SZÓHANGULAT – az egyes szavak érzelmi velejárója, az általuk felkeltett hangulat. A fogalmi tartalmon túl a szó jelentésének szerves része (lásd Szójelentés), és sok tekintetben megszabja a szavak stílushatását és felhasználását. A haza és a hon például tartalmilag megegyezik egymással, a haza azonban általánosan használt, gyakori szó, a hon viszont ritka, ünnepélyes hatást kelt. Ez a különbség az alapja a következő idézet stílushatásának:

Szerte nézett, s nem lelé

Honját a hazában.

(Kölcsey Ferenc: Himnusz)

A szóhangulat összetett jelenség. Leggyakrabban a szó fogalmi tartalmából és a szóhoz társuló képzetekből származik.

A kellemes fogalmat idéző szavak hangulata általában pozitív. Például:

Nyílj ki, nyájasan mosolygó

Rózsabimbó! nyílj ki már,
Nyílj ki; a bokrokra bolygó
Gyenge szellők csókja vár.

(Csokonai Vitéz Mihály: A rózsabimbóhoz)

A negatív dolgot jelentőké viszont rendszerint kellemetlen. Például:

Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –

(Radnóti Miklós: Töredék)

A szavakhoz társuló képzetek felidézik annak a környezetnek, foglalkozási ágnak, kornak a hangulatát, amelyben használatosak (vagy használatosak voltak). Például:

…Itt egy sereg óriás füstös ember csizmadiáskodott; a talpaknak való bőröket, mint egy-egy házfedelet, a nagy kádakba nyuvasztották, akkora kalapácsokat forgattak, hogy annak a foka alatt egy meglett szamár elfért volna s így tovább.

(Tamási Áron: Hűséges Mártonka)

S lomhán söpörtek a vad kővidék

Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dzsinnek, rosszkedvű koboldok.

(Tóth Árpád: Körúti hajnal)

A szavak hangulati értékének megállapításában nagy szerepet játszanak az egyéni élmények, szempontok is.

Lásd még: Csoportnyelv, Rétegnyelv, Szójelentés, Szókincs.