60

Nyelvészet, művészet, hatalom

2000 Ft

NYELVÉSZET, MŰVÉSZET, HATALOM
Írások Tóth Szergej tiszteletére

ISBN 978‐615‐5455‐27‐8
Terjedelem: 309 oldal
Kiadási év: 2015

Ár: 2.000,-Ft

Termékleírás

Üdvözlet – sőt majdnem azt írtam: да здравствует! minthogy ez a köszöntés és jókívánság illik a legjobban a hatvanéves Tóth Szergejhez. Az érdeklődésének megfelelően szerkesztett tanulmánygyűjtemény tárgyköreinek beosztásában a szerkesztők három főnevet emeltek ki, és ha breviáriumként használjuk a könyvet, az ünnepelt minden második évére jut is egy‐egy tudományos írás. Olyanok, amelyek kapcsolódnak az ő műveihez is. A „nyelvészet” rovatban a nyelvtan és nyelvhelyesség, fordításelmélet és nyelvoktatás, beszédfejlesztés témái kerülnek elő – pontosan az a sokszínű világ, amit alkalmazott nyelvészetnek szoktunk nevezni. És amelybe még belefér akár az állatnevű patikák névadásának vizsgálata is. (Megemlítem, hogy az énekes sztár Madonna macskájának neve – mint köztudott –: Gagarin.) Ennek az alkalmazott, sőt alkalmazkodó nyelvészetnek szegedi, pontosabban „jugyus” műhelyét (neves elődök nyomában haladva) Tóth Szergej fejlesztette azzá – ami. Olyan – nem is „mű”, hanem „valódi” „hely” ez, amelynek ezerféle kapcsolata van, és ahol diák és tanár egyaránt egész nap jól érzi magát – már ha éppen nem úton van, folyton mozgó kompániaként. Ahol mindig történik valami, és nemcsak reggel 9‐től délután 2‐ig, hanem akár éjjel kettőig is. És ahol biztosan van „vezetés”, hiszen mindig történik valami, ám a munkahelyi vezető inkább társ, mint diktátor. Legfeljebb moderátor és szólamvezető A „művészet” rovatban ugyanezt a sokféleséget találjuk: a betonbicikli meg a régi főúri zenészek, regényelemzések és könyvillusztrációk követik egymást, és természetesen helyet kap két, Tóth Szergej számára igazán kedves téma: az ikonok világa, meg az „orosz város”, a столица, (ide kell‐e már írni: melyik ez?) mai alakulása. Az amatőr dzsesszista, született esemény‐ és rendezvény‐szervező a művészetek sajátos formáihoz határozottan, akár határtalanul is vonzódik. Hihetetlenül gazdag szovjet bélyeggyűjteményét, impozáns szovjet jelvénygyűjteményét több konferencián is bemutatta – kitörő sikerrel. Mintha egy bőségszaruból lettek volna kiöntve ezek a tárló bársonyára – és talán csak azért nem nevezhetjük e magánmúzeumot egészen teljesnek, mert a szovjetvilág kimeríthetetlen volt a jelvényalkotásban és jelvényhasználatban is. Pl. „az 50 éves a Szovjet Vasút” jelvényt a kabátgallér belsejére tűzve – csak a megfelelő helyen kellett kifordítani a gallért, felmutatni a jelvényt és a kifőzdében mégiscsak volt блинки vagy пельмени. (Szentpétervárott: пелмень.) A következő fejezetbe is tartozhat, mégis itt említem, hogy ezt az 50. évfordulót is töméntelen jelvény, plakát ünnepelte. Köztük a „пятдесят лет Советского цирка” feliratú nagyalakú plakát is, amely azonban a Leningrádi (akkor A. A. Zsdanov) Egyetemen csakhamar megszerezhetetlen volt – mivel az ott tanuló magyarok (vagy mások is?) mindet felvásárolták. Akinek módja volt arra, hogy Tóth Szergej lakásán fantasztikus gyűjteményeit (legalábbis ezek egy részét) megtekinthesse, egy idő múlva nem is maguk a bélyegek és jelvények döbbentették meg, hanem azok felülmúlhatatlanul pontos, fóliánsméretű mappákba sorozatonként való rendszerezése. Mint aki maga is küzd némileg hasonló tárgyak („úti ikonok”) „rendbeszedett” tárolásával („Nagyezsda nélkül” – ahogy a művelt… mondaná) –, igazán nagyra tudom értékelni, hogy Szergej legalább ezen a szinten rendbe tudta szedni kincseit. A kultúratudományok egyik dilemmája ugyanis az, hogy adatok nélkül nincs értelme valamiről beszélni (azért sokan megpróbálkoznak az ellenkezőjével!) – viszont