A jelenkor soha nincs előzmények nélkül. Ha a XX. század igen tarka nyelvészeti képét vesszük szemügyre, a fővonalak a megelőző évszázad alapvető irányzatai nyomán rajzolódnak ki. Éspedig:

1. folytatódott az európai nyelvészek hagyományos grammatikai és egyéb lingvisztikai munkája;

2. főként az indiai nyelvészet hatására jelentős fonetikai és fonológiai munkásság indult meg;

3. a nyelvtudomány mint történelemorientált diszciplína asszimilálódott bizonyos, tipikusan XIX. századi vonulatokhoz, például a természettudományos pozitivizmushoz, az evolucionizmushoz, a komparativizmushoz stb.

A legszembetűnőbb változás a leíró nyelvészet fejlődése a történetivel szemben, aminek következtében jelenleg egyértelműen a leíró nyelvészet dominál. Ebben természetesen oroszlánrésze vanFerdinand de Saussure-nek. Neki köszönhető a strukturális nyelvelmélet térnyerése, sőt meghatározó jellegének kialakulása a fonológiában, miközben a XIX. századi fonetikusok munkássága is ide torkollt. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a múlt század második felének kiemelkedő fonetikusa, az angol Henry Sweet (1845 – 1912) még nem használta a fonéma szót, terminus technicusként a lengyel-orosz Baudouin de Courtenay vezette be azt, majd Saussure phonemeje tette általánossá a nyelvészetben.)

Említettük, hogy a modern nyelvészetSaussure-rel veszi kezdetét. De mit értünk hagyományos nyelvészeten? Természetesen mindent, ami előtte vagy századunk előtt történt a nyelvészeti gondolkodásban. A modern nyelvészet a régivel, a hagyományossal való szembenállást is jelent, de annak elvetését, tagadását semmiképpen sem.

A XIX. század a természettudományok kora volt. Magától értődik, hogy a természettudományos gondolkodás áthatotta a humán tudományokat, köztük a nyelvészetet is. Még inkább így van ez századunkban, amikor a matematika, a matematikai gondolkodás valósággal uralja a tudományos életet. Az egzaktság igényével egyre mélyebben hatolnak be a nyelvészetbe is a halmazelmélet, kombinatorika, matematikai logika stb. eszközei és módszerei.

Az eddig követett kronológiai rendről itt áttérünk (mert át kell térnünk) a legjelentősebb nyelvészeti irányzatok bemutatásán alapuló leírásra. A szóban forgó irányzatok egyrészt átvették és továbbfejlesztették az elődök hagyatékának arra érdemes részét, másrészt elvetették a hagyományos nyelvészet számos hajtását, s újabb és újabb gondolatkörökkel darabolták szét a nyelvészet sok évszázadon át egységesnek látszó domíniumát. Napjainkban ugyanakkor az is észrevehető, hogy a nyelvtudomány lassanként visszatér a hagyományos nyelvészet céljaihoz és részben kereteihez is.

A klasszikus nyelvészet hagyományos gondolatköre a nyelvészeti pozitivizmus volt, de jellemezte a részletkérdések iránti fogékonyság is.

A XX. század elején működő „nyelvészeti iskolák”: a Prágai Nyelvészkör, a koppenhágai glosszematikusok, az olasz neogrammatikusok, a Párizsi Iskola, a Moszkvai Iskola, a Leningrádi Iskola, a New York-i Nyelvész Kör a közös vonások helyett inkább az egymástól való elhatárolódásra helyezve a hangsúlyt, a strukturális szemlélet (struktúrán a rendszer, a nyelv jelszerűsége értendő) zászlaja alatt szálltak szembe a hagyományokkal. Századunk második felében pedig (Chomsky híres Syntactic structures című műve, 1957 nyomán) a transzformációs generatív szemlélet lett az uralkodó irányzat.

Azoknak, akik a modern nyelvtudomány kérdéseiben kívánnak részletesebben tájékozódni, bőséges szakirodalom áll rendelkezésére minden nyelven. Tekintsünk közülük legalább néhányat.

Bertil Malmberg: Les nouvelles tendances de la linguistique, Paris, 1968;

M. Leroy: Les grands courants de la linguistique moderne, 1963;

O. J. I. Szemerényi: Richtungen der modernen Sprachwissenschaft I. Heidelberg, 1971;

Oswald Ducrot, Tzvetan Todorov: Dictionnaire encyclopédique des sciences du lange, Éditions du Seuil, 1972;

Gerhard Helbig: Entwicklung der Sprachwissenschaft seit 1970, Leipzig, 1986;

Th. A Sebeok (ed.): Porteaits of linguistics: a biographical source book for the history of western linguistics, Bloomington, London, 1966;

Th. A Sebeok (ed.): Current trends in linguistics, I. Bd 13. The Hague, 1975;

G. Helbig: Geschichte der neueren Sprachwissenschaft, Leipzig, 1970;

J. Vachek: A Prague School Reader in Linguistics, Bloomington, London, 1964;

Szépe György(szerk): A nyelvtudomány ma, Budapest, 1973;

J. D. Apreszján: A modern strukturális nyelvészet elmélete és módszerei, Budapest, 1971.