Lingvistkredsen vagy Cercle linguistique a neve a koppenhágaiLouis Hjelmslev (1899 – 1965) köré csoportosult nyelvészkörnek, melynek legjelentősebb tagjaiHans J. Uldall (1907 – 1957) ésViggo Br?ndal (1887 – 1942), de sok más név is fémjelzi, például Paul Diderichsen, Eli Fischer-J?rgensen stb. A glosszematika név a görög glossa – ’nyelv’ szóból származik. 1939-től jelenik meg az Acta Linguistica, Revue internationale de linguistique structurale, Kopenhagen, amelyben kitűnő művek egész sora látott napvilágot, például Br?ndal Strukturális nyelvészet (1939), Uldall A glosszematika alapjai (1957), Hjelmslev Nyelv és beszéd (1942), Prolegomenák a nyelvelmélethez (1943), A strukturális analízis módszere a nyelvészetben (1950 – 1951) című munkája és így tovább.

Hjelmslev szerint Saussure volt az első, aki hangoztatta a nyelv strukturális megközelítésének fontosságát. A saussure-i koncepció újdonsága, hogy a nyelvet tiszta relációk összességének tekinti, olyan formának, amely mentes attól az anyagi (fonetikai, szemantikai stb.) realizálódástól, amiben ez a forma megjelenik. De a következetes strukturalista módszer alkalmazása a nyelvre, azaz a tiszta forma tanulmányozása a szó igazi értelmében nem valósul meg Saussure-nél. Ezt a feladatot vállalja magára Hjelmslev. A hagyományos nyelvészet és a tisztán strukturalista megközelítés közötti elvi határ megvonására az új módszernek új nevet ad: ez a glosszematika.

A glosszematika filozófiai alapja a pozitivizmus, amely az anyagi valóság tárgyainak valódi létét következetesen tagadva vállalja, hogy a tárgyak kölcsönös függések – funkciók metszéspontjainak halmazai. Ugyancsak pozitivista hatás a glosszematikában, hogy a gyakorlatot teljesen kiiktatja: „a nyelvészti elmélet nem ellenőrizhető (megerősíthető vagy értékelhető) a létező szövegek és nyelvek révén”. A neopozitivizmus pedig azt vallja, hogy a filozófia egyedüli reális tárgya a nyelv, feladata pedig a tudomány nyelvének magyarázása. Bármely tudomány tartalmát nyelvének szintaktikai elemzésében látják a neopozitivisták. A matematikai logika is a glosszematika segítségére van, mert benne matematikára alapozott pontos elemzési módszerre leltek. Mint elméleti összetevőt meg kell említenünkEdmund Husserl (1859 – 1938) filozófiáját is, amely szerint a tiszta logika felépítéséhez a nyelv elemzése elengedhetetlenül szükséges.

A neopozitivizmus ésHusserl fenomenológiája (mely a tudomány tárgyában valami állandót, változatlant, időn és téren kívülit feltételezett), valamint a szimbolikus logika (amely a nyelvet az elemek közötti funkciók rendszerének tekinti) az az alap, amelyenHjelmslev nyelvelmélete mint a glosszematika legvilágosabb példája építkezik.

Hjelmslev egy tanulmányában (Studia lingvistica I. 1947) így adja meg a nyelv mint szerkezet definícióját.

1) Egy nyelv tartalomból és formából (expression) áll.

2) Egy nyelv egy folyamatból (vagy szövegből) és egy rendszerből áll.

3) A tartalom és a forma egymással kapcsolatban van a kommutáció (helyettesítés, felcserélés) révén.

4) A folyamat és a rendszer mélyén meghatározott relációk vannak.

5) Nincs direkt megfelelés (one-to-one correspondence) a tartalom és a kifejezés között, de a jelek még kisebb alkotórészekre oszthatók (például a fonémáknak önmagukban nincs tartalmuk, de olyan egységeket képesek alkotni, amelyek tartalom hordozói, például szavakat).

A nyelvelmélet általános kritériumait A nyelvelmélet prelogoménái 1-9 részében fejti kiHjelmslev. A hagyományos nyelvészet olyan jelenségekre irányította a figyelmet, amelyek kívül esnek a nyelven. Az igazi tudományos nyelvészet immanens, azaz a nyelv legbelső tulajdonságait tanulmányozza. A nyelvészeti elméletnek állandónak kell lennie, ezt neveziHjelmslev empirikus elvnek. Az ellentmondásmentességet maga az elmélet igazolja, hiszen a matematikában nincsenek ellentmondó teorémák. A további tudományos követelmények az objektivitás, a következetesség és a teljesség. Az empirikus elv mellettHjelmslev kiemeli még az oszthatóság, az ökonómia és az általánosítás elvét.