egy idő után az adatok áradása elsodorja a rendszert és a rendszerezőt egyaránt. Noha zenéhez és irodalomhoz is ért, számára a művészet leginkább vizuális, ezen belül nagy, színes és plakátszerű. Kedveli a modernista montázsokat is. A város látványát pedig szinte élőlényként fogja fel. A harmadik címke a „hatalom”. Ide kevesebb írást soroltak a szerkesztők – pedig sokunk sok írása éppen a hatalommal való találkozásról szól. A nyelv és az irodalom pedig még érzékenyebb a hatalomra, mint mondjuk a klasszikus zene vagy a festészet. Persze itt is vannak különbségek: szocialista és forradalmi balett, és a növényvédelem szolgálatába állított műsor a moszkvai cirkuszban. A köztéri szobrok mozgása, a feliratok átfaragása Óegyiptomtól a szegedi „möglépött, mint Dugonics”‐ig, sőt napjainkig tart. „A szobrok esti lélekvándorlása” – hogy Tóth Árpádot plagizáljuk – még csak folytatódni fog, és immár a virtuális csatornákon is. Aztán ma már nem csupán a „kéziratok nem égnek el”, hanem egykori csodálatos filmek, rádióműsorok is felbukkannak, mint Ibsennél a kísértetek. Tóth Szergej a szovjethatalom mütyürkéinek alighanem legjobb hazai (magán) dokumentumtárát őrzi. (Félek, a hasonló külföldi gyűjtemények – ha éppen ilyen adatok bőségesen vannak is bennük – tisztán [?] politikai célok és nem kultúratudományi vektorok mentén gyűltek össze.) Ez Szergej életművének legfontosabb része (és arra kell törekednünk, hogy méltó formában mindig is együtt maradjon. (Caveat futuram!) Ám még ennél a tudományos teljességnél és rendszerezettségnél is fontosabbnak tartom, hogy ő szereti ezeket a tárgyakat, és az ezeket egykor viselő embereket. Oly sok neofita kremlinológus (hogy rosszabb szót ne mondjak), ma abból él, hogy egykori moszkovita privilegizáltságát most „leleplezéseivel” nem is apró burzsoá pénzre váltsa. Sajnos ma Magyarországon ezt külön is le kell írni: az ünnepelt tisztességes kutatója és értője a szovjet (jel)világnak. Hosszú ideig azt gondoltam (nyilván a magam és feleségem nagyszerű és „multikulturális” felmenőit tekintve), hogy még a nem is olyan „egyszerű” korokban is nem csupán „korlát”, hanem „távlat” és „előny” is volt a különböző vallások, nyelvek, népek és társadalmi rétegek személyes megismerése. Röhejes, hogy ismételnem kell, és már de sokszor elmondtam, a mi budai, vízivárosi bérházi lakásunkban otthon mindvégig a szögedi dialektust beszéltük (mihelyt belülről becsuktuk a harmadik emeleti lakásajtót) – és az iskolában soha senki sem kérdezte: micsoda furcsa szavakat használtok? –, mivel ott perfekt vízivárosit beszéltünk. ) Ma már csak a húgommal való telefonálást hallgató röhög ezen – ide értve saját fiamat is. Az utóbbi bő fél évszázadban Magyarországon egy Szergej keresztnevű ember, később még földrajz‐ és orosz‐tanár is, esetében ez a hát‐tér sok hát‐ránnyal is járt. És igazán egészséges lélekre vall, hogy ebből nem komplexusok, hanem tudományos művek születtek. A harmadik „vezér”‐téma, a „hatalom” igazán fontos és húsbavágó, egy lengyel nemesúrról, ám nem ezért, hanem a rettegett bolsevik politikai rendőrség kiépítőjéről átnevezett kelet‐ukrajnai városban, magyar vendégmunkás‐mérnök és orosz édesanya házasságából született ember esetében, akinek számára a több kultúrához tartozás nemhogy teher, hanem startpálya volt. És akinek számára éppen ezért a russzisztika azonos a mindenható hatalom nyelvével. A diktatúra és a reklám ugyanúgy ide tartozik, mint a tartótiszt és a családban örökölt, gyakran nemzedékeken át rejtegetett tárgyak. Noha sok magyar társadalomkutató foglalkozott már e témákkal – sajnos, mindmáig hiányzik egy magyar áttekintés „a mozgalom nyelvéről”, a „magyar kommunizmus” nyelvéről. Tóth Szergej