Mi minden történt az 1800-as évek elején? Európában és Amerikában sorra nyitották meg kapuikat az új egyetemek, s a később oly gyümölcsözőnek bizonyuló amerikai-európai eszmekapcsolat ekkor kezdett kialakulni. A közoktatás is hatalmas lendületet vett, tudományos társaságok alakultak, folyóiratok jelentek meg, s az egyre jobb kommunikációs lehetőségek elősegítették az eszmék áramlását.

Ami a nyelvészetet illeti, alighanem még a laikusok előtt is ismerősnek tűnik egyik-másik név a tudomány nagyjai közül, például Grimm,Whitney,Meyer-Lübke, Max Müller,Brugmann, esetleg mások. És ha egy pontos évszámot keresünk a modern nyelvtudomány kezdeteinek megjelölésére, akkor ez 1786, amikor Sir William Jones, az indiai brit bíróság tagja, amatőr, de igen széles látókörű és művelt nyelvész Kalkuttában a Royal Asiatic Society nyitó ülésén felolvasást tartott. Ennek során kétségtelennek mondotta a klasszikus indiai nyelv, a szanszkrit rokonságát a latin, a görög és a germán nyelvvel. Szavait minden, ezzel a témával foglalkozó könyv előszeretettel idézi.

„The Sanskrit language, whatever may be its antiquity, is of a wonderful structure; more perfect than the Greek, more copious than the Latin, and more exqusitely refined than either; yet bearing to both of them a stronger affinity, both in the roots of verbs and in the forms of grammar, than could possibly have been produced by accident; so strong indeed, that no philologer could examine the Sanskrit, Greek, and Latin, without believing them to have sprung from some common source, which, perhaps, no llonger exists. There is a similar reason, though not quite so forcible, for supposing that both the Gothic and the Celtic had the same orogon with the Sanskrit.”

„A szanszkrit nyelv, bármilyen régi is legyen, csodálatos szerkezetű; tökéletesebb, mint a görög, gazdagabb, mint a latin, és mindkettőnél finomabban kimunkált; mégis mindkettővel oly erős rokonságot mutat, mind az igetöveit, mind a nyelvtani alakokat nézve, semhogy ez csupán a véletlen műve lehetne; valójában annyira erőset, hogy nincs az a filológus, aki a szanszkritot, görögöt és a latint tanulmányozza és ne vélekedne úgy, hogy egy közös forrásból erednek, amely talán ma már nem is létezik. Hasonló okunk van, ha nem is ennyire alapos, azon föltevésre, hogy mind a gót, mind a kelta nyelv ugyanonnan ered, mint a szanszkrit.”

Természetesen már korábban is voltak az európaiaknak ismereteik a szanszkritről, és a rokonság eszméje is felmerült. Ettől kezdve azonban az ezzel kapcsolatos tanulmányok rendszeresekké és céltudatosakká váltak. Európa tanulni kezdte a szanszkritot. Ebben nem kis érdeme volt a Schlegel fivéreknek:F. von Schlegel 1803-ban Párizsban kezdte szanszkrit tanulmányait, testvére A. W. von Schlegel 1819-ben a bonni egyetem szanszkrit nyelvészeti professzora lett. Az összehasonlító-történeti nyelvészet fejlődésében a szanszkrit és az európai nyelvek összehasonlítása jelentette az első szakaszt. A szanszkrit művekből Európa közvetlenül ismerhette meg az indiai nyelvészeti tudományok külön vonalon végbement fejlődésének eredményeit, s ezek maradandó hatást is gyakoroltak a nyelvészetre.

Az indiai nyelvészet eredményei iránt mélyebben érdeklődők bőséges irodalmat találhatnak minden nyelven. Itt csupánPanini szanszkrit nyelvtanát emeljük ki, amely mintegy eszenciáját adja az indiai nyelvészetnek. Az indiaiak az európaiakhoz hasonlóan sokat vitatkoztak azon, hogy vajon a szavak elsődleges osztályokat jelölnek-e, vagy absztrakt univerzálékat. Megoszlottak annak megítélésében is, hogy a szó előbbre való-e a mondatnál, vagy fordítva. Mindenesetre a mondat szemantikai egységét hangsúlyozva különös figyelmet fordítottak a külön elemekként kiejtett szavak és az összefüggő mondat részeiként kiejtett szavak fonológiai és fonetikai különbségeire.

Minden komoly nyelvészeti koncepció elkerülhetetlenül beleütközik abba a kérdésbe, hogy milyen kapcsolat áll fönn a kimondott vagy leírt közlés és a nyelv mint rendszer között. Langue és parole, absztrakció és exponens, forma és anyag – ezen kettősségekkel kísérli meg a modern nyelvészet megközelíteni ezt a problémát. Az indiaiak ezt a sphota elméletben tették. Ennek lényege a következő. Minden lingvisztikai elem vagy konstituens két megkülönböztethető elemet tartalmaz: az aktuális elemet vagy egyéni realizálódást (dhvani) és azt a ki nem fejezett és állandó egységet (sphota), amelyet mindegyik dhvani megvalósít. Beszéltek mondat sphotáról, szó sphotáról és hangegység sphotáról.

