NÉPNYELV, NYELVJÁRÁS vagy TÁJNYELV. – Minden nyelvben egymástól többé-kevésbé elütő nyelvváltozatok különböztethetők meg attól függően, hogy kik és milyen területen használják. A mai nyelvekben – az irodalmi és a köznyelv mellett (lásd Nemzeti nyelv, irodalmi nyelv, köznyelv) – az egyik ilyen fő változat a népnyelv.

A népnyelv, hagyományosan az a nyelv, amelyen a nép beszél, igen régi, egy idős magával a nyelvvel. Legfőbb jellemzője, hogy rendszere a népnek csak egyes csoportjaiban egységes. Két alaptípusa van.

1. Nyelvjárás vagy tájnyelv – a nyelvnek földrajzi, területi tagozódása szerinti megkülönböztetése; a tájnyelv a népnyelvnek egy kisebb-nagyobb területen élő, nagyjából egységes változata. A tájnyelvi elemek (nyelvjárásias ejtésmód, tájszók stb.) szépirodalmi felhasználása elősegítheti a reális ábrázolást, a népi alakok élethű jellemzését, s biztosíthatja a helyrajzi hitelességet. Például:

Hanem hát azt mondja őkigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak…

(Mikszáth Kálmán: A néhai bárány)

– Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

(Móricz Zsigmond: Hét krajcár)

– Ha nem fájna, akkor kicsi buba volna – feleltem én is a pólyára célozva, s még hozzátettem: – De mivel sohasem sír, azt kell gondolnom, hogy a fájás miatt van annyi pókarongy között.

Eszesnek találtam, amit mondtam, s elégedetten sétáltam ki az ajtón. Átcsoszogtam az eresz földjén, majd a garádicsokra kaptam, ahol még szöktem is egyet, mivel a lábam ezt nekem megengedte.

(Tamási Áron: Ábel a rengetegben)

2. Csoport- és rétegnyelvek – a népnyelvnek társadalmi helyzet, műveltség és foglalkozás szerinti tagolódása.