Ferdinand de Saussure (1857 – 1913) Genfben született értelmiségi családban. A nyelvek iránti fogékonysága és tehetsége már korán megnyilvánult, kiválóan tudott görögül és latinul. Lipcsében két évig tanult az összehasonlító nyelvészet mestereinél (Curtiusnál, Leskiennél). Itteni tanulmányainak eredménye az újgrammatikus szellemű, de az iskola képviselői által eléggé hűvösen fogadott Mémoire sur le system primitif des voyelles indo-européennes, magyarul Az indoeurópai nyelvek kezdeti magánhangzórendszere című dolgozata. 1880-ban készült doktori disszertációja is az összehasonlító nyelvtudomány köréből íródott. Párizsban tevékenyen részt vesz a párizsi nyelvészkör munkájában. 1884-től kezdve kizárólag oktatással foglalkozik. 1891-től Genfben találjuk, 1907-ben tanári katedrát kap. Ez idő alatt nem publikál, a nyelv lényegéről vallott újszerű felfogását egyetemi előadássorozataiban foglalja össze. Ezek anyagát a hallgatók jegyzetei és Saussure feljegyzései alapján Charles Bally és Albert Séchehaye állította össze, és adta ki 1916-ban Cours de linguistique générale címmel. Számtalan nyelvre lefordították, s rendkívüli nagy hatással lett a XX. század sokféle nyelvészeti irányzatára. Magyarul 1967-ben Bevezetés az általános nyelvészetbe címmel jelent meg. A híres mondás, hogy „Mindnyájan Gogol köpenyéből bújtunk elő”, bízvást alkalmazható századunk nyelvészeire, így vagy úgy szinte mindannyian kötődnek a saussure-i tanokhoz.

Ferdinand de Saussure nyelvészeti koncepciójának alapja az újgrammatikus nézetek kritikája. Hatással voltak rá a francia pozitivista szociológusok is, A. Comte (1798 – 1857), E. Durkheim (1858 – 917) és G. Tarde (1843 – 1904). Ahogyan Durkheim szerint a társadalom nem más, mint számos tudat mechanikus asszociációja,Saussure szerint:

„a nyelv: grammatikai rendszer, amely potenciálisan minden agyban létezik, pontosabban az egyének egész közössége agyában, hiszen a nyelv teljességében egyikük agyában sem létezik, hanem teljes mértékben csakis a tömegben.”

Durkheim hatása fedezhető fel a nyelvi jel motiváltságáról szóló állításban is, mivel a nyelvet olyan társadalmi ténynek fogja fel, amely az emberen kívül létezik.Tarde a társadalmi élet alaptörvényének a tükrözés törvényét tekintette. Szerinte a társadalomban semmi olyan nem létezik, ami ne lenne meg az egyénekben.Saussure a beszéd és a nyelv szétválasztásában hasonlóképpen gondolkodik: „A nyelvet a beszédtől elválasztva egyúttal elválasztjuk 1. a társadalmit az egyénitől, 2. a lényegest a járulékostól és többé-kevésbé véletlentől is.”

Saussure nézeteire hatást gyakorolt az összehasonlító-történeti nyelvtudomány tételeinek kritikája is. Az összességében meglehetősen újszerű saussure-i nézetek eredetét kutatva megállapítható, hogy a Cours… által felvetett problémák: a nyelv rendszer jellege, a nyelvi jel szerepe a nyelvben, a nyelv jelenkori állapota és története (szinkrónia és diakrónia), külső és belső nyelvészet, nyelv és beszéd stb. kérdéseivel összefüggésben többnyire megtalálhatók elődei vagy kortársai,Humboldt,Whitney, Bauduin de Courtenay, Krusevszkij és mások műveiben. Érdeme, hogy mindezeket összefogva alkotta meg a nyelv egységes elméletét, ha nem is ellentmondásmentesen, ha nem is véglegesen, miként ezt a saussure-i tanítás utótörténete is bizonyítja.

