Némileg alighanem elmarasztalható az az eljárás, hogy iskolákról, irányzatokról beszélve földrajzi, kontinentális határokat veszünk figyelembe, ám éppen századunk amerikai nyelvészetének hagyományoktól elkanyarodó útjai mutatják, hogy adott esetben az ilyen szemléletmódnak is van létjogosultsága. Amerikát nemcsak az óceán választja el Európától, hanem történelmi és társadalmi fejlődésének sajátos jellege is.

Természetesen az amerikai nyelvészetnek is voltak időbeli és gondolati előzményei. A mindenekelőtt leíró nyelvészeti gondolkodás markáns fejlődése azonban az első világháború után kezdődött, hogy azután világszerte dominánssá váljék. 1924-ben alakult meg a Linguistic Society of America, és indította el évkönyvét, a Language-t, amelynek köteteiben a század nyelvészeti gondolkodását alapvetően meghatározó, számos nagy jelentőségű közlemény látott napvilágot.

A XX. század amerikai nyelvészete három nagy kutatóval indult. Az egyik Franz Boas (1858 – 1942), a másik Edward Sapir (1884 – 1939), a harmadik Leonard Bloomfield (1887 – 1949). Mindhárom nyelvész kötődik Európához.

Az antropológusBoas ésSapir német születésűek és iskoláztatásúak. BloomfieldAugust Leskientől (1840 – 1916) ésKarl Brugmanntól (1849 – 1919) tanult neogrammariánus történeti nyelvészetet. Mindhárman ismertékWilliam D. Whitney amerikai szanszkritista és történeti nyelvész korábbi munkásságát, akire nagy hatással voltak a XIX. század európai gondolkodói. MindBoas, mindSapir felfogásában felfedezhetők a humboldti elképzelések (Sapir például a fonémaelméletről szóló fejtegetéseiben a pszichológiai irányt követ stb.). Mindazonáltal az amerikai nyelvészet sajátosságai jellemzik őket. Az a tény, hogy az Egyesült Államok tudósainak jelentős része európai emigráns, érthetővé teszi a modernizálódó Európa gondolatvilágának átplántálódását a tengerentúlra.

Az amerikai nyelvészeti tájkép leírásakor minden szerző nyomatékosan hangsúlyozza, miben tér el az az európaitól.

A legszembeszökőbb sajátosság, hogy az Egyesült Államokban a nyelvészet mint önálló diszciplína az antropológiából vált ki. A XIX. és a XX. század egyik óriási feladata volt feltérképezni a hatalmas kontinens őslakóinak, az indiánoknak legtöbbször csak szóbeliségben létező nyelvét. Ez természetesen csupán része volt egy átfogó, a kulturális, társadalmi, vallási szférák megismerésére irányuló kutatómunkának. Ezt az európainál tágabban értelmezett antropológia végezte, amely magában foglalta a szociológia bizonyos részeit, az etnológiát, vallástörténetet stb. is. A nyelvészet az amerikai antropológia segédtudományaként jelent meg, erősen a pszichológia hatása alatt, s ennek következtében egyrész a szociológia, másrészt a pszichológia egyik alkotórészének tekintették.

Boas és Sapir, lévén mindkettő antropológus is, gyakorlati vonzódása érthető. Közkeletű továbbá, hogy az amerikai egyetemeken a lingvisztika és az antropológia intézményes oktatása erősen rokonult. Az Egyesült Államok és Kanada hatalmas területein elszórva élő indián törzsek felkutatása, megismerése és leírása már a gyarmatosítás kezdetén megindult. A misszionáriusok, kereskedők és lelkes amatőrök számos nyelv alapvető grammatikai leírását adták, s szótárakat is írtak. 1891-benJ. W. Powell átfogó leírást és osztályozást adott a kontinensen található több mint 1000 nyelvről, amely 150 nyelvcsaládba sorolható. A kibontakozó kutatómunka tudományos eredményeit a klasszikus Handbook of American Indian Languages I-III. 1911-1939 (Wahington – New York) című mű foglalja össze. A szerkesztés mellett e kötetek java részétBoas írta, Introductionja jó összefoglalása a leíró nyelvészetnek.

