A lingvisztika, a nyelvi gondolkodás történetét bemutató művek jobbára az eddig előadott tagolással, mondhatni, fejezetcímekkel tárgyalják anyagukat. A reneszánsszal kezdődően azonban eltérő módszerek alakulnak ki, az események egyszerű kronológiája helyett előtérbe kerül az irányzatok követése. Vivien Lawpéldául, aki tömör, a lényeget feltáró és követő történeti tanulmányt jelentetett meg az N. E. Collinge szerkesztette An Encyclopaedia of Language című kiadványban (London, 1990), ettől a kortól kezdve, az „universal” és „particular” vonulatot követve, el is bizonytalanodik, és a XIX. századi összehasonlító-történeti irányzat tárgyalásával be is fejezi áttekintését. F. M. Berjozin 1975-ös tudománytörténete a XIV – XVIII. század (A reneszánsz és ezután) bemutatásától szintén az iskolák tárgyalására tér rá:Humboldt,Sleicher és Saussure kap külön fejezetet, majd az orosz nyelvészetnek szentelt részeken túl az újgrammatikusok, a kazanyi iskola, a francia szociológiai irányzat (Meillet), ezt követően pedig a strukturális nyelvészetről szóló fejezetben a prágai és a koppenhágai iskola (Hjelmslev) kap még helyet, valamint az amerikai strukturalizmus.

Minthogy itt eddig az időrendet követtük – hiszen a nyelvtudomány történetéről van szó, s a kronológia nemegyszer döntő lehet –, a továbbiakban is ezen a nyomvonalon haladunk egészen a huszadik századig.

A reneszánsz (újjászületés) elnevezés utal arra, hogy a korszak érdeklődése újjáéledt a görög – római tudomány és művészet iránt. A középkorból az újkorba való átmenet időszakának, a reneszánsznak a csúcspontja a XV – XVI. századi Itália. S ez a nagy felfedezések kora is. Kolumbus, Vasco da Gama, Magellán neve ugyanúgy ismert, mint Dante, Boccaccio, Petrarca vagy Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raffaello és másoké. 1517-ben Németországból elindult világhódító útjára a reformáció, amit a katolikus egyház ellenreformációs, inkvizíciós válasza követett a XVI. század derekán. A XVII. század pedig a nagyarányú gyarmati terjeszkedés százada is volt.

A bennünket érdeklő talán legnagyobb hatású esemény 1445-ben történt. Gutenberg János (1397 – 1468) ekkor adta ki az első nyomtatott könyvet, a Gutenberg-Bibliát.

A. A. Reformátszkij Bevezetés a nyelvtudományba című könyvében (Moszkva, 1967) a következőképpen foglalja össze a reneszánsz hatását a nyelvre. Az előtérbe kerülő problémák az alábbiak voltak:

1) a nemzeti nyelvek létrehozása és fejlesztése;

2) a különböző nyelvek elsajátítása és tanulmányozása; valamint

3) az antik és középkori nyelvészeti örökség felülvizsgálása.

Konstantinápoly 1493-ban bekövetkezett bukásával nagyszámú görög tudós volt kénytelen Itáliába menni, akiknek tevékenysége nagyban hozzájárult a görög-római hagyományok iránti érdeklődés újraélesztéséhez. Az első modern görög nyelvtan nyugaton a XIV. század végén jelent meg, szerzője egy Konstantinápolyból érkező tanár. De a görög és a latin mellett a héber (mint az Ószövetség nyelve) tanulmányozása is egyre jobban kibontakozott, hiszen a reneszánsz embereszmény, az univerzális ember egyik jellemzője a „homo trilinguis”. A görög, a latin és a héber nyelv ismerete a művelt ember ismertetője volt. A héber nyelvtanok közül a német J. Reuchlin De rudimentis Hebraicis című művét (1506) emeljük ki, de természetesen jelentősek a héber nyelvészek munkái is. A héber lingvisztikai tevékenység főleg az arab nyelvészeti örökség hatása alatt fejlődött, s e hatások nem kis mértékben járultak hozzá az Európában mind ez ideig domináló latin és görög vonal maglazulásához. Ugyanakkor az anyanyelveken születő nyelvtani írások is kezdtek szaporodni: a XV. században jelent meg az első spanyolul írt anyanyelvi nyelvtan, a XVI. század elején az első francia és olasz, ezeket követte a lengyel, az ószláv stb.

A könyvnyomtatás jelentőségét aligha lehet eltúlozni. Szótárak jelennek meg, fontos bibliafordítások (Luther német Bibliája 1534-ben), s felvetődik a helyesírás és a kiejtés standardizálásának igénye is.

Az újlatin (román) nyelvek komolyabb tanulmányozásának Dante (1265 – 1321) De vulgari eloquentia (1306) A nép nyelvén való ékesszólásról című munkája adta az első jelentős lökést. E latinul írt műbenDante kifejti, hogy a világi nyelvet, a népit előtérbe helyezi a latinnal szemben, s nem a holt nyelvet, hanem az élőt kívánja irodalmi rangra emelni.