[…]

A fenti ábrán látható saussure-i séma mutatja a nyelv és a beszéd szembeállítását, melynek lényege a nyelv társadalmi és a beszéd individuális jellege. Saussure előírja a beszédtevékenység két oldalának, a nyelv lingvisztikájának és a beszéd lingvisztikájának külön-külön tanulmányozását. Az előbbi a tárgya maga a nyelv, az utóbbié az egyéni beszéd, amely a nyelvhez képest másodlagos szerepű.

A szinkronikus nyelvészet az egyidejűleg létező elemeket összefogó és rendszert alkotó logikai és pszichológiai viszonyokkal foglalkozik majd, amint azok ugyanazon kollektív tudaton belül léteznek. A diakronikus nyelvészet viszont azokat a viszonyokat fogja tanulmányozni, amelyek egymás után, nem ugyanazon kollektív tudatban élő elemeket egyesítenek, és amelyek úgy lépnek egymás helyébe, hogy maguk között nem alkotnak rendszert.

F. de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe, Budapest, 1967.

Saussure érdeme a beszédfolyamatban lévő belső ellenmondások feltárása. Vitatott kérdés ugyanakkor, hogy mely egységek sorolhatók a nyelvhez, és melyek a beszédhez.

A XX. század elején nagy jelentőségű volt Saussure-nek az a felismerése, hogy a nyelvet egyrészt mint rendszert, másrészt mint a kommunikáció eszközét szükséges vizsgálni. E felismerés újdonsága az, hogy a különböző lingvisztikai elemek összevetésével határozza meg az egyes nyelvi elemek tulajdonságait, s a nyelvészet feladatául a viszonyok kategóriáinak vizsgálatát szabja meg. A figyelem itt az oppozícióra összpontosul, minthogySaussure szerint „a nyelvben semmi más nem létezik, csak a különbségek”; „a nyelvben csak különbségek vannak, pozitív momentumok nélkül”.

Saussure kétféle típusú viszonyítást különböztet meg: az egyik a paradigmatikus, a másik az asszociatív.

A szavak összekapcsolódásuk folyamán olyan viszonyokat hoznak létre egymás között, amelyek a nyelv lineáris voltán alapulnak. Az ilyen kapcsolatokat, amelyek a kiterjedésen alapulnak, szintagmának nevezhetjük.

(…) A szintagmatikus viszony mindig »in praesentia« áll fenn: két vagy több, egy valóságos sorban egyformán jelenlévő elemen alapul.

Másfelől (...) a szavak, lévén bennük valami közös, összekapcsolódnak az emlékezetben és csoportokká alakulnak (...) nem a kiterjedésen alapulnak: székhelyük az agyban van; annak a belső készletnek a részei, amely a nyelvet minden egyén tudatában alkotja. Ezeket asszociatív viszonyoknak nevezzük (...) Az asszociatív viszony (...) »in absentia« egyesít elemeket egy virtuális mnemonikus sorban.

F. de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe, Budapest, 1967.

Példák:

szintagmák: re-lire; s’ il fait beau temps, nous sortirons; Wohn-Zimmer, ein Haus bauen;

paradigmák: (Hjelmslev később ezt az elnevezést vezette be): enseigment, instruction, apprentissage, education; Gehalt, Sold, Lohn, Einkommen, Bezüge, Honorar stb.

Saussure nagy jelentőséget tulajdonított a relációelméletnek. Felfogása, hogy tudniillik a nyelvi rendszer kölcsönösen összefüggő elemek összessége, a viszonyok két típusáról alkotott tanításában konkretizálódott. A nyelvi rendszert matematikai pontosságú rendszernek tekintette, úgy látta, hogy minden nyelvi viszony kifejezhető matematikai képletekkel, s a rendszer komponenseinek jelölésére matematikai kifejezést használt: tag. A viszonyok összessége meghatározza a nyelvnek mint a kommunikáció eszközének a szerepét. Ebben rejlik a nyelv társadalmi jellege. De a nyelven kívül más társadalmi jelenségek is vannak, például politikai, jogi stb. jelenségek. Mi különbözteti meg a nyelvet a többi társadalmi jelenségtől? Saussure válasza: a jelszerűség. „A nyelv eszméket kifejező jelek rendszere.”

