R. Molnár Emma - Vass László: Stilisztikai ábécé: recenzió

RECENZIÓ: a tudományos stílus körébe tartozik. Például:

Békési Imre, Jelentésszerkezetek interpretációs megközelítése
(Egy modell az argumentatív szövegtípus tanulmányozásához)
JGYTF Kiadó, Szeged, 1993. 188

[1.1.] A szakmai vitának (vagyis a tudomány természetes létmódjának) ez volna az ideális formája: a kritikus megírja, hogy mit miért nem értett meg, mit hiányol stb. egy munkából, az érintett szerző pedig nem a régit óvja, menti, magyarázza, hanem megír egy újat, ami – ha lehet – jobb a réginél.

BÉKÉSI IMRE új monográfiáját persze nem kifejezetten TOLCSVAI NAGY GÁBOR bírálata ihlette (MNy. LXXXXVIII [1992.] 354-9), hiszen az új munka a bírálat megjelenésekor már nyomdában volt. Mégis tekinthetjük egyfajta válasznak, mert a szerző többek között azt a vonatkozást is (a jelentésszerkezet interpretációs megközelíthetősége s hozzá egy elvi kiindulószerkezet reprezentációja) kidolgozza benne, amelyet a bírálat hiányol.

[1.2.] Ebben a könyvében BÉKÉSI IMRE kutatásai több mint két évtizedes múltra visszatekintő eredményeinek sajátos, szintézis igényű bemutatását nyújtja. Munkája egyrészt a legjobb hazai hagyományokat – többek között a DEME LÁSZLÓ, KÁROLY SÁNDOR, KIEFER FERENC, BÁNRÉTI ZOLTÁN nevével fémjelezhetőket – a legkorszerűbb külföldi vizsgálati szempontokkal – a PETŐFI S. JÁNOS, GEORG H. VON WRIGHT, H. P. GRICE, K. DORFMÜLLER-KARPUSA és mások nevéhez köthetőkkel – organikusan ötvözni tudó koncepciója, másrészt metodológiájának és eredményeinek perspektivikus jellege révén méltán tekinthető a hazai szövegkutatás új állomásának.

[2.1.] A könyv tárgya a szövegmondatok és a szöveg közé eső nyelvhasználati egységek, közelebbről az oppozicionális – de ... mert, de ... (te)hát, de, bár, mert bár és de hisz-féle – konstrukciótípusok, melyek leggyakrabban argumentatív szövegekben fordulnak elő, de szépirodalmi alkotásokban is megtalálhatók, komplex (több részdiszciplínát is érintő) szemiotikai elemzése, interpretációja. Egyfelől a szóban forgó nyelvhasználati alakulatok konfigurációs, relációs és részben kompozicionális organizációformáinak vizsgálata, másfelől az ezekhez az organizációformákhoz hozzárendelhető (inferenciális / preszuppozicionális / kompletív) információk kapcsolatainak feltárása.

[2.2.] A könyv előzményeit, elméleti hátterének egyes aspektusait és alapvetéseinek egy részét a szerző régebbi publikációiból, könyveiből (Szövegszerkezeti alapvizsgálatok. Bp. 1982., A gondolkodás grammatikája. Bp. 1986.) és számos tanulmányából jól ismeri mind a hazai, mind pedig a nemzetközi szakmai közvélemény. Közülük – (ön)kritikai vizsgálat tárgyává is téve azokat – csupán annyit vesz föl jelen munkájába BÉKÉSI IMRE, amennyi az oppozicionális szerkezetek szemantikai-pragmatikai interpretációjának megvilágításához szükséges. Ezen előzmények, illetőleg kutatási eredmények azonban itt – és ez a könyv egyik legjelentősebb szakmai-tudományos nóvuma – egy a korábbinál jóval szélesebb és mélyrehatóbb elméleti keretben kerülnek részben megfogalmazásra, részben újrafogalmazásra.