A középkori és a modern világ közötti átmenetet Pierre Ramée (Petrus Ramus, született 1515-ben) képviseli, aki különösen Észak-Európában vált népszerűvé, s a Párizs központú „septem artes liberales” elvű oktatást kívánta megreformálni, bátran elvetve az arisztotelészi gondolkodás dominanciáját is (minden, amit Arisztotelész mondott, hibás: „quaecumque ab Aristotele dicta essent commentitia esse”). Nyelvtani elméletét a Scholae grammaticae című munkájában fejtette ki, s görög, latin és francia nyelvtankönyveket is írt. Általában őt tekintik a modern strukturalizmus előfutárának.

Az Újvilág felfedezése és gyarmatosítása tovább tágította a korabeli világképet, s új nyelveket tárt föl. A világ szélesedésével a katolikus egyház missziós tevékenysége is kibontakozott (a jezsuiták és a római „Propaganda Fide” tevékenysége következtében). India, Kína, Japán feltárult, és ezzel az ott beszélt nyelvek iránti érdeklődés is felébredt.

A reneszánsz elsősorban mint a klasszikus világ iránt megújult érdeklődés vonult be a köztudatba, ám ennél sokkal többet jelentett. Ami témánkat illeti, megváltozott például a latin nyelvhez való viszony jellege is.

A spekulatív nyelvtan legáltalánosabb fogalmait élesen támadták a reneszánsz grammatikusok, mondván, hogy filozófiailag elfogultak, oktatási célokra kevésbé alkalmasak, és a klasszikus fogalmak barbár eltorzulását képviselik. Megpróbálták a beszélt latint visszaállítani rangjába; Rotterdami Erasmus (1469 – 1536) az ógörög nyelvre vonatkozóan mindmáig érvényes kiejtést szabott meg; a latint illetően a ’cicero’-ejtést ő fogadtatta el a ’kikero’-val szemben. A helyesírás terén is újító volt. A latin és görög nyelv tanítása fokozatosan elnyerte azt a formát, ahogyan ma is ismerjük.

A XVI – XVIII. században a nyelvészeti gondolkodást az empirizmus és a racionalizmus közötti vita határozta meg. Az empirizmus részben a középkori skolasztika általánosan elfogadott eszméi elleni lázadás szülötte. Galilei, Kopernikusz, Kepler tudományos megfigyelésre és modellezésre alapított tanainak filozófiai átfogalmazása elsősorban angolok érdeme: Francis Bacon (1561 – 1626), John Locke (1632 – 1704),George Berkeley püspök (1685 – 1753) és David Hume (1711 – 1776) a filozófiatörténet e korszakának kiemelkedő alakjai.

Az empirizmus alaptétele az volt, hogy minden emberi tudást az érzékek közvetítenek, majd az így nyert benyomásokat a gondolkodás absztrahálja, általánosítja. Hume teljességgel elveti a megismerés a priori voltát. Ennek az ellenkezője a Descartes és mások által képviselt racionalista felfogás, amely a megismerés bizonyosságát nem az érzéki benyomásokban, hanem az emberi ész vitathatatlan igazságaiban látja. Sok tekintetben a karteziánus álláspont volt a hagyományosabb, de a két irányzat megegyezett abban, hogy filozófiai érvelése a matematikán és a newtoni tudományon alapult a skolasztikus Arisztotelész helyett.

Az empirista-racionalista ellentét sarkalatos pontja volt a „velünkszületett eszmék” kérdése.Locke,Berkeley ésHume tagadták, hogy a tapasztalatot megelőzően bármiféle eszme plántálódhatott volna az emberi gondolkodásba; a karteziánus racionalisták viszont bizonyos velünkszületett eszméket a tudás bizonyosságának alapjaként fogtak fel: ilyenek a számok, egyes matematikai és logikai fogalmak.

A XVI – XVII. század során számos irányzat keletkezett a nyelvi gondolkodás területén, ezekben mind a racionalista, mind az empirista elemek fellelhetők.

A latin dominanciájának megszűnése a tudományos nyelvben (nemzetközileg is), az európai nemzeti nyelvek teljes körű elismerése, az új kontinenseken szerzett nyelv(észet)i tapasztalatok indukálták azt a feltevést, hogy az embernek módjában áll javítania a nyelvet, sőt akár létre is hozhat egy, a kor céljainak leginkább megfelelő nyelvet.

Gottfried Wilhelm Leibniz (1646 – 1716) Speciment calculi universalis című munkájában úgy vélte, a filozófusok azért nem értik meg egymást (ellentétben a matematikusokkal), mert a többértelmű szavakkal teletűzdelt köznapi nyelvet használják vitáik során, ezért célszerű létrehozni egy fogalmak kifejezésére is alkalmas formanyelvet, „characteristica universalis”-t, melynek elemeit grafikus figurák jelölik.