Míg a hagyományos nyelvészet indukciós módszerrel az egyszerűtől az összetett felé haladt, a glosszematikai elmélet fordítva, deduktív módszerrel az összetettől az egyszerűig. Megközelítését empirikusnak és deduktívnak nevezte.

A lingvisztikai elmélet előírja a szövegelemzést, amely elvezet bennünket a nyelvi forma kiemeléséhez, amely rejtve van a közvetlen érzékeléssel megragadható »szubsztancia« mélyén, és elvisz minket a szöveg mögött rejtező nyelvi rendszer megismeréséhez.

A nyelvben tartalmi és kifejezési síkot különböztet meg Hjelmslev. A tartalmi forma vizsgálatát plerematikának, megfelelő egységét plerémának (a görög ’teljes’ szóból), a kifejezési forma vizsgálatát kenematikának, megfelelő egységét kenémának (a görög ’üres’ szóból) nevezi.

A kifejezés és a tartalom síkját kommutációs viszonyok kapcsolják össze, vagyis a kifejezési síkon történt változások változásokat okoznak a tartalmi síkon is. Például ha a nap szóban az n helyére l-t illesztünk be, tartalmilag újat kapunk, a lap szót.

Hasonlóan ahhoz, ahogyan az oszthatóság elve alapján széttagolódik a kifejezés síkja (szöveg – bekezdés – mondat – szó – szótag – fonéma), a tartalom síkján is nyerhetünk tovább nem osztható egységeket, amelyeket ’figure’-nek nevez. A ’figure’ mint valami értelmi elemi egység lép föl, és ezzel kombinációi értelmet adnak a jelnek. Például a fiú ’figure’-jei: emberi lény + fiatal + hímnemű, az utóbbit megváltoztatva azt kapjuk, hogy lány.

Hjelmslev a nyelvészeti elemzés egyetlen módszerének a szóban forgó egységek közötti viszonyok tanulmányozását tekinti. Ezen kölcsönös viszonyok meghatározására bevezeti a funkció fogalmát, amin az analízis feltételeinek megfelelő függőséget ért. A funkció tagjait funktívoknak nevezi, amiken egymástól függő objektumokat ért. Megkülönböztet továbbá állandó és változó funktívokat. Interdependencián két kölcsönösen kapcsolódó konstans funkcióját érti, amikor is az egyik tag feltételezi a másik tag létét, és fordítva. A determináció a konstans és a változó funkciója, míg a konstellációk olyan szabad függőségek, amelyekben a két tag egyike sem tételezi fel a másik létét.

A Beszéd és nyelv című cikkében a saussure-i dichotómia helyett négyes felosztást javasol: séma – norma – úzus (használat) – aktus. A séma a nyelvet mint tiszta formát jelenti; a normát így határozza meg: materiális forma, amely kapcsolatban van az adott szociális realizációval; az úzus a nyelv mint szokások összessége, végül a beszédaktus egy egyed beszédtevékenysége.

[...] 

Hjelmslev szerint csakis az úzus + beszédaktus + séma együttese képez lingvisztikai valóságot, a norma absztrakció, amelyet mesterségesen nyerünk az úzusból.

Hjelmslevnek korántsem illusztrálható mindegyik elméleti tétele konkrét nyelvekből vett példákkal. Véleménye szerint az elmélet nem a természetes nyelvek specifikuma, hanem a jelenségek jóval szélesebb körére vonatkozik. Olyan egyszerű struktúrák glosszematikai elemzését végezte el, mint a közlekedési jelzőlámpa, a telefontárcsa stb., ezeket a szerkezeteket nem nyelvi jeleknek nevezi. Igen sok kritika érte Hjelmslevet azért, mert önkényesen azonosította a nyelvet a nem nyelvi rendszerekkel.

A nagy nyelvészt egyébként is számos komoly kritika érte, mert olyan magas fokú absztrakcióra törekedett, ami már nemigen alkalmazható konkrét nyelvi jelenségek vizsgálatára.Hjelmslev hatalmas tehetségét feláldozta az absztrakciónak, és ez a többi nyelvész szigorú és megalapozott kritikáját váltotta ki.