A szóban forgó keret legproduktívabb összetevői egyrészt a szerző legutóbbi tanulmányai egyikében (PETŐFI S. JÁNOS – BÉKÉSI IMRE szerk., Szemiotikai szövegtan 2. A magyar szövegtani kutatás irodalmából (Elsö rész). Szeged, 1991. 38-54) bevezetett, definiált és empirikusan is igazolt „kettős szillogizmus” fogalma, másrészt az a PETŐFI S. JÁNOS ‘vehiculumstruktúra-relátumstruktúra’-elméletéből alkotó módon átvett reprezentációs nyelv, amely a deszkriptív, a szubvilágalkotó és a performatív-modális propozíciókkal egyaránt operál a különféle nyelvhasználati alakulatok (megnyilatkozások, megnyilatkozástömbök, szövegek) interpretációja során (s amely szintén nem előzmény nélküli BÉKÉSI munkásságában, vö. A kettős szillogizmus tipikus ‘világai’. In: PETŐFI S. JÁNOS – BÉKÉSI IMRE szerk., Szemiotikai szövegtan 3. A magyar szövegtani kutatás irodalmából (Második rész). Szeged, 1991. 41-61), harmadrészt a konvencionális és a konverzációs implikációk (inferenciák, preszuppozíciók stb.) figyelembevétele a szillogisztikus jellegű következtetések sémája mentén.

„Feladatomhoz – írja BÉKÉSI – különösen a ‘szubvilágalkotó szint’-re vonatkozó kutatások tapasztalatait kellett figyelembe vennem. A ‘tényállásleírások’-at ugyanis a beszélő különböző ‘szubvilágok’-ban ťhelyezi elŤ (tapasztalja – gondolja – tudja – hiszi stb.); így például a de ... mert nemcsak a tényállásleírásoknak, hanem az ezeket magukba ágyazó szubvilágoknak a viszonyait is modellálja: Tudtam, hogy..., DE feltételeztem, hogy..., MERT korábban azt tapasztaltam, hogy...” (11). Mivel nyilvánvalóan „nem lehet közömbös, hogy egy komplex megnyilatkozás jelentésszerkezetét mennyire (milyen mértékben) a ‘tényállásleírások’ és mennyire az ezeket magukba ágyazó ‘szubvilágok’ relációi alkotják; esetleg – ritkán – e relációk a ‘performatív-modális’ szerepű megnyilatkozások szintjén vannak-e” (12), miként az sem lehet közömbös, hogy e jelentésszerkezetet mennyire alakítják implicit komponensek, illetőleg hogy ezek számbavétele és reprezentálása milyen mértékben következetes: az ezekkel az összetevőkkel kibővített, integratív vizsgálati modell már lehetővé tette a szerző számára egyrészt a „teljes”-nek tekinthető jelentésszerkezet következetes formális explikációját és egzakt bemutatását, másrészt ennek révén az elemzett nyelvhasználati formák differenciált tipologizálását.

[2.3.] A kiindulószerkezet ebben a modellben az elvárástörlő (s a vele rokon megengedő) ellentét szemantikai struktúrája, amellyel BÉKÉSI elsőként világít rá a szakirodalomban arra, hogy az oppozíció nem egyszerűen egy előtag és egy utótag szintspecifikus viszonya, hanem két (az előtag és az utótag tételeinek kauzális összefüggésein alapuló) szillogizmus relációja, s mellyel az implicit jelentésrészek reprezentálása a célja. „A két szillogizmusból – állapítja meg – a használatban legalább egy-egy tételt explikálunk, a devel jelölt ellentét azonban nem mindig ezek között van, hanem tipikusan lehet különböző szerepű (szintű) és különböző megjelenésű (sőt meg nem jelenő) tételek között is” (47). A kettős szillogizmus sémája mentén szerveződő explicit és az általuk jelen lévő implicit tényállásleírások az adekvát interpretáció szempontjából alapvető fontosságú, a beszélő (és partnere, illetőleg az interpretátor) ‘hozzáférhetőségi reláció’-it kifejező ‘szubvilág’-okba ágyazódnak, melyeket különféle ‘szubvilágalkotó elemek’ juttatnak kifejezésre. Ezek az elemek ‘szubvilágalkotó konnektívumok’ révén egy adott szövegben összefüggő láncot alkotnak. BÉKÉSI itt természetesen csak az oppozicionális konstrukciótípusok explicit vagy (re)konstruált ‘szubvilágalkotó elem’-einek és konnektívumainak (illetőleg műveleteinek) vizsgálatára vállalkozik, s a ‘szubvilág-összefüggések’-nek a következő három fő típusát körvonalazza.

[...]