[…]

Az összetett fogalmakatLeibniz a kombinatorika segítségével egyszerűbbekre bontotta (első fokú, elemi fogalmak, másod- és harmadfokú fogalmi párok stb., így például egy harmadfokú fogalom vagy három elemi fogalomból vagy egy első fokú és egy másodfokú elem kombinációjából állhat).

A latint mint természetes nyelvet át akarta kódolni a racionális nyelv rendszerébe. Kiiktatta a deklinációt, a konjugációt, eltörölte a nyelvtani nemet, nála az ige nem változik személy és szám szerint, a jelzőt nem kell egyeztetni a jelzett szóval, csak két szófaj van, a főnév és az ige stb.

A XVII. században és később is sok tudós alkotott univerzális nyelvet. (Erről lásd bővebbenSzerdahelyi István: Bábeltől a világnyelvig (Budapest, 1977) című könyvét és Antal László: A világnyelv (Budapest, 1984) című összeállítását.) Megemlítendő, hogy a mai gyorsírás a XVI. századi angolTimothy Bright e szellemben végzett munkájának köszönheti létezését.

Az empiristák művelték a leíró fonetikát, hangsúlyozták a különböző nyelvek grammatikai függetlenségét stb., míg a filozófiai nyelvtanokon a racionalista gondolkodás érződik. Ezek legjellemzőbb példája a francia Port Royal nyelvtan.

A jelenkorra jellemző nyelvi univerzálékutatás és -elmélet elődeit itt találjuk. A versailles-i Port Royal-ban 1637 – 1660 között tudósközösség működött, amelynek főműve a szerző nélkül megjelent Grammaire generale et raisonnée (1660). Ma már tudni véljük, hogy a szerzők Claude Lancelot (1615 – 1695) és Antoine Arnauld (1612 – 1694). A mű a partikuláris nyelvtan és a filozófia találkozása. MiközbenLancelot latin, görög, spanyol és olasz nyelvtanokat írt, arra a felismerésre jutott, hogy ezekben a nyelvekben közös jellegzetességek vannak, és ezek feltehetően a többi nyelvben is fellelhetők. Filozófus kollégája, Arnauld induktív módon igazolta a nyelv kognitív alapját. A grammatikai különbségtevés alapját mentális műveletek képzik. A három primer művelet: a fogalomalkotás (mint például „kerek”), az ítéletalkotás (mint „a föld kerek”) és a következtetés adta a keretet a beszédrészek megkülönböztetésére és a mondattan tanulmányozására. Nem a grammatikai, hanem a logikai elemzés fontos a számunkra, s mivel a logikai műveletek és nyelvi következményeik egyetemesek, bármely nyelv szolgálhat illusztrációul. Például az az állítás, hogy „a láthatatlan Isten alkotta a látható világot” (Dieu invisible a créé le monde visible) explicitebb így: Isten, aki láthatatlan, alkotta a világot, amely látható, vagy még tovább menve mondhatjuk, hogy ebben három állítás rejlik (mélyszerkezet!): Isten láthatatlan + Isten alkotta a világot + a világ látható. Érthető, hogy a transzformációs nyelvtan mai művelői e gondolatokat szellemi előzményeiknek tekintik.

Igaz, a Grammaire générale volt az első, ezt azonban számos olyan „általános”, „filozófiai”, „univerzális” és „spekulatív” nyelvtan követte, melyek szerzői a logikai elvnek a nyelvben való érvényesülését kívánták bizonyítani. Ilyen például az angolJames Harris 1751-ben megjelent nyelvtana, a Hermes, or a Philosophical Inquiry concerning Universal Grammar vagy a német A. F. Bernhardi Anfangsgründe der Sprachwissenschaft (1805) című műve.

Olyan témák is kezdtek a nyelvészeti érdeklődés homlokterébe kerülni, amelyeknek korábban nem tulajdonítottak jelentőséget, vagy amelyek feledésbe merültek. A francia felvilágosodással újból napirendre került a nyelveredet problematikája, a gondolkodás és a nyelv viszonyának mibenléte, a nyelvfejlődés mindmáig megválaszolatlan kérdésköre, kialakult a nyelvtipológia, és a román nyelvek körében már korábban megindult összehasonlító-történeti nyelvészeti munka nyitánya volt a XIX. századi nagy változásoknak.

A század utolsó éveitől kezdve a nyelvészet egyik legfontosabb eseményeként feltárult az ősi, indiai szanszkrit nyelv, s ez előrevetítette, hogy az új század a történetiség, a történeti-összehasonlító nyelvészet évszázada lesz. Így is történt. Ma már nyelvészeti közhelynek számít, hogy a XIX. század az indoeurópai nyelvek és a német nyelvtudósok évszázada. O. Jespersen még 1922-ben is azt írta, hogy a lingvisztika elsősorban történelmi vizsgálódás. Mindenesetre tény, hogy a század elején a nyelvszerkezet legizgatóbb kérdései és felfedezései elsősorban a történeti szemléletű nyelvvizsgálatot támogatták.