A Római Birodalom 395-ben kettészakadt Kelet-Római Birodalomra (melynek székhelye Konstantinápoly volt) és Nyugat-Római Birodalomra (melynek központja Róma volt). Ez volt az előzménye a „Róma hanyatlása és bukása” drámai színjátéknak, mely 478-ban következett be. A germán támadások ekkor buktatták meg a Nyugat-Római Birodalmat, s helyén germán királyságok alakultak. A Kelet-Római Birodalom mintegy ezer évvel élte túl ezt: 1453-ban a törökök bevették Konstantinápolyt, és a bizánci ezer év véget ért. Szokás a Nyugat-Római Birodalom első hat évszázadát a „sötét középkor” elnevezéssel illetni, ami egyfelől sok igazságot tartalmaz, másfelől azonban túlzásnak tekinthető.

A kereszténységet számos germán törzs vette fel. A görög nyelv és filozófia háttérbe szorulásával (Justinianus 529-ben vetett véget az úgynevezett athéni filozófiai iskolának) a latin lett a műveltség hordozója és közvetítője, a katolikus egyház „hivatalos” nyelve. Az oktatás és a tudomány folyamatosságát egyrészt a szerzetesrendek, az egyház intézményei, az apátságok, másrészt a korai középkorban alakuló egyetemek biztosították. (Az első egyetemek a XII – XIII. században alapíttattak Itáliában, Spanyolországban, Franciaországban, Angliában.) A latin nyelv szerepe és értéke a korai középkorban felbecsülhetetlen, a kor nyelvészetét tulajdonképpen a latin nyelv(tan) tanulmányozása és oktatása képviselte. A középkori oktatás-nevelés a „hét szabad művészeten” alapult. A „septem artes liberales” két részre oszlott, egyrészt a triviumra, mely a grammatikát, a dialektikát (logika) és a retorikát foglalta magában, másrészt a quadriviumra, amely felölelte a zenét, az aritmetikát, a geometriát és az asztronomiát. Ezek funkciója:

GRAM loquitur; DIA vera docet; RHEET verba colorat;

MUS canit; AR numerat; GE ponderat; AST colit astra.

mondja a versike. A hét szabad művészetet azArisztotelész műveit latinra fordító Anicius Manlius Severinus Boethius (kb. 480 – 524), „az utolsó római” osztotta ily módon két részre, és nevezte el. A középkori tudomány alapja a grammatika volt. 800 előttDonatus a legfőbb tekintély, majdPriscianus; a középkori tudósok természetesen sok-sok kommentárt, magyarázatot fűztek munkásságukhoz.

Tudvalevő, hogy mindenfajta tudomány a teológiának volt alárendelve, vagyis a tudományosság határait a keresztény hit és tanítás vizsgálata, ismertetése, magyarázása szabta meg. A latin nyelv terjedését elősegítette az egyház missziós munkája, s aSzent Jeromos (Sophronius Eusebius Hieronymus, kb. 340 – 420) által latinra fordított Biblia (Vulgata) a hit mellett a nyelvet is terjesztette szerte Európában és Európán túl is.

A nyelvészet szempontjából jelentősebb a középkor második fele (kb. 1100-tól). Ez a skolasztikus filozófia szakasza, amikor a nyelvészeti tudományok komoly szerepet játszottak, s jelentős nyelvészeti kutatások is folytak. Ez egyébként a gótika kora, az első egyetemek alapításának időszaka. A latin továbbra is a tudományos és a művelt világ „lingua franca”-ja maradt, de más nyelvek leírásai is kezdtek megjelenni.

Az ebben a korban végzett gyakorlati munka legkitűnőbb példája egy XII. századi ismeretlen izlandi tudós („az első grammatikus”) munkája, a Saemundar Edda hins fróda (A bölcs Saemundr Eddája), közönségesen: Edda dalok vagy Régibb Eddamelletti Prose Edda, amely tulajdonképpen egy, a költői stílusról és szerkesztésről írt mű négy, nyelvtani problémákat tárgyaló melléklete. Az írásreform egyik korai példája ez, mintegy összefoglalja és illusztrálja azokat az elveket, amelyek alapján a latin írásjeleket fel lehet használni az óizlandi nyelv rögzítésére. Meglepően modernnek ható fonológiai megfigyeléseket tartalmaz, amelyek a Prágai Iskola megállapításainak előlegzéseként hatnak.

