0. Bevezetés

        Ebben a tanulmányomban BARTÓK BÉLA Cantata profana című művének librettója (lásd T1) és az alapjául szolgáló, variánsainak összességében ránk maradt folklór alkotások vázlatos áttekintése alapján mitikus szövegek makroarchitektonikájának organizációformáival¹ kapcsolatban kívánok néhány megjegyzést tenni.

        1. Az alapmonda, a folklórkincs és az ‘ősforrás’

        1.0. Bár a választott korpusz magva, a szarvaslegenda a világ mitológiakincsének általános eszkatologikus alapmondája, a BARTÓK által (többnyire román lakta területeken) feltalált és feldolgozott forrásanyag elsősorban vagy talán kizárólag kolindaként (<lat. calendae) terjedt el, melyet a téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepek során kolindálók énekeltek.² Az alapmonda mitémái, illetőleg a rájuk vonatkozó ismeretek közül itt csupán a szarvas főbb jelentéseit tartom szükségesnek megadni. Ezek a következők: (a) változásra utaló asztrális-kozmogóniai jelentés: a Zodiákus szarvasállatképe (Capricornus) és Nap-szimbólum, más szóval a téli napforduló konstellációjában a kozmosz újjászületése; (b) női princípium; de (c) szarvasalakban férfi is megjelenhet; (d) ítélkezés, a rontás eltávolítása; (e) vadászzsákmány; (f) egyéb, ‘szóródó’ jelentések³.
        A nagy zeneköltő, előadóművész és folklorista az általa gyