Szikszainé Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan
Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 509 p.
Közel két évtized telt el NAGY FERENC Bevezetés a magyar nyelv szövegtanába (Tankönyvkiadó, Budapest, 1981.) című egyetemi jegyzetének megjelenése óta, míg elkészült egy új, az elmúlt évtizedek dinamikusan fejlődő szövegtani kutatásainak eredményeit összefoglaló, az oktatómunkát kiválóan segítő mű, amely a szerző, SZIKSZAINÉ NAGY IRMA szándéka szerint „nem kutatóknak készült, hanem a jelenlegi és a jövendő magyartanároknak”. (16.)
A könyv címe (Leíró magyar szövegtan) a jó címhez méltóan már eligazít abban, hogy milyen megközelítésben olvashatunk a szövegről.
Leíró jellegével a mű a magyar nyelvtudományban honos tradícióhoz igazodik: a szövegtani kutatások eredményeinek leírását, rendszerbe foglalását, a szövegjellemzők számbavételét, osztályozását tartalmazza szinkron metszetben. A címben foglalt magyar egyrészt azt jelzi, hogy az ismertetett szövegsajátosságok főként a magyar nyelvű szövegekre érvényesek (jóllehet közülük sok univerzálisnak is tekinthető), másrészt magyar annyiban is, hogy – a célzott olvasói kört szem előtt tartva – a hivatkozott szövegtani munkák többnyire magyar szerzőktől valók, vagy magyar nyelven is hozzáférhetők. A címbéli szövegtanból arra következtethetünk, hogy alapvetően nyelvészeti megközelítésű összegzést vehet kézbe az olvasó, hiszen a tudományterületnek ez az elnevezése (a -tan utótag is erre utal) összhangban van a többi nyelvi szint megnevezésével, s ebben az értelemben a „szövegtan szerves kiegészítője azoknak a nyelvtudományi ágazatoknak, amelyek a szöveg elemi felépítőinek vizsgálatát tűzik ki célul.” (BENKŐ LORÁND: Elnöki megnyitó. In: SZATHMÁRI ISTVÁN – VÁRKONYI IMRE (szerk.): A szövegtan az oktatásban és a kutatásban. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1979. 8.)
Valójában ennél sokkal tágabb, korszerűbb értelemben, a textológia (szövegtudomány) szinonimájaként használja SZIKSZAINÉ a szövegtant. Vagyis nem olyan diszciplínának tartja csupán, amelynek anyaga és tárgya a szöveg, hanem olyannak, amely a szöveggel kapcsolatos, azt befolyásoló-meghatározó, de a nyelven túlmutató jelenségekkel is foglalkozik: többek között a szöveg jelentésének, alkotásának, befogadásának, pragmatikai vonatkozásainak kérdéseivel is. Az ily módon értelmezett szövegtan keretében integrálja a szerző a nyelvészet és a szöveggel foglalkozó egyéb tudományterületek eredményeit.
Annak ellenére, hogy művét csupán „tájékoztató jellegű, vázlatos áttekintésnek” (15) szánta, a 17 nagy fejezetre tagolt, több mint 500 oldal terjedelmű munka már méreteivel is jól jelzi egyrészt a szerzőnek a textológiával kapcsolatos imponálóan széles körű tájékozottságát, másrészt a multidiszciplinárissá kiszélesedett szövegtani kutatások gazdagságát: a szöveg mint komplex egység megközelítésének sokféleségét, ezen eredmények széles alkalmazási lehetőségeit s a textológia lezáratlanságából adódó újabb perspektívákat is.
„Gondot okozott a könyv fejezetekre tagolása,
mert a szövegpragmatika, -szemantika, -grammatika stb. között végtelenül
nehéz meghúzni a határt, hiszen a szövegpragmatika mint az egyik legfontosabb
szövegszint "felszívni" látszik a többit.” (16.) A szerzőnek erre az előszóbeli
megjegyzésére azért érdemes odafigyelnünk, mert több ponton szembetűnő
eltérés van a felsőoktatásban használatos eddigi egyetlen összefoglaló
szövegtani jegyzet (a már idézett NAGY FERENC műve) és SZIKSZAINÉ NAGY
IRMA könyve között. Az ismertetésnek nem célja a két mű összevetése, hiszen
a megjelenésük között eltelt 18 év már önmagában jelzi a szövegtan fejlődéséből
szükségszerűen következő különbségeket, csupán arra szeretnék utalni, hogy
a NAGY FERENC-i tagoláshoz (de utalhatunk KIEFER FERENC korábbi tanulmányára
(Szövegelmélet, szöveggrammatika, szövegnyelvészet, Nyr. 103. 216-225),
amelynek rendszerezését néhány középiskolai tankönyv, illetve főiskolai
jegyzet szövegtani fejezete is átvette) szokott, és azt elfogadó magyartanárok
bizonyos fogalmakat egészen más fejezetekben, más szövegszintekhez sorolva
találnak meg, természetesen újabbakkal kiegészülve. Közülük csak néhányat
említve: a „hagyományos” magyar szövegtanban a szöveggrammatikai szintnél
tárgyalt deixis, aktuális mondattagolás és szórend vizsgálata átkerült
a szövegpragmatikába. Az előfeltevés nemcsak hogy kikerült a szöveggrammatikából,
hanem kettős jellegének megfelelően mind a szemantikai, mind a pragmatikai
fejezetben helyet kapott. A mellérendelő kötőszók szövegkohéziós szerepét
SZIKSZAINÉ nem grammatikai, hanem szemantikai-logikai természetűnek tartja,
így tárgyalására a szövegszemantika keretében kerül sor. A cím, a fókusz-
és tételmondat funkciójának tisztázása „hagyományosan” a szöveg szerkezete
című fejezetben található. SZIKSZAINÉ ezeket a szövegszervező tényezőket
a szövegjelentés összetevőiként a szövegszemantikában tárgyalja.
Ezek az „átrendeződések” jól érzékeltetik
egyrészt a szövegtani kutatások elmélyültebbé válását, másrészt – mivel
az egyes kutatók rendszerezése között még mindig jelentős eltérés van –
jelzik is a textológia lezáratlanságát, sok kérdésének kidolgozatlanságát.
Egyes szövegjellemzők besorolása abból a szempontból is újszerű, hogy más-más aspektusból megvilágítva több fejezet is tárgyalja funkciójukat. A témát például nemcsak szövegszemantikai oldalról, hanem a legfőbb szövegalkotási elv, az egység felől is bemutatja. Az utalás nemcsak a grammatikai szintű összetartó erő egyik tényezőjeként, hanem a folytonosság mint szövegképző szabály eszközeként is megjelenik, bizonyítva az elem egyidejűleg betöltött többféle funkcióját.
Egy ilyen széles területet átfogó könyv írásakor, amely a szerteágazó ismeretanyag átgondolt rendszerezését igényli, nemcsak a fogalmak, egyes szövegjellemzők, hanem egy-egy résztéma besorolása is mérlegelést igényel. Csak egyetlen példával érzékeltetem ezt a nehézséget.
A dialógus (párbeszéd) kérdésköre számos pragmatikai vonatkozást vet fel. LEVINSON például a pragmatika egyik fő területének tartja a társalgáselemzést (LEVINSON, C.: Pragmatics. Cambrige University Press, 1983.), amely a társalgásnak mint dialógusból építkező szövegműfajnak a nagyrészt ösztönösen alkalmazott szabályrendszerét kívánja explicitté tenni. De vizsgálható a párbeszéd a beszédaktusok felől is, részét képezheti továbbá a szövegtipológiának, s mivel a párbeszéd legalább két személy (vagyis különböző szövegalkotók) megszólalását foglalja egybe, a szövegköziség szempontja sem mellőzhető. Megemlíthetjük még a szövegstilisztika illetékességét is, hiszen a társalgási stílus – sajátos nyelvhasználatából adódóan – külön stílusréteget alkot.
SZIKSZAINÉ – a választás kényszerét ki nem kerülhetően – végül is (eltérő hangsúllyal) a fenti vonatkozások mindegyikét érinti, de alapvetően a szövegtipológia, illetve az intertextuális kohézió kapcsán. Az ő rendszerezésében így kerül helyére a párbeszéd résztémája.
A már hagyományosan ismert szövegtani fejezeteken (A szövegtan tárgya, célja, ágai, helye a tudományok rendszerében; A szöveg fogalma; A szöveggrammatika; A szövegszemantika; A szövegstilisztika, A szöveg szerkezete; Szövegtipológia) túl a szövegtani kutatások irányainak és eredményeinek megfelelően több új témával bővült a könyv. Így részletesen foglalkozik a textualitás kérdéseivel, a szövegtipológiától elkülönítve tárgyalt elhangzó, írott és multimediális szöveggel, a szövegpragmatikával, a szövegek közötti összefüggéssel, a szövegalkotás és -befogadás kérdéseivel, valamint a textológiai szempontú szövegelemzéssel.
A szövegsajátosságok sokoldalú, illetve különböző szövegtani felfogás szerinti megközelítése segít az adott jelenség komplex megítélésében, de egyben terminológiai tarkaságot is eredményez. Ez utóbbi kezelése nem könnyű feladat elé állítja a szerzőt, aki a tanulhatóság érdekében pontosan tisztázza az egyes fogalmak jelentését, a rokon (például implikáció/implikatura, parafrázis/perifrázis) vagy ellentétes (például globális kohézió/lineáris kohézió, téma/réma) fogalmak egymáshoz való viszonyát, ugyanazon terminusnak a különböző felfogások szerinti eltérő jelentését (például kontextus, előfeltevés), vagy ugyanazon jelenség eltérő terminológiával történő jelölését (például szoros pár/szomszédsági pár, metatextualitás/transztextualitás). Szükség szerint azt is jelzi, ha egy műszó valamely kutató sajátos terminus technicusa (például: PETŐFI S. JÁNOS: kotextus, SEARLE: deklaratívák, AUSTIN: lokúció, GRICE: relevancia).
Az eligazodást könnyíti meg az egyes fejezetek végén található Alapfogalmak és fontos kifejezések című felsorolás, valamint a könyv végén ezek összegzése, rövid definícióval is kiegészítve a Textológiai fogalomtárban. Az utóbbi – remek utalásaival – különösen nagy segítséget nyújt a textológia nem egységes jellegéből adódó műszóhasználati különbségek tisztázásához.
A szerző – állítása szerint – csupán áttekintést kíván adni a textológia jelenlegi helyzetéről, s nem még egy új felfogást konstruálni a már meglévők mellé (l5). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő maga ne foglalna állást jó néhány kérdésben, ne érvelne valamely nézet jogosultsága mellett, vagy ne utalna egyes felfogások hiányosságaira. Fogalomhasználatában, vagy ahogy az egyes szövegszinteket tárgyalja, körvonalazódik a maga saját álláspontja. Hogy csak egyet emeljünk ki a sok közül: a kohézió / koherencia szinonimaként való használata bevett dolog a textológusok többségénél. SZIKSZAINÉ – bár utal erre – következetesen a kohézió (mint a szemantikai természetű szövegösszetartó erő), koherencia (a szöveg pragmatikai jellegű összefüggése) és konnexitás (a szöveg mondatainak grammatikai kapcsoltsága) hármasát használja.
A könyv áttekintő jellege és a szerző egyéni állásfoglalása ügyesen oldódik fel (kell hogy feloldódjék a tanulhatóság érdekében) például olyan alapfogalom tárgyalásakor, mint a szöveg. Több, ismert textológus definíciójának felsorakoztatását követően egy saját definícióban foglalja össze azokat a közös sajátosságokat, amelyek a szöveg mibenlétének általánosan elfogadott kritériumai. Általában ugyanezt, a saját álláspontot is tükröző összegzést fogalmazzák meg a fejezet végi összefoglalások.
Szólni kell a könyv felépítéséről és tipográfiájáról is, hiszen mindkettő a rendkívül szerteágazó téma áttekinthetőségét szolgálja.
Az egyes fejezetek vázlattal indulnak, ezt követi a jól (számozással is) tagolt, sokféle betűtípussal élő kifejtő rész, melyhez sok-sok igényesen kiválasztott, változatos műfajú és stílusú példaszöveg illeszkedik. Zárásként összefoglalás, fogalom- és kifejezésjegyzék, (esetleg) vitakérdés, valamint az adott fejezet témáját érintő szakirodalmi jegyzék áll.
A könyv végén az összesített szakirodalom, a (vissza)keresést segítő Név és tárgymutató, valamint a már említett Textológiai fogalomtár található.
Ötletes újdonsága a könyvnek az, ahogy az egyes szövegsajátosságokat egyetlen műalkotás (Juhász Gyula: Anna örök) elemzéséhez kötve is bemutatja. A vers textológiai elemzése először az egyes fejezetek végén, azok témájához igazodva, az adott szempontra fókuszálva jelenik meg, majd a könyv végén összegezve, komplexen A textológiai műelemzés című fejezetben. Ezzel a megoldással – s természetesen a mű egészén végigvonuló, az elméleti részeket gazdagon kiegészítő egyéb szövegek elemzésével is – példát mutat egyben a szövegtani ismeretek gyakorlati alkalmazására is.
[...]
E korszerű (tan)könyv a gyakorló magyartanárnak nemcsak a nyelvtanórák szövegtani fejezeteinek tanításához nyújt kiegészítő friss ismereteket, hanem hozzásegít – többek között – egy korszerűbb fogalmazástanításhoz és műelemzéshez.
A főiskolai és egyetemi hallgatónak pedig úgy ad szövegtani alapozást, hogy problémafelvetéseivel, vitakérdéseivel, szakirodalmi eligazításaival az érdeklődőt egyben a további (önálló) elmélyülés irányába orientálja.
Lásd még a kötet repertóriumát.
