IDEGEN SZÓ – általában az olyan szó, amelynek idegen eredetét (idegenszerűségét) a nyelvközösség legtöbb tagja érzi. Az idegen szavak állományában a következő rétegeket különböztethetjük meg:

1. Lényeges fogalmat jelölő, általános használatú szavak, amelyeknek magyar megfelelőjük nincs, s így legközelebb állnak a jövevényszóvá váláshoz. Ide tartozik az úgynevezett nemzetközi szavak jó része. Például:

…Már a tavasszal direktbe közvetítették a nyanyát a televízión.

(Örkény István: Egy szoba, vályogfal, zsúpfedél)

2. A jövevényszóvá váláshoz szintén közel álló olyan szavak, amelyeknek helyettesítésére létrejött ugyan magyar szó, de az idegen és a magyar szó között jelentésbeli vagy hangulati különbség van, s a stílus szabja meg, hogy melyiket használjuk. Például:

– hejh burzsoá! hejh proletár! –

én, József Attila, itt vagyok

(József Attila: Bevezető)

3. Olyan idegen szavak, amelyeknek van pontos magyar megfelelőjük, tehát már nincs szükség rájuk. Például:

Most is azért sóhajt és dúlfúl magába,

Mért nem adhatja az áert árendába.

(Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram)

Ide tartozik a legtöbb idegen eredetű szakmai szó, amelynek a szaknyelvben magyar megfelelője is él. Például:

És ámbátor

Két prokátor
Minden könyvét összehányja,
s minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;

(Arany János: A fülemile)

4. Kevésbé fontos dolgot jelölő, magyar megfelelő nélküli, elég széles körben elterjedt idegen szavak. Például:

A szalonoké parfümös rege,

Szilaj és új az utca éneke.

(Ady Endre: Az utca éneke)

5. Olyan idegen szavak, amelyeket a hétköznapi beszédben gyakran használunk ugyan, de a választékosabb társalgási nyelvben már nem, írásban pedig szinte mindig magyar megfelelőjükkel élünk. Ilyenek például: spájz, fater, muter, meló stb.

Az idegen szavak stílushatását az idegen ízen kívül egyrészt az a hangulat adja, amelyet a megfelelő társadalmi rétegből hoznak magukkal, másrészt az az érzelmi velejáró, amely az idegen szót a magyar megfelelőjétől megkülönbözteti. Gyakoriak a mindennapi nyelvben, de szívesen él velük a szépirodalom is. Felhasználhatja őket az író:

1. Bizonyos társadalmi rétegek, továbbá személyek bemutatására. Például:

...A „Hírharsona” szubvenciót húz a kormánytól s ha nem egzisztálna, nem húzna…

(Mikszáth Kálmán: A kormány támaszai)

2. Egyes korok hangulatának érzékeltetésére. Például:

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

3. Emelkedettebb vagy éppen rosszallóbb hangulat kifejezésére, ha az idegen szó finomabb, választékosabb, illetőleg tréfásabb, gúnyosabb, mint a magyar megfelelője. Például:

A nap tüze, látod,

a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

(Áprily Lajos: Március)

Lásd még: Csoportnyelv, Rétegnyelv, Szókincs.