest, 1983). A kazanyi iskola nagyjai közül Baudoin de Cortenayról, akit a nyelvészvilág a strukturalizmus egyik előfutárának tekint, már szó esett. A kazanyi csoportból N. V. Krusevszkij (1851 – 1887) nevét emeljük még ki. B. Kollinder Les orogones du structuralism (1962) című cikkében a következőket írja: „(…) elmondhatjuk, hogy a fiatal kazányi nyelvészek alkották a mai strukturalizmus avantgardját.”

A szovjet korszakban a nyelvészet sok kötöttséggel küszködött, de így is jelentős lingvisztikai kutatások folytak. A 20-as évek elején bontakozott ki a szociológiai indíttatású nyelvészet.A. M. Szeliscsev (1886 – 1942) az orosz nyelvben 1917 után bekövetkező lexikai és szintaktikai változásokat vizsgálta. A nyelvjáráskutató N. M. Karinszkij (1873 – 1935) a falu és a város „nyelvének” szociális tagozódását elemezte. […] B. A. Larin (1893 – 1964) a szanszkrit, a litván és az ukrán nyelv kiváló imerője. Kutatásai középpontjába az élőbeszédet állította. Miközben a „város nyelvét” vizsgálta, szembe találta magát az argo akkori nagyfokú terjedésének problémájával, amit több tanulmányában is vizsgál. A társadalom és a nyelv kapcsolatát, azon belül a különböző szociolektusokat, zsargonokat kutatta R. O. Sor.V. M. Zsirmunszkij (1891 – 1971) volt a vezető nyelvésze a Leningrádi Nyelvtudományi Intézetben működő dialektológiai munkaközösségnek, amely a „falu” és a „város” nyelvjárási anyagát vizsgálta. Dialektológiai tevékenységének fő alkotóeleme a társadalmi szempont volt.

A már 1930 körül kibontakozó szövegtani kutatások szovjetunióbeli úttörője V. J. Propp (1895 – 1970), a Leningrádi Egyetem professzora. Műveinek újrakiadása bizonyítja, hogy eredményei sok szempontból napjainkig nem vesztették érvényüket.

Ny. Ja. Marr (1864 – 1934) „Nyelvről szóló tanítás”-a napjainkban csak mint a nyelvtudomány doktriner elvekkel történő gúzsbakötésének emléke él.

Az ötvenes években bontakoztak ki az összehasonlító-nyelvészeti és a tipológiai kutatások. KiemeljükI. I. Mescsanyikov (1883 – 1967) nyelvtipológust, L. V. Scserbát (1880 – 1944), aki a fonémaelmélet területén hozott jelentős eredményeket, az anglista A. I. Szmirnyickijt (1903 – 1954) és az orosz filológia megfellebbezhetetlen tekintélyét,V. V. Vinogradovot (1895 – 1969).