TUDOMÁNYOS
STÍLUS – a tudományos művek (monográfia, tanulmány, tudományos
cikk, referátum, korreferátum, recenzió stb.)
jellemző stílusa. A tudomány célja a valóság törvényeinek, összefüggéseinek
világos és egyértelmű megismertetése érvelő bizonyítással. Ennek megfelelően
a tudományos stílusból az érzelmi és festői hatású nyelvi elemek szinte
teljesen hiányoznak. Az érthetőség kedvéért egyértelműen, pontosan fogalmaz.
Nagy számmal használ műszavakat, viszont a szemléletesség,
képszerűség nyelvi eszközeivel takarékosan bánik.
Az
érzelmi hatásokat a mondatformák terén is mellőzi. Szereti a ténymegállapító,
kijelentő tartalmú mondatszerkezeteket.
Általában
világos, áttekinthető szórendre törekszik. Gyakoriak
benne az összetett mondatok, közülük is az alárendeléses
formák.
Ezekben
fontos szerephez jutnak a kötőszók, mint a logikus
mondatfűzés nélkülözhetetlen eszközei.
Példák:
A vegyszerek csak a differenciáltabb gépesítés útján
lesznek helyettesíthetők. Végleg fel kell számolni azt az elfogadott gyakorlatot,
amelynek jegyében növényt, állatot igyekeztünk a géphez alkalmazni, „gépesítéstűrővé”
tenni. Talán nem járok messze a valóságtól, ha arra gondolok, hogy ez a
visszás gyakorlat az ipar felsőbbrendűségével kapcsolatos felfogásból is
táplálkozott. Holott nyilvánvaló, hogy bármennyire puszta termelőeszköznek
tekintjük is az élő szervezeteket, rájuk a fizikai törvényeken kívül a
biológiai kötöttségek is hatnak. Ezért sokkal nehezebben alakíthatók, formálhatók,
mint akár a legbonyolultabb gépkonstrukciók. Mindenképpen szorosabb együttműködésre
van szükség az ipari, az agrár-kertészmérnökök, illetve a géptervezők között.
(Dimény Imre: A műszaki fejlesztés ökonómiai összefüggései
a mezőgazdaságban, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. Akadémiai székfoglaló.
Részlet.)
A generatív nyelvelméletnek két alapvető célkitűzése
van. Az egyik a nyelvelsajátítással függ össze. Ismert megfigyelés, hogy
a gyermek minden nagyobb nehézség nélkül sikerrel képes elsajátítani anyanyelvét.
A nyelvelsajátítás kreatív abban az értelemben, hogy benne az utánzás csak
másodlagos szerepet tölt be. A nyelvelsajátítás folyamán a bennünk lévő
nyelvi képességet (faculté de langage-t) fejlesztjük ki. Ez nem lenne lehetséges,
ha a nyelvnek nem lenne valamilyen szabályrendszere, amelyet a nyelvi képesség
kifejlesztésekor elsajátítunk. A generatív nyelvelmélet alapvető törekvése,
hogy ezt a szabályrendszert explicitté tegye. Szabályt megállapítani viszont
csak úgy lehet, ha nemcsak azt tudjuk, hogy mi lehetséges, hanem azt is,
hogy mi nem. Ezt pedig csupán abból, hogy nincs rá adatunk, nem tudhatjuk.
A szabályrendszer megalkotására való törekvésnek tehát közvetlen következményei
vannak az adatok gyűjtésére és értékelésére vonatkozóan. Ugyanakkor ez
azt is mutatja, hogy a generatív nyelvelmélet egyik alapvető problémáját
a nyelv szabályrendszerének kimutathatósága, megállapítása és érvényességi
körének tisztázása jelenti.
Ami a lényeget
illeti, az emberi nyelvek a nyelvelsajátítás szempontjából egységesen viselkednek.
Ugyanakkor azonban tapasztalati tény az emberi nyelvek nagymértékű változatossága.
Ez a látszólagos ellentmondás csak úgy oldható fel, ha feltételezzük, hogy
az egyes nyelvek lényegében ugyanazokat az eszközöket használják, de hihetetlenül
sokféle kombinációban. Ebből következik a generatív grammatika másik célkitűzése:
a nyelvtudomány feladata, hogy ebben a nagy változatosságban kimutassa
azt, ami univerzális. Az univerzális grammatika az emberi nyelvre jellemző
univerzális tulajdonságokat tartalmazza. Ebből most már természetszerűleg
következik a generatív grammatika második alapproblémája: tisztáznia kell
az egyes nyelvek grammatikája és az univerzális grammatika közötti viszonyt.
(Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan
1. Mondattan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.)