ROKOKÓ (a fr. rocaille ’kagylódísz’ szóból) – a XVIII. században uralkodó művészeti és irodalmi irányzat. A barokkból nő ki, azonban a barokk nagyszabású méreteivel és emelkedettségével szemben a könnyed, kecses, de sokszor erőtlen, sőt cikornyás vonalakat, a külső csillogást kedveli.

Az irodalmi rokokó a francia királyi udvar arisztokratáinak álnépiességéből indul ki, és az e körökben dívó felszínes szerelmet énekli meg.

A rokokó költészet stílusát a finomkodó, idilli hangulat, az érzelgősség, a formák játékos túltengése, a játszi, dallamos versforma és a csengő rímek jellemzik.

Irodalmunkban Csokonai Vitéz Mihály teremtett sajátos magyar rokokót. Csokonai a felszínes, mesterkélt udvari szerelem helyett egészséges, tiszta, őszinte érzést szólaltat meg, de úgy, hogy a könnyed, játékos, dallamos formák megmaradnak, sőt friss képekkel, természetes stíluselemekkel, változatos zenei formákkal gazdagodnak. Például:

Kertem nárcisokkal
Végig ültetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

(Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez)

Lásd még: Korstílus vagy stílusirány.