„A nyelv gondolatokat kifejező jelek rendszere” – mondja Saussure, s egyben felveti egy olyan tudomány szükségességét, amely „a jelek életét tanulmányozza a társadalmi életen belül”. Ez a szemiológia.

Tekintettel e diszciplína alapvető fontosságára, külön fejezetet szentelünk a szemiológiának (szemiotikának) és a szemantikának.

Saussure a nyelvi jelet pszichikai lényegként határozza meg, ezért a nyelvtudomány mint egy sajátos jelrendszerrel foglalkozó tudomány a szemiológia, vagyis a jellel általában foglalkozó diszciplína része. A szemiológia pedig az általános pszichológiához tartozik, a nyelvtudomány tehát a pszichológia részének tekinthető.

A nyelvi rendszer sajátosságainak mély és alapos elemzése ad absurdum víve, olyan felfogáshoz vezet, hogy a nyelv nem más, mint tiszta viszonyok összessége, amelyek mögött nincs semmi valós.L. Hjelmslev éppenSaussure ezen elképzelését gondolva tovább, vált a glosszematika magalapozójává, a koppenhágai strukturalista iskola vezető teoretikusává.

AmikorSaussure szembeállította a nyelvet és a beszédet, ezt a nyelvészet első válaszútjának nevezte. A második a szinkrónia és diakrónia szembeállítása, azaz a nyelv vizsgálata egy adott pillanatban, illetve történeti fejlődésben. Ebből következően kétféle nyelvészetet különböztet meg: a szinkronikus és a diakronikus nyelvészetet.

Saussure ennek alátámasztására felhozza, hogy

minden tudománynak érdeke lenne, hogy pontosabban megjelölje azokat a tengelyeket, amelyeken azok a dolgok, amelyekkel foglalkozik, nyugszanak.

F. de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe, Budapest, 1967.

[…]

A fenti ábra szerint mindenütt meg kellene különböztetni:

1) az egyidejűleg létező dolgok tengelyét (AB), amely az egyidejűleg létező dolgok közötti kapcsolatokra vonatkozik, ahonnan az idő közreműködése teljesen ki van zárva és

2) az egymásra következő dolgok tengelyét (CD), amelyen egyszerre mindig csak egy dolgot lehet megvizsgálni, de amelyen az első tengelyen lévő dolgok mindegyike változásaival együtt szerepel.

„Leginkább a nyelvész kényszerül rá erre a megkülönböztetésre.” „Szinkronikus mindaz, ami tudományunk statikus oldalára vonatkozik; diakronikus pedig mindaz, ami a fejlődési folyamatokkal van összefüggésben. Ugyanígy a szinkrónia és a diakrónia nyelvállapotot, illetőleg fejlődési szakaszt fog jelenteni.”

A szinkronikus nyelvészet a nyelvvel, a diakronikus pedig a beszéddel foglalkozik. Az „általános grammatika” a szinkrónia területe.

Saussure következtetései az alábbiak.

1. A szinkróniában és a diakróniában más-más erők jelennek meg. Ezeket nem lehet törvényeknek nevezni, hiszen a törvény(szerűség) általános és kötelező érvényű kell hogy legyen. A nyelv szinkrón állapotának erői vagy szabályszerűségei gyakran általánosak, de soha nem kötelező érvényűek. A diakrón állapot szabályszerűségei gyakran kötelezőek, de soha nem jelentenek általános érvényességet.

2. Egy adott nyelv szinkrón állapota sokkal közelebb áll egy másik nyelv szinkronitásához, mint a maga múltbeli (diakronikus) állapotához.

Ezen a ponton azonbanSaussure a nyelvtörténetet megfosztja rendszer jellegétől. A nyelv rendszer jellege csakis a szinkróniában jelenik meg, amely önmagában változatlan. Ezzel viszont mindenfajta nyelvi változást a véletlennek kell betudni.

Mindenesetre a nyelv szinkrón vizsgálatának fontosságát hangsúlyozva, Saussure eléggé aláásta a hagyományos összehasonlító-történeti nyelvtudomány alapjait, és előkészítette a talajt a nyelvi elemzés újfajta módszerei számára.

