A csoportnyelvek a népnyelv altípusát alkotják a nyelvjárással és a rétegnyelvekkel együtt. Legjellemzőbb sajátossága, hogy kifejleszt egy bizonyos szókincset azoknak a tárgyaknak (a velük végzett cselekvéseknek stb.) a megnevezésére, amelyekkel az illető csoportban dolgoznak.
Egy-egy szakma eltérő szóanyagát, azaz szakszavait összefoglalóan szakszókincsnek, a nyelvet pedig szaknyelvnek nevezzük. A szakszó a szakmai nyelvben betöltött szerepe szerint lehet műszó (terminus technicus), azaz valamely szakma vagy tudomány pontosan meghatározott fogalmainak, tárgyainak, cselekvéseinek stb. az egyértelmű s állandó jellegű megnevezése. Például: kötőszó, jelző, alany; főnévi igenév, személyes névmás stb. E két utóbbi már nem műszó, hanem műkifejezés.
Ha a szakszavak szakszövegben fordulnak elő, stilisztikailag rendszerint közömbösek. Ha ellenben más szövegbe kerülnek, akkor már hangulattal, érzelemmel telítődnek. A szépirodalmi stílus a csoportnyelvi szavakat az illető környezet hangulatának felidézésére és személyek jellemzésére, munkakörülmények reális ábrázolására használja fel. Például:
…Aztán te Budapestre tűntél – engem metszetekre hasogattak az évek, s ifjúságom a klinikák és szanatóriumok mikroszkópja alatt lüktetett; és műtőasztalokra kötözve, röntgenlámpák mögött rettegve, lázmérőket szorítva a szívemre támolyogtam át történelmünk legszebb, zászlókat bontó ütközeteinek éveit.
(Váci Mihály: A mohos favödör)
A szakszókincs legújabban fontos forrásává vált a köznyelvi szókincsnek, főként a társalgási nyelven és a sajtón keresztül. Ma már szinte köznyelvinek számítanak például a következő szavak: gyorsvágás, frontfejtés; lehengerel (valakit), kiaknázza (a sikert) stb.
Lásd
még: Népnyelv, nyelvjárás vagy tájnyelv,
Rétegnyelv, Szóhangulat,
Szókincs.