A spekulatív nyelvtan mint a skolasztikus filozófia virágkorának (kb. 1200 – 1350) legjelentősebb terméke aPriscianus ésDonatus által megfogalmazott nyelvtani leírás és a skolasztikus filozófia ötvözete. (Maga a skolaszika az arisztotelészi filozófia és a katolikus teológia összeötvözése olyan gondolkodók által, mint például Aquinoi Szent Tamás, 1224 – 1274.) A skolasztikusok számára az egyszerű klasszikus nyelvleírás nem kielégítő, olyan nyelvelméletet igényeltek, amely összhangban van a kor gondolkodásával. Peter Helias a XII. század közepén kommentárt írt Priscianus munkásságáról, filozófiai magyarázatot keresve a lefektetett nyelvtani szabályokhoz. Ebben a logikát hívta segítségül a nyelvészeti problémák értelmezéséhez és rendszerezéséhez. A nyelvtani kérdésekben a filozófus szerepe és szava lett a döntő, a nyelvtan elméleti alapjai a filozófia tárgykörévé váltak. Albertus Magnus (Nagy Szent Albert), a Doctor Universalis, Aquinói Szent Tamás mestere (kb. 1200 – 1280) írta:

„Sicut se habet stulus ad sapientem,sic se habet grammaticus ignorans logicam ad peritum in logica”.

(Miként a bolond a bölcshöz, úgy viszonyítható a logikát nem ismerő grammatikus a logikában jártashoz.)

A kor véleménye szerint nem a grammatikus, hanem a filozófus az igazi értője a nyelvtannak:

„Non ergo grammaticus sed philosophus, proprias naturas rerum diligenter considerans (...) grammaticam invenit”.

A latin nyelv oktatásában természetesen egyszerűbb volt a képlet. Párizs és Toulouse egyetemeinPriscianus művét kommentárokkal toldották meg, a nyelvtani tudnivalókat kérdés-felelet formában dolgozták fel, alsóbb szinteken pedig a verses feldolgozás volt hallatlanul népszerű.Erfurti Tamás Fundamentum puerorum című munkája már eltért a korábbi hármas felosztástól: a nyelvtan négy része, az ortographia, a prosodia, az etymologia és diasynthetica. Ebben nem nehéz felfedezni a ma is használatos iskolai nyelvtani beosztást, amely a kisebb egységtől a nagyobb felé haladva írja le a fonetikát, a fonológiát, a morfológiát és a szintaxist.

A XII. század végétől a „grammatica” területének tudatos leszűkítését a nyelv egyetemes jellegének vizsgálata iránti igény kezdte ellensúlyozni. Arisztotelész ismert szembeállítását, mely szerint megkülönböztetünk spekulatív vagy elméleti diszciplínákat, és ezekkel szemben gyakorlati mesterségeket, átvitték az ismeretek elméleti és gyakorlati területeire, és ez a nyelvészetben is kifejezésre jutott. A „grammatica speculativa” a nyelvtan egyetemes kérdéseivel, míg a „grammatica positiva” a nyelv részletkérdéseivel foglalkozott. A grammatica speculativa a lényegesre és az univerzálisra koncentrált, a grammatica positiva pedig az egyedire és a sajátosra.

Roger Bacon(1214–1294), a „doctor mirabilis”, oxfordi Ferenc-rendi filozófus, aki maga is írt egy görög nyelvtant, a legelső spekulatív grammatikusok egyikeként úgy látta, hogy a nyelvtan minden nyelven lényegileg egy és ugyanaz, a fellelhető felszíni különbségek csupán véletlen változatok. „Grammatica una et eadem est secundum substantiam in omnibus linguis, licet accidentaliter varietur.”

