TÁRSALGÁSI STÍLUS – a beszédbeli érintkezés stílusa. Legfontosabb jellemzői: a közvetlenség, a természetesség, a gyakran pongyola kifejezésmód és mondatfűzés. Szókincse ezért rendkívül sokrétű: csoportnyelvi, tájnyelvi, zsargon-, argó-, idegen szavak stb. egyaránt megtalálhatók benne. Kedveli a tréfás, gúnyos, sőt durva, vulgáris szavakat, másfelől a becézés, kedveskedés, udvariaskodás nyelvi kifejezőit (lásd Szókincs), továbbá nagyításokat, túlzásokat.

Szereti az egyszerű, könnyen érthető, rövid mondatokat. Fő jellegzetességei: a rövid, gyakran csak egy szóból álló nem teljes vagy hiányos mondatok, továbbá a közbevetések, félbeszakítások stb. használata. Ezeket legtöbbször a párbeszédes helyzet teszi érthetővé.

Az írók főként a jellemzés és a reális ábrázolás céljából élnek a társalgási stílus adta lehetőségekkel. Például:

– Talán valami mondanivalód van még?

– Semmi… semmi, csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.

– Hisz akkor nem te vagy elítélve?

– Oh, édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek én a légynek sem.

– De hát akkor minek jössz ide, te bolond?

– Hát úgy volt az kérem, hogy mialatt „ez a dolga” a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött az a parancsolat a „félesztendő miatt”, hogy mégis ki kell állani. Oh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta… 

(Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása)

Lásd még: Stílusréteg.