A ‘performatív-modális’ propozíciók szerkezetalkotó összefüggéseinek interpretatív jelentőségét kiemelve tér rá BÉKÉSI a föbb konstrukciótípusok tárgyalására, illetőleg klasszifikálására. Az ismertetett módon (re)konstruált kiindulószerkezet lineárisan folytonos, illetőleg lineárisan nem folytonos konstrukciórészekben realizálódhatik. A konstrukciótípusok a ‘főviszony’ jellege szerint oppozicionálisak, kauzálisak és választóak, felépítettségük szerint elemiek és bővítettek, beépítettségük szerint pedig viszonylag önállóak, viszonylag önállótlanok és teljesen önállótlanok lehetnek. Az oppozicionális konstrukciótípusok fajtáit bőséges és gondolatébresztő példaanyaggal illusztrálja, illetve ábrázolja (célszerűen hierarchikusan vagy lineárisan). Szemléltetésül lássunk itt legalább egyet közülük!
Megokolt utótagú ellentétes elemi konstrukciótípus az alábbi. (A példát annak explicit jelentésszerkezete, majd az utótag implicit komponensei követik.)

„1Lúdas Matyi történetéből Fazekas Mihály, az eladdig csaknem ismeretlen debreceni költő szerzett költői remekművet. 2De Lúdas Matyinak mégsem ő az apja. 3A nép igazságérzetének ezt a halhatatlan alakját [ugyanis] maga a nép teremtette meg.” (Illyés Gyula: Iránytűvel I-II. Bp., 1975.)

Ábrázolva:

((1) de ((2) ugyanis*(3)))

((Ap de ((Bq) ugyanis*((Bp) ET (Bpr*))))

A megokolt utótagú konstrukciótípus lényege az „ellentétes főkapcsolás és a magyarázó alkapcsolás sorrendileg kötött együttléte. Ehhez képest csupán a megjelenési forma kérdése, hogy (a) a (de ... mert)-tel viszonyított információrészletek tagmondatok-e vagy pedig mondategészek, mondat fölötti szövegegységek, illetőleg nagyobb szövegrészletek; továbbá az is, hogy (b) a konstrukciótípus elő- és/vagy utótagja egyéb tartalmi-logikai viszonyfajtával kibővül-e (bővített konstrukció), vagy sem (elemi konstrukció)” (102).

A megokolt utótagú, továbbá az azzal analóg módon értelmezett következtető utótagú, valamint a megokolt és a következtető előtagú oppozicionális konstrukciótípusok azután összetett(ebb) (bekezdésnyi vagy nagyobb) konstrukciókat alkot(hat)nak, beépül(het)nek, sőt adott esetben önállóan is megjelen(het)nek (mint például Juhász Gyula „Anna örök” című költeménye).

[3.1.] Ami e szemantikai-pragmatikai interpretációs modellt, illetőleg alkalmazási lehetőségeit illeti, részben összehasonlító szövegvizsgálati, részben pedig szövegstilisztikai relevanciáját szükséges még kiemelni, de természetesen más (rész)diszciplínák számára is jelentős tanulságokkal szolgálhat.

[3.2.] Befejezésül a következőket kívánom megjegyezni. Jóllehet BÉKÉSI IMRE kutatási tárgya, miként látható, kimondottan szövegmondatok és szöveg közé eső nyelvhasználati egységek, többnyire argumentatív struktúrák, célja pedig ezek paradigmatikus rendszerezése és szisztematizálása, a jeles szerző valójában ebben a könyvében és a vázolt módon teszi meg a legjelentősebb lépést a szövegmondatok, illetőleg a bemutatott köőöszóegyüttesek által modellált szövegszerkezeti egységek, konstrukciótípusok vizsgálatától az általánosabb és teljesebb nyelvhasználati alakulatok, más szóval: az autonóm rész- és teljes szövegek szisztematikus vizsgálata felé.

E recenzióban jól megfigyelhetö a bevezetés, tárgyalás, befejezés klasszikus hármassága.

1. Bevezetés.

1.1. Reflexió korábbi írás(ok)ra.

1.2. A mű jelentősége.

2. Tárgyalás.

2.1. A könyv tárgya.

2.2. Előzmények, elméleti háttér, alapvetések.

2.3. Eredmények.

3. Befejezés.

3.1. Alkalmazási lehetőségek.

3.2. Összegzés, kitekintés.