Egyik fő feladata a cselekvés, történés folyamatosságának, tartósságának vagy befejezettségének a jelölése, illetve erősítése.

A tartósságot különösen az el igekötővel lehet megéreztetni. Például:

lefeküdtünk és eltünődtem,

(József Attila: Anyám)

A befejezettséget régebben a meg igekötő jelölte, újabban azonban más igekötők is (el, fel, ki, le stb.) kifejezhetik. Például:

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta…

(Móricz Zsigmond: Hét krajcár)

Elhull a virág, eliramlik az élet…

(Petőfi Sándor: Szeptember végén)

Az igekötők jelölhetik a cselekvés megkezdődését is (meg, el, fel stb.). Például:

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

(Arany János: Családi kör)

Alkalmasak az igekötők a cselekvés intenzitásának a megéreztetésére. Például:

Szerelmedért

(Vörösmarty Mihály: Ábránd)

A cselekvés gyors, hirtelen bekövetkezését is megéreztethetik. Például:

Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma

(Juhász Gyula: Magyar nyár 1918)

A szövegkörnyezettől függően nyomósíthatja vagy gyengítheti a cselekvést az igekötő megismétlése. Például:

Amit mondott, csak úgy töredezve mondta,

(Petőfi Sándor: János vitéz 18.)

János az erdőben mindig beljebb haladt;

(Petőfi Sándor: János vitéz 20.)

Az önmagában használt igekötő rendszerint feszült lelkiállapotot tükröz. Például:

„El! míg lehet s szabad!

(Arany János: V. László)

A megszokott igekötő elhagyása pedig a szó hatásosságát növeli. Például:

Megfogyva bár, de törve nem,

(Vörösmarty Mihály: Szózat)