SZÉPIRODALMI
vagy MŰVÉSZI STÍLUS – a stílusrétegek közül
a legnagyobb jelentőségű. Egyrészt azért, mert stíluseszközként felhasználja
a nyelv valamennyi elemét, az összes többi stílusréteg eszközeit is. Másrészt
azért, mert olyan művészi hatásra való törekvés jellemzi, amilyet a többi
stílusrétegben hiába keresünk.
Nyelvi-stilisztikai
tekintetben a szépirodalmi stílusnak három fő jellemvonását emelhetjük
ki:
1.
A legváltozatosabb nyelvi-stilisztikai eszközök felhasználása.
2.
Rendkívüli választékosság.
3.
A művészi hatásra való törekvés. Például:
Elhull
a virág, eliramlik az élet…
Űlj,
hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki
most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap
nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh
mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve
borítasz-e szemfödelet?
S
rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy
elhagyod érte az én nevemet?
(Petőfi
Sándor: Szeptember végén)
A
szépirodalmi stílusban az író egyénisége jobban érvényesül, mint a többi
stílusrétegben. Például:
Szent
lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös
urának maradni:
Nem
adatik meg ez mindenkinek,
Csak
aki véres, igazi életű.
Igen,
én élni s hódítani fogok
Egy
fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem
ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok
s ifjak szívei védenek.
(Ady
Endre: Ifjú szivekben élek)
Két
fő változata van: a költői és a prózai stílus. Közülük a
költői a választékosabb.
Lásd
még: Egyéni nyelv és stílus,
Stílusréteg.