A másik alapvető amerikai sajátosság ugyanebből az antropológiai nyelvészeti orientációból fakad. Az európai filológia írásművekre alapozott kutatási módszereivel ellentétben az amerikaiak folyvást hangsúlyozzák a beszélt nyelv fontosságát, elsődlegességét az írásos adatokkal szemben. Mert a kutatott indián nyelvek jobbára csak szóban léteztek, s a kutatóknak egyidőben kellett egyrészt megtanulniuk, másrészt lejegyezniük, harmadrészt feldolgozniuk a szóban forgó nyelveket.

Az általános nyelvészet illetékességi körébe utalhatók azok a ’járulékos’ nyelvészeti gondolatok, amelyek részint a nyelv és a gondolkodás, részint pedig a nyelvi formák és a társadalmi intézmények, illetőleg vallási minták viszonyára vonatkoztak. Nem véletlen, hogySapir a nyelvet „a társadalmi valóság vezérelvének” tekintette. Tanítványa,Benjamin Lee Whorf (1897 – 1941) sok fontos tényanyagot tárt fel a nyelvészeti szemantika számára. ABoas által megkezdett úton haladva,Whorf végsőkig menően képviselte azt a gondolatot, hogy a különböző nyelvi formák különböző gondolkodási formákhoz és normákhoz vezetnek Ez a Sapir – Whorf hipotézis, mely a század közepén is nagy hatású tétel volt. Két elvet ötvöz. Az első a nyelvészeti determinizmus, amely szerint a nyelv meghatározza gondolkodásunkat. Ebből következik a másik, a nyelvészeti relativitás gondolata, amely szerint az egyik nyelvben kódolt disztinkciók nem találhatók meg semmilyen más nyelvben. A tétel igazolására nagyon plauzíbilis példákat hoznak fel a hopi nyelvből a hipotézis alkotói. Napjainkban a gondolkodás elsődlegességét és a lét másodlagosságát feltételező idealista nézet már nem hat olyan erővel, s nyilvánvalóan sok minden ellentmond neki, például a fordíthatóság ténye. A Sapir – Whorf hipotézis enyhített változatával a pszicholingvisztika területén találkozhatunk.

Sapir figyelme mindenekelőtt a nyelv és kultúra kapcsolatára, a nyelvi jelenségek és a szociális faktorok kölcsönviszonyára, a nyelvek tipológiai osztályozására irányult. Nézeteit Language címmel 1921-ben, majd ennek átdolgozásával 1933-ban könyv alakban és a Language ötödik évkönyvében The status of linguistics as a science (1929) című cikkében fejti ki részletesen. Munkássága bizonyos értelemben előkészítette a talajt a nyelvtudomány egyik sajátos irányzata, az etnolingvisztika számára. Az etnolingvisztika a nyelv és a kultúra kapcsolatát, a nyelv és a népszokások, népi gondolatvilág és a nép egésze között fennálló kötődéseket vizsgálja.

Bloomfield más irányba indulva fejlesztette tovább Boas gondolatait. Munkássága kezdetén (germanista és indoeurópaista képzettsége alapján) kötődött az újgrammatikus nézetekhez. A húszas években azonban gyökeres fordulat állt be tevékenységében. Szinte a prágai iskola első munkáival egy időben Bloomfield közzéteszi A set of postulates for the science of language című, mindössze 10 oldalas tanulmányát (1926), amelyben teljesen új nyelvelmélettel és módszerrel áll elő. Hogy gondolatait pontosabban megfogalmazhassa, a posztulátumok (hipotézisek, axiómák) matematikai módszerét alkalmazta az ellentmondások kiküszöbölésére. A posztulátumok megalkotását Language című könyvében (New York, 1933) az elméleti nyelvtudomány alapvető feladatának tekintette.

A posztulátumok és a nyelvről szóló könyve mérföldkövet jelentettek a nyelvészet fejlődéstörténetében, nem csak az amerikaiéban. A könyvben megfogalmazott nyelvészeti feladatok, elvek és módszerek a leíró nyelvészet fejlődésének alapjává váltak. A „bloomfieldi irányzat” 1933 – 1957 között volt uralkodó az amerikai nyelvészetben. Jellemző rá a pragmatizmus, az a törekvés, hogy a tisztán tudományos érdekeket egységbe ötvözze a gyakorlattal.

Bloomfield elméleti nézetei a pozitivizmus filozófiai alapjain nyugodtak. Munkássága kezdetén az újgrammatikus szemléletet vallja, a későbbiekbenR. Carnap (1891 – 1970) logikai pozitivizmusával vállal közösséget. (Carnap Németországot elhagyva, 1935-től élt az Egyesült Államokban, ahol kidolgozta a tudományos nyelv logikai szintaxisának elvét. Ezt később kibővítette szemantikai elmélettel. Ő dolgozta ki a szemantikai információelméletet, a modális logikát stb.)

Bloomfield számára a nyelvtudomány alapvető feladata a nyelv leírása, a nyelvi tények regisztrálása, és nem azok magyarázása. (Maga az irányzat elnevezése, a deszkriptiviás, ezt sugallja (lat. describo, -ere, scripsi, scriptus – ’leír’, ’szavakba önt’).) Tagadja az általános fogalmak, eszmék valódiságát. A Language or ideas? című (1936) cikkében kijelenti, hogy az eszmék, a fogalmak a nyelvi tények pontatlan magyarázatai. Az amerikai nyelvészet ezt követi szerinte, magyaráz, de nem értelmez.

Bloomfield pszichológiai nézeteinek alapját a behaviourizmus képezi (angol behaviour ’viselkedés’), ami az amerikai pszichológia uralkodó irányzata volt.J. B. Watson (1878 – 1958) az alapítója, aki az introspektiv pszichológia átértelmezését tűzte ki célul a zoopszichológia kísérleti módszerei alapján. A viselkedést azonosította a látható és a rejtetett motorikus reakciók rendszerével, s a stimulusreakció sémájára vezette vissza. A pszichológia alapfeladata a tanulási folyamatok vizsgálata.Bloomfield a magáévá tette ezt a nézetet, s a nyelvi elemzés folyamatát a megfigyelés szintjén folytatja, az emberek gyakorlati történésekre mint stimulusokra adott reakcióinak keretében. Híres példája Jack és Jill, akik sétálgatva megpillantanak egy fán csüngő almát. Az éhes Jill kérésére Jack átugrik a kerítésen, felmászik a fára, leszakítja az almát, odaadja Jillnek, s ő elfogyasztja. E történetben a lány stimulusa (S) az éhség, ami egy gyakorlati, állati reakciót (R) vált ki, a megszerzés kényszerét. Itt azonban Jill megkéri Jacket, hogy szedje le neki az almát, linguistic substitute reaction, amit Bloomfield (r)-rel jelöl, s Jack hangos beleegyezése (s) megelőzi magát a gyakorlati ténykedést. Ha Jill egyedül lenne, nyilván maga szerezné meg az almát. Az éhségérzetre (S) adott reakció (R) egyenes irányú, közvetlen lenne. Így jár el egy magányos ember, s ilyen minden állat tevékenysége. Jill azonban kifejezésre juttatja éhségét (az S eredeti stimulust egy beszédaktus, s közvetíti), Jack válaszol rá, majd megszerzi és adaadja neki az almát (r a beszédaktusbeli, R a gyakorlati reakció). Az S – R közé ékelődik s és r:

[…]

A nyelvet tanulmányozó nyelvészt természetesen az s – r beszédaktus érdekli.

Bloomfield általános nyelvelméletét materialistának, mechanikusnak, másképpen a nyelvészeti mechanizmus elméletének nevezi. A materialista szó itt természetesen a pozitivista szinonimájaként értelmezendő. Ha a nyelvet mint az emberi viselkedés sajátos formáját a stimulus és reakció láncára vetítve tekintjük, a társadalmi jelenségeket a biológiai folyamatokkal egyenértékűeknek minősítjük, olyan bonyolult kérdéseket szimplifikálunk, mint a nyelv és a gondolkodás viszonya, a nyelv társadalmi és rendszer jellege stb.

A behaviourista nyelvszemléletet sokan kritizálták. Charles F. Hockett szerint (A manual os phonology, Bloomington, 1955) a bloomfieldi nyelvi szituáció leírása nagymértékű redukció, az S és r, az r és S közötti reláció e sémában csupán lehetséges (probabilistic), és nem meghatározó (deterministic).

Maguk a pszichológusok is kritikával szemlélték a nyelvi szituációk szigorú behaviorista koncepcióját, példáulJohn B. Caroll (The Study of Language, 1955) és Joshua Whatmough (Language, 1956).

A másik alapvető probléma, amitBloomfield az amerikai nyelvészet elé tárt, a nyelvi jelentés kérdése, kutatásának fontossága. Amikor a nyelvi forma jelentését a beszélő szituációja – beszéd – a hallgató (címzett) reakciója séma mentén fogja fel, egyúttal elismeri a szituativ jelentést. Minthogy végtelen szituáció képzelhető el, a nyelvész ismerete azonban véges, a konklúzió igencsak pesszimista. A nyelvi jelentés meghatározása a nyelvről szóló tudomány leggyengébb láncszeme. A mai amerikai iskolák legkövetkezetesebb bloomfieldistái,G. L. Trager ésBernhard Bloch kategorikusan kijelentik:

(...) az osztályozás során semmi figyelmet nem kell fordítani az absztrakt logikai vagy filozófiai jelentésére.

Outline of Linguistic Analysis, Language, 18. 1942.

Ha tagadják a jelentést, ignorálódik a nyelv jelentéshordozó egysége, a szó is. Nem véletlen, hogy a jelenkori amerikai nyelvészet legelhanyagoltabb része éppen a lexikológia.

Bloomfield nevéhez fűződik a nyelvi szintek elméletének kidolgozása is. Feltételezte, hogy a nyelv leírása a legegyszerűbb szinttel, a fonológiával kezdődik, azzal, hogy meghatározzuk az összes fonémát, és megállapítjuk, milyen fonémaösszetételek lehetségesek. A fonológiai szint leírása után a bonyolultság növekvő sorrendjében haladhatunk a következő leírási szinthez, amelyetBloomfield szemantikainak nevez, a szemantikát grammatikára és lexikára bontva. A struktúra fogalmának ilyen középpontba helyezése sok kutatót foglalkoztat.C. F. Hockett Course in Modern Linguistics (New York, 1958), H. A. Gleason Introduction to Descriptive Linguistics (New York, 1961),A. A. Hill Introduction to Linguistic Structures (New York, 1958) című műve és sok más munka viszi tovább ezt a bloomfieldi gondolatot. Hockett három centrális rendszert különböztet meg, a grammatikát (morfológiát), a fonológiát és morfonológiát, valamint két periferikusat, a szemantikát és a fonetikát. A nyelvészet ilyen szerkezete a fonológia és morfológia univerzalizálásához vezet (a morfológiához kapcsolódik a szintaxis mint magasabb rendű morfológia) a szemantika és a fonetika rovására.

A szintek olyan hierarchikusan helyezkednek el ebben a fogalomkörben, hogy a morfemikus elemzés feltételezi a fonemikus analízist, de fordítva ez nem áll. A separation of levels doktrinája, bár Bloomfield azt nem fogalmazta meg, több nyelvész nézetévé vált, megtaláljuk példáulG. L. Tragernél is.

Bloomfield elméleti fejtegetéseit a nyelvészek következő nemzedéke más-más irányba vitte tovább. Az amerikai nyelvészeten belül legalább három fő irányzatot lehet megkülönböztetni.

1. Bloomfield tanítványai és követői

G. L. Trager, akinek legfontosabb műve a B. Bloch társszerzővel közösen írt Outline of Linguistic Analysis (1942), továbbá a H. L. Smith-tel készített An Outline of English Structure (in: Studies in Linguistics, Occasional Papers, 3. Norman, 1951).

Zellig S. Harris, a Methods in Structural Linguistics (1951, Chicago), a Discourse Analysis (Language, 28. 1952) és a Structural Linguistics (1961) című művek szerzője.

Bernhard Bloch, aki több cikkel járult hozzá a nyelvelemzés formális módszereinek fejlesztéséhez. Az angol ige flexióiról írta az English verbal inflection (Language, 23. 1947) című könyvét. A fonémaelemzéshez adott posztulátumai (1948) is ismertek.

Ez az iskola a nyelvi analízis módszereinek finomítását tűzte ki célul, s tagjai a jelentést mint faktort ki akarták zárni a nyelvi vizsgálatok köréből.

2. Az Ann-Arbor-i csoport

Legjelentős képviselője Kenneth L. Pike. Főbb művei: Phonemics. Technique for Reducing Language to Writing (Ann Arbor, 1947), The Intonation of American English (1946), Language in relation to a unified theory of the structure of human behavior (The Hague, 1954-1960).

Pike nyelvészeti analízise egyrészt a grammatika (morfológia), másrészt a fonetika síkján bontakozik ki. Szerinte a morfológiai elemzést megelőzi és megszabja a fonetikai és fonematikai elemzés. A fonéma az egész amerikai nyelvészetben centrális helyet foglal el. A fonéma a basic unit, a fonetikai alapegység a phone.

Ide tartozikEugene Nida, akinek legismertebb műve a Morphology (Ann Arbor, 1951), továbbáCharles C. Fries, aki The Structure of English (New York, 1952) című művével szerzett magának elismerést.

Ez az iskola elutasítja ugyanBloomfield nézeteit, de átveszi és továbbfejleszti kutatási technikáját. Képviselői közel állnak E.Sapirhez, ami abban mutatkozik meg, hogy a nyelvészeti elemzésben széles körben alkalmazzák a nem nyelvészeti (pszichológiai, társadalmi, etnikai stb.) tényezőket.

Másik jellemzője az iskolának a gyakorlati, helyszíni munka iránti érdeklődés és a missziós tevékenység a bennszülött lakosság körében. A közép- és dél-amerikai indián nyelvek tanulmányozása eredményezte a bloomfieldi immediate constituent analysis továbbfejlesztését, továbbá az ötvenes évektől a K. L.Pike nevéhez fűződő tagmemics elvét, amelynek lényege, hogy össze kívánja kapcsolni a nyelvi formákat és funkciókat.

Az alapértelmezés az emic egységek (a funkcionálisan kontrasztív fonémák, morfémák) és az etic (az előbbieknek fizikai alakot adó fonetikai) egységek kontrasztálása. Az alapegység itt a tagméma, mely egyetlen egységbe fogja egy nagyobb egység funkcióját és e funkciót betöltő osztály egyedeit. Meghatározása:

(...) the correlation of a grammatical function or slot with a class of mutually substitutable items occurring in that slot.

B. Elson and V. Picket: An Introduction to Morphology and Syntax, 1962

Egy főnév által megtestesített vagy betöltött alany, egy ige által megtestesített vagy betöltött állítmány – ezek mind tagmémák. A tagmémák nagyobb szerkezeteket alkotnak, például a mellékmondatokat, mondatokat. Azonosításában mind a szemantikai, mind a szintaktikai funkciót figyelembe veszik.

Charles C. Fries The Structure of English című könyvében új módszertani elvek alapján kísérli meg az angol nyelvtan bemutatását. Fries az úgynevezett free utterances elveivel dolgozik, amelyek három csoportra oszlanak: 1. questions 2. responses 3. affirmations. Szerinte egy angol mondat nem szavak csoportja, hanem morfológiai osztályok szerkesztett struktúrája. Könyvének vizsgálati anyagát mintegy ötven 5-30 perces telefonbeszélgetés képezte, vagyis 25000 szónál nagyobb egységeket vett figyelembe. Ebben az anyagban megállapította az elemeket és azok disztribúcióját. Minden nyelvben a nyelvi elemek a konkrét beszédsajátosságokkal történő asszociáció révén vannak meghatározva. Azt lehet mondani, hogy minden elem a beszédmegnyilvánulás meghatározott szegmensében fordul elő. A nyelvi elemek osztályai a szubsztitúciós kísérleti technika alapján épülnek, s az elemek összekapcsolódási törvényszerűségeit a közvetlen összetevők (IC analysis ’immediate constituent analysis’, Konstituentenanalyse) módszerével állapítják meg. A közvetlen összetevő egy, kettő vagy több összetevő, amelyekből ez vagy az a szerkezet (construction) közvetlenül képezhető. A közvetlen összetevők módszere azon alapszik, hogy a beszéd önálló szegmentuma két részből áll.

[…]

A közvetlen összetevős analízist alapvetően a szintaxis területén alkalmazzák, hiszen a mondattani elemzés deszkriptivista felfogás szerint elsősorban abból áll, hogy elkülönítjük az egymást követő közvetlen összetevős rétegeket, és leírjuk a közöttük lévő viszonyokat. A közvetlen összetevős módszer lényegesen kisebb mértékben nyert alkalmazást a morfológiában és a fonológiában. A fonológiai elemzést részletesenCh. F. Hockett írta le a Manual of Phonology (1955) című munkájában, ám a feladat bonyolult volta magát a szerzőt is arra kényszerítette, hogy a későbbiekben a közvetlen összetevős módszer alkalmasságát csak a grammatikai szintre korlátozza.

A módszer nehézkes volta szükségessé tette, hogy az elemzés új módszerét dolgozzák ki, éspedig a transzformációs módszert. Ezt a módszert elsőként Z. S. Harris, a deskriptivista iskola egyik teoretikusa ajánlotta Co-occurrence and Transformation in Linguistic Structure (Language, 33. 1957) című munkájában, ám teljes kidolgozását tanítványa,Noam Chomsky végezte el a Syntactic Structures című (The Hague, 1957) munkájában.

[…]

3. A transzformációs analízis

Az amerikai strukturalizmus harmadik irányzatát célszerű a transzformációs analízis iskolájának nevezni. Kiemelkedő képviselője Noam Chomsky, akinek főbb művei a Syntactic Structures (1957), a Current Issues in Linguistic Theory (The Hague, 1964) és az Aspects of he Theory of Syntax (Cambridge, 1965). Ide tartozik többek közöttRobert B. Lees, aki az angol nyelv nominalizációjára alkalmazta Chomsky elveit a The Grammar of English Nominalizations (Bloomington, 1961) című könyvében és sokan mások.

Chomsky az ötvenes évek derekán vetette kritika alá az addig egyértelműen uralkodó amerikai deszkriptivista iskola tanításait, olyan hatásosan, hogy ma már elmondhatjuk: a deszkriptív irányzat a múlté. E. Bach írja a következőket:

Az ő kritikája kérdésessé tette a nyelvészetnek úgyszólván minden posztulátumát, amely előtte biztosnak látszott.

A Telegdy Zsigmond által szerkesztett Szöveggyűjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához (Budapest, 1986) című munkaChomskyról írt bevezetésének rövid összefoglalását idézzük itt:

Chomsky a beszélő ’kreativitásából’ indul ki, abból, hogy az a maga nyelvén korlátlan számban képes új mondatokat létrehozni és hallva megérteni. A grammatikának szerinte az a feladata, hogy számot adjon erről a képességről. A megoldás: felállítani a szabályok olyan rendszerét, amely teljesen és kizárólag meghatározza, magában foglalja, virtuálisan létrehozza az adott nyelven lehetséges mondatok végtelen sokaságát, éspedig úgy, hogy mindegyik mondathoz egy vagy több strukturális leírást rendel; ez (vagy ezek) a mondat szemantikai értelmezésének és fonetikai reprezentációjának alapja. A grammatika eszerint a beszélő implicit nyelvtudásának, ’kompetenciájának’ képmása; nem a tényleges mondatoknak, illetve ezek egy ’korpuszának’ sűrítése, összefoglalása általános formulákban, hanem elmélet, amelyből a tényleges mondatok levezetés útján, mint (a szó formális értelmében) következmények (teorémák) adódnak. Az ilyen grammatika generatív, amennyiben szabályai ’generálják’, létrehozzák valamely nyelv normális mondatait; de generatív egy másik értelemben, a ’kifejezettség’ értelmében is: egy generatív grammatika, a szó szoros értelmében, elmélet, explicit és ezért ellenőrizhető következményekkel.

MikéntSaussure Bevezetés…-e, éppúgy Chomsky Syntactic Structures című munkája is minden nyelvészettel foglalkozó „kötelező olvasmánya”. E helyütt nem lenne értelme századunk nyelvészetének ezen alapvető művét zanzásítani; a magyarázó, leíró, értelmező irodalom könyvtárnyi.

A strukturalista irányzatok – a funkcionális nyelvészet, a glosszematika, a deszkriptiv nyelvészet – áttekintése alapján bizonyos közös vonások és különbségek is felfedezhetők az egyes irányzatok között.

A. Martinet az összes strukturalistát átfogó közös posztulátumként azt a tézist állította, hogy minden nyelvre jellemző egy sui generis (’sajátságos’) belső szerkezet, mely sokkalta nagyobb jelentőséggel bír, mint a véletlen hasonlóság a különböző egységek között, más szóval minden nyelv struktúra. A nyelv leírására és vizsgálatára így objektív módszereket kell keresni. A strukturalisták a nyelvtudományt önálló tudománynak tekintik, amely a nyelvi jel fogalmán alapszik.

A strukturalista tanok között ugyanakkor jóval több a különbség, mint a hasonlóság. Ez a különböző iskolák nézeteinek összevetése alapján világosan kitűnik.

Összegzésül kimondhatjuk, hogy mindegyik strukturalista irányzat más-más módszerrel vizsgálta ugyan tárgyát, a nyelvet, alapvető céljául tűzte ki azonban a nyelvi elemzés és leírás általa legobjektívebbnek tartott módszere kidolgozását és alkalmazását. Ezen az úton halad a nyelvészet tovább.