hihetetlenül adatgazdag előadásai azonban hozzájárultak ahhoz, hogy valamit megértsünk a hatalom nyelvi megnyilvánulásaiból. Gyorstüzelő riporterként tízezer fényképet készített vagy másolt le – és ilyen előadásainak csak kezdete szokott az időkeretekhez alkalmazkodni. Mindenről van nem is egy további adata, hanem egész dossziéra való adatbázisa. Több tanulmánya használta ezeket – ám még most is csak várjuk tőle, hogy egy monografikus munkában összegezze azt, amit a legfontosabbnak tart. Ez ünnepi kötetben a három téma mindegyike a „nyelv” keretébe lett illesztve. Ez pontos felismerés – hiszen Tóth Szergej nyelvész és nyelvet oktat –, a szó gazdag értelmében. E keretben jutott el a szemiotika közelébe is, amit annál jobban ismerek, mivel dolgoztunk együtt ‐‐ és talán még fogunk is együtt dolgozni. Számára is a nyelvközeli szemiotika ad lehetőséget arra, hogy a körülöttünk látható világot a maga elevenségében próbáljuk meg érzékelni. Minden jó tanár mindig mozgalmár: állandóan szervez és számon kér. Tóth Szergej ilyen ember, és ezen kívül őszinte, segítőkész, hűséges barát. Szinte gyermeki módon tud örülni a sikereknek és sohasem alaplángon ég. Aki járt otthonában, egyszerre megérzi, mi a háttere ennek. Nem is a 20. századi, hanem az azt megelőző korok orosz értelmiségének a világa tárul a látogató elé, amely világot még a magyar Csehov‐rendezések sem tudtak igazán visszaadni: az ősök tisztelete és a lakásban is uralkodó rend. Ahol minden valahogyan éppen a helyén van, a műveltséghez a zene és a nagyanyai hajfürt, az első kiadású verseskötet és a távoli iskolásfénykép egyaránt hozzátartozik. Konferenciákat szervezett, kiadványokat hozott létre és gondozott is, a szokásos szerkesztésen túlmenően. Legtöbbünknek ilyen munkáját is illő megköszönnünk. Nyílt és egyenes ember és jó barát. És ami ezért nem is hiányozhat a kötetből: a közreműködők szeretetének megnyilvánulása. Viszont még így is van, ami hiányzik a kötetből. Például a Szergej név megmagyarázása. Ma ez egyértelműen orosz névnek számít, nincs is magyar megfelelője (mint Pável – Pál). A névnek azonban már az orosz nyelv létrejötte előtt is hosszú története van. Egyházi névként is használatos, a szíriai születésű és a keleti egyházakat képviselő I. Sergius római pápa a 7. század legvégén uralkodott. Maga a név régi és közönséges római személynév. Legnevezetesebb viselője a konok és populista összeesküvő, Lucius Sergius Catilina (i.e. 63) volt, akiről Cicero szenátusi leleplező beszéde kezdetén mondta: „meddig fogsz még packázni türelmünkkel, Catilina?” Az abutere ige pontosan ’a használattal viszszaélés’ jelentésű. Ez bizony nem illik Tóth Szergej személyéhez. Ám mind az államcsínyre készülő, mind a jogot félretoló consul a kétes, sőt gyilkos hatalomtechnikát használta, és Cicero esetében a nyelv is éles fegyver volt. Ebből a beszédből ismerjük a „micsoda idők, micsoda erkölcsök!” (O tempora, o mores!) kitételt is, és mindmáig ez a szöveg a római szónoklat legismertebb példája, egyszersmind az alkalmazott nyelvészet száműzetéshez vezető csúcsteljesítménye. Az ünnepelt azonban nem innen kapta keresztnevét, hanem bizonyára az egyik legismertebb, 14. századi orosz egyházatya, a kolostorépítő szent Szergej Radonyezsszkij emlékére. Ez a kultúrateremtő szent már illik Tóth Szergejhez. Sőt itt említhetjük meg az M62‐es típusszámú vasúti Diesel‐mozdonyt, amely csak nálunk elterjedt nevén: „Szergej”. Ez a kisebb, de erős mozdony az állomásokon folyton szállít valamit ide s tova – nem új készítmény, de mindmáig dolgozik. (És talán pöfékel is.) Most tehát csak azt kívánhatjuk az ünnepeltnek és magunknak egyaránt: maradjon is ez így! Az ünnephez pedig: поклон большой! Voigt Vilmos