A spekulatív nyelvtan legismertebb képviselői „modistae” néven ismertek, kis csoport tudós, melynek tagjai 1250 és 1320 között működtek a párizsi egyetemen. Első generációjuk képviselői közülMichel de Marbais-t említjük meg, második generációjukból Erfurti Tamás és Siger de Courtrai emelkedik ki. A spekulatív nyelvtan a nyelvelmélet jól körülírható és megkülönböztethető szakasza, s a spekulatív nyelvtanok, illetőleg a különböző szerzők tollából származó tanulmányok (De modis significandi [A jelölés / jelentés módjairól]) különbségeik ellenére is egységes felfogásról tanúskodnak. A „modi significandi” adta a keretet a verbalizációs folyamat leírásához. Véleményük szerint az emberi értelmen kívüli világ fogalmilag, az értelem révén ragadható meg mint fogalom, s ezt egy kimondott jel teszi ismertté, ily módon jön létre a signifié, a res significata, a jelzett. A res significata tulajdonságai, a modi significandi (közvetlenül a tárgy valós világbeli tulajdonságaiból származtatva) arra szolgáltak, hogy nyelvi szemantikai egységeket különböztessenek meg (dictiones). A dolgok a létezés módjának különféle tulajdonságaival (modi essendi) rendelkeznek, s ezeket a gondolkodás aktív vagy passzív módon fogja fel (modi intelligendi activi et passivi). Agyunk a jelentést hangok (voces) közvetítésével, szavak (dictiones) formájában fogja fel (módi significandi activi et passivi):

modi intelligendi activi                    modi intelligendi passivi

modi significandi activ                    modi significandi passivi

Itt tulajdonképpen a forma és az anyag kettősségével találkozunk, a modi essendi, a modi intelligendi passivi és a modi significandi passivi formálisan különböznek ugyan, minthogy más-más szintet képviselnek, de anyagilag ugyanazok, amennyiben a dolgok mint olyanok tulajdonságaira vonatkoznak, ahogyan azt gondolkodásuk felfogja, ahogyan azok a nyelvben kifejeződnek. A rendszer kulcsfogalma a modi significandi.

A modista elmélet a Priscianus-féle nyelvtan morfoszemantikai szemléletén alapult elsősorban, így inkább a szintaxis, a mondattan és a nyelvészeti elmélet területén ért el jelentős eredményeket. A későbbi szintaktikai elméletek számos alapvető fogalma erre az időszakra megy vissza. Az egyik XIII. századi író véleménye szerint a nyelvtannak a korábbi morfológiai középpontú nyelvleírás helyett inkább a mondattannal kell törődne.

A XIV. század közepén a nominalista filozófusok éles kritikával illették a modistákat.William of Ockham (kb. 1285 – 1348) tagadta, hogy a szavakat és a valóságot belső kapcsolat fűzné össze (azaz azt a feltevést, amelyen a modi significandi alapult), és kimutatta, hogy milyen különbség van a mentális és a beszélt nyelv között. Azt a következtetést vonta le, hogy a nyelv nem használható a megismerés módjaként, a külső realitás tükörképeként, sokkalta eredményesebb lenne a gondolkodást – vagy a valóságot – közvetlenül, nem a nyelv adott esetben torzító közvetítésével tanulmányozni. Ekkorra azonban a modi significandi már nyelvtani közhellyé vált.

Mindeddig a latinról latinul írt nyelvészeti munkákról esett szó. Valószínűleg ez volt a fő irányzat, szólni kell azonban az anyanyelven történő grammatikai munkáról is, amely a középkorban vette kezdetét. Az első kísérlet erre Aelfric nevéhez fűződik (1000 körül), aki óangolra fordítottaPriscinianus Institutionesgrammaticae című művének rövidített és átdolgozott változatát. Kísérlete azonban a normann hódítás és a latin térfoglalása miatt egy ideig folytatás és hatás nélkül maradt.

Írországban és Izlandon is történtek próbálkozások óír, illetve ónorvég nyelvű grammatikák készítésére, de az első komoly anyanyelven írt összefoglaló nyelvtan a XIII – XIV. században Provance-ban született. Az 1356-ban megjelent Leys d’Amors egészen a XVI. századig a legteljesebb anyanyelvi leírása egy nyelv nyelvtanának. A reneszánsz koncepciózus anyanyelvi nyelvtanírói már lényegesen továbbléptek, amikor nemcsak a nyelv leírását, hanem az elméleti, polemikus kérdések tárgyalását is célul tűzték ki.