A saussure-i elvek némelyike korrekciókra szorult.

[…]

A francia nyelvre vonatkoztatva a fenti ábra Ch. Baylon ésP. Fabre: Initiation a la linguistique című könyvéből (Paris, 1990) azt illusztrálja, hogy lehetséges ugyanazon nyelv két egymást követő, előzőleg szinkronikusan vizsgált fejlődési szakaszát összehasonlítani.

[…]

Ugyancsak szellemes ábrázolást találunkF. Cipolla ésG. Mosca La linguistica applicata all’ insegnamento dell’ italiano” (1974) című könyvében.

A nyelv lényegének megértéséhez a következő fontos oppozíció a külső és a belső nyelvészet, azaz a nyelv külső és belső elemeinek szembeállítása.

A nyelvre ható nyelven kívüli tényezők közül Saussure mindenekelőtt a nyelv és a nemzet történetének kapcsolatára utal. Szavai szerint a két történelem összefonódik, hat egymásra; egyrészt a nemzeti szokások tükröződnek a nyelvben, másrészt a nyelv jelentős mértékben alakítja a nemzetet. („Nyelvében él a nemzet” – mondja a magyar.) A hódítások, a gyarmatosítás, a migráció stb. mind hatással van a nyelv terjedésének határaira, a nyelven belül pedig a nyelvjárások viszonyaira, az irodalmi nyelv kialakulására stb. A nagy történelmi események (például a római hódítás) messzemenő hatással voltak a nyelvre. A külső nyelvészethez sorolható mindaz, aminek köze van a nyelvek földrajzi elterjedéséhez és dialektusokra töredezéséhez.

Bizonyos nyelvi jelenségek, mint például a jövevényszavak is az extralingvisztikai tényezők közé sorolhatók. A külső tényezők azonban nem meghatározóak, minthogy nem érintik magának a nyelvnek a szerkezetét, mechanizmusát, belső felépítését.

Humboldt és mások is meghúzták a határvonalat a belső és a külső nyelvészet között, ám azSaussure érdeme, hogy a nyelvészek figyelmét elsősorban a belső nyelvészetre irányította.Saussure ezzel zárja könyvét:

a nyelvtudomány egyetlen és igazi tárgya a nyelv – önmagában és önmagáért vizsgálva.

Saussure halálának ötvenedik évfordulóján 1963-ban E. Benveniste azt írta, hogy napjainkban aligha akad olyan nyelvész, aki ne kapcsolódnék valamilyen módon de Saussure-höz, ahogyan nemigen van olyan általános nyelvelmélet sem, amelyben ne említenék nevét. Eszméi valóban nagy hatásúaknak bizonyultak századunkban.

Az indoeurópai nyelvek összehasonlító vizsgálatában Meillet, Benveniste, az orosz Kurilovics továbbvittékSaussure kezdeti indoeurópaisztikai tevékenységét. A nyelv társadalmi jellegének hangsúlyozása miatt mondhatjuk, hogy Saussure a megalapítója a nyelvészet szociológiai irányának, a szociolingvisztikának.

Az alapvető művetA. Meillet, Ch. Bally ésA. Sechehaye, egykoriSaussure-tanítványok már a genfi egyetem professzoraiként szerkesztették és jelentették meg, miközben elsősorban a beszédlingvisztikát művelték. A franciák körében a szociológiai irányzat mindig is erős volt (lásd Meillet, Vendryes, Marcel Cohen és mások munkásságát). Közvetlenül kimutatható kapcsolat van Saussure és a modern nyelvtudomány strukturalistái között is. Közülük jó néhányan mint fonetikusok működtek és működnek (például az orosz Trubeckoj és a prágai iskola tagjai). Mások meg a nyelv rendszer jellegére irányították figyelmüket (példáulL. Hjelmslev). Az a tény, hogy az európai strukturalizmus kölcsönvette Saussure nem egy elképzelését, indokolja, hogy őt tekintsük a strukturalizmus egyik előfutárának.