METAFORA (gör. ’átvitel’) – a szóképek egyik fajtája, közöttük központi szerepe van. Olyan szókép, névátvitel, amely két fogalom közt fennálló tartalmi (külső vagy belső, ritkán funkcióbeli) hasonlóságon vagy hangulati egyezésen alapul.

Külső hasonlóságon alapuló metafora a következő:

Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja,

Ütni készül ökle csontos buzogánya;

(Arany János: Toldi II.)

Az alábbi metaforának belső hasonlóság az alapja:

Azzal a két farkast az ölébe vette,

Az öreg nyoszolya szélire fektette,
Így beszélve nékik: „tente, tente szépen:
A testvérbátyátok fekszik itten épen.”
 
(Arany János: Toldi VI.)

Ez pedig hangulati egyezésen alapul:

Pajkos gyermek a sors, csak úgy játszik véle.

(Arany János: Toldi IX.)

A metafora stílushatása abból adódik, hogy a kifejezendő (azonosított) fogalomra, jelenségre átvisszük a kifejező (azonosító) fogalom, jelenség sajátosságait, s ezáltal egy névbe sűrítve, tömörítve egyszerre két, egymástól távol eső dolog jelenik meg a tudatunkban. Például:

Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,

Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,
 
(Arany János: Toldi V.)

A naplementének ebben a színpompás metaforájában a kifejezendő (azonosított) fogalom: a nap alkonypírja, a vörös színű alkonyi napsugarak, a kifejező (azonosító) pedig egy ruhadarab: a palást. A két jelentés egyidejűleg hat, s ez belső gondolati mozgást, feszültséget idéz elő az olvasóban. A két fogalom kölcsönhatásának ebben a folyamatában a metafora tagjai új értelmi és hangulati jegyekkel gazdagodnak, érzelmileg telítettebbé, kirajzoltabbá válnak.

A metaforákat eredetük, céljuk és alakjuk szerint csoportosítjuk.

Eredetük szerint vannak:

1. Köznyelvi metaforák, például:

A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel.
 
(Radnóti Miklós: Himnusz a békéről)

2. Költői vagy művészi metaforák, például:

Kip-kop, zene az élet, muzsika,

láng ég a fákon, a bokor zöld oltár.
 
(Kosztolányi Dezső: Kip-kop, köveznek)

A költők olykor köznyelvi metaforák megújításával alkotnak képeket. A homlok barázdái kifejezést például így frissíti fel Arany János:

Homlokát letörli porlepett ingével:

Mélyre van az szántva az élet-ekével.
 
(Arany János: Családi kör)
 
Célja szerint a metafora (különösen a költői) lehet:

1. Szemléleti – ez főként elképzeltetni, ábrázolni akar, például:

Megbú a fázós kis meleg,

vadgesztenyék gyertyái
fénylenek.
 
(Radnóti Miklós: Naptár)

2. Hangulati – ha bizonyos érzés, hangulat felkeltése a célja. Például:

A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek
Gyönyörű kis tulipánt!
 
(Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem)

A szemléleti és a hangulati elemek azonban legtöbbször egyesülnek a képben. Például:

Férfikor jön az ifjúságra,

életed gyümölcsös ága,
 
(Juhász Ferenc: Rezi bordal)

Alakjuk szerint kétféle metaforát különböztetünk meg:

1. Teljes (kéttagú) metafora a kifejezendő (azonosított) és a kifejező (azonosító) fogalom nevét egyaránt feltünteti. Például:

…A füstfellegecskékben nagyapám arcát látom, szakállának a szúrását érzem a homlokomon. Fehér virág a szakálla.

(Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér)

2. Egyszerű (egytagú) metafora csak a kifejező (azonosító) elemből, magából a képből áll (a kifejezendő fogalmát tehát hozzá kell érteni). Például:

Csillagokat rúgott szilaj paripája,

(Petőfi Sándor: János vitéz 7.)

A metaforák stílushatása aszerint is változik, hogy a kifejező, vagyis a metafora milyen szófajú szó. Példák:

Igei metafora:

Ezüst derüvel ráz a nyír

Egy szellőcskét és leng az ég.
 
(József Attila: Nyár)

Főnévi metafora:

…Aznap már falkában jöttek a sárszínű felhők északnyugat felől, vastag csimbókjaikat földig lógatva, nehéz farkaikat végighúzták a tar erdőkön, mintha a havat akarnák kifésülni magukból.

(Déry Tíbor: Simon Menyhért születése)

Melléknévi metafora:

Nap alattam, nap fölöttem,

Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
 
(Vajda János: Nádas tavon)

Lásd még: Kreatív metafora. Pedagógiai metafora. Szókép.