Az indiai fonetikusok munkája jóval meghaladja az európaiakét. A fonetika helyét akként állapították meg, hogy ez köti össze a nyelvtant és a közleményeket, s leírását három fázisban közelítették meg: egyrészt artikulációs folyamatként, másrészt szegmensekként (magánhangzók és mássalhangzók), harmadrészt szegmensek szintéziseként a fonológiai szerkezetekben. Annak ellenére, hogyPanini munkája nem tekinthető a szanszkrit nyelv teljes nyelvtanának, Bloomfield mint „az emberi szellem legnagyobb alkotásainak egyikét” ismeri el. (Egyébként Bloomfield 1929-es Language című munkája (New York, 1933) mintegy tíz oldalt szentelPanini módszerének ismertetésére.)

A XIX. század egyik előzménye tehát a szanszkrit nyelv tanulmányozása volt. A másik az első nyelv kérdése. Ezzel külön fejezetben kívánunk foglalkozni, ahogyan a történeti-összehasonlító gondolkodás bemutatása is külön részt igényel. De a tárgyalás folyamatossága előírja, hogy legalább a legjelentősebb neveket megemlítsük.Dantéról már esett szó; az ő centum és satem csoportosítását vitte tovább J. J. Scaliger (1540 – 1609), aki már tizenegy nyelvcsaládot (Muttersprachen vagy Matrices linguae) különböztetett meg; a XVII. századbólA. Stiernhielm említhető, aki a hébert tekintette ősforrásnak; a XVIII. századbanG. W. Leibniz munkássága jelentős e téren. A sok német között valódi úttörőnek számít két magyar nyelvtudós,Sajnovics János (1733 – 1785) ésGyarmathi Sámuel (1751 – 1830).

A XIX. század korai nyelvészei közül csupán négyet emelünk ki: a dán Rasmus Raskot (1787 – 1832), a németJacob Grimmet (1785 – 1863),Franz Boppot (1791 – 1867) ésW. von Humboldtot (1767 – 1835). Velük vette kezdetét az indoeurópai nyelvcsalád történeti vizsgálata, s ők a megalapítói a tudományos történeti nyelvészetnek.

A század közepének legnagyobb hatású és történetileg legfontosabb alakja August Schleicher (1821 – 1868), a Stammbaumtheorie (családfaelmélet) atyja. Az ő tanítványa voltJ. Schmidt, aki a Wellentheorie fogalmával írta be nevét a nyelvtudomány történetébe.

A század végi nyelvészeti vitákban nagy szerepet játszó újgrammatikusok hatása hatalmas volt. Programadó cikkük (H. Osthoff és K. Brugmann tollából) 1878-ban jelent meg. Főként a fonetika és a dialektológia terén hoztak sok újat, s az iskolához olyan kutatók tartoznak, mintH. Paul (lásd például a Principien der Sprachgeschichte című munkáját, Halle, 1920),W. Meyer-Lübke (lásd például a Grammatik der romanischen Sprachen című művét, 1890), az angol J. Wright, a francia A. Meillet és az amerikaiak közül F. Boas, E. Sapirés L. Bloomfield.

Az újgrammatikusok nyelvészeti koncepciójának alapja az individuális pszichologizmus volt. A nyelvfejlődés legfontosabb tényezőjének a hangtörvényeket és az analógiát tekintették.Delbrück a hangtörvényekkel kapcsolatban a következőket írja: lényegük „az azonosság, amely egy bizonyos időben egy bizonyos nyelvben keletkezik és csak ebben a nyelvben és ebben az időben érvényes”. Paul elkülönítette a mondat pszichológiai és grammatikai aspektusát. A szavak jelentésváltozásának okait abban látta, hogy az egyéni pszichikum nem állandó.

Az iskola ellenfelei már a kezdetekkor megszólaltak. Az a tételük, hogy a nyelvnek a beszélőktől függetlenül nincs léte, az idealista vagy az esztétikai iskola ellenkezését váltotta ki, példáulK. Vosslerét Münchenből vagy az olasz B. Crocéét. Az utóbbiak elsősorban az irodalmi nyelvre koncentráltak, s a nyelv fejlődésében is az irodalmi és az esztétikai elemeknek tulajdonítottak meghatározó szerepet. Olaszországban főként az úgynevezett neolingvista iskola állt szemben az újgrammatikusokkal, melynek képviselői (M. Bartoli, G. Bonfante és mások) az idealista-esztétikai szemléletet kombinálták a dialektológiai vizsgálatok eredményeivel. Az újgrammatikusoknál nagy szerepet játszó univerzalitást kritizáltaH. Schuchardt ésJ. Gilliéron. Schuchardt ezt a címet adta egyik cikkének: Über die Laurgesetze: gegen die Junggrammatiker (1885), azaz A hangtörvényekről: az újgrammatikusok ellen. Baudoin de Courtenay, a kazanyi iskola alapítója szintén az újgrammatikusok ellenzői közé tartozott.

Bár az újgrammatikusok nézetei a korabeli és a rákövetkező idők nyelvészeti kutatásai nyomán némiképp módosultak, alaptételeik többnyire ma is helytállóak.

Az újgrammatikusokkal kapcsolatban jó eligazítást adnak a Telegdy Zsigmond szerkesztette „Szöveggyűjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához” (Budapest, 1986) című jegyzet megfelelő fejezetei.

Ha áttekintésünk a modern korhoz közeledve mindinkább vázlatos is, elérkeztünk a XX. századhoz, melynek nyitányát nyelvészeti szempontból Ferdinand de Saussure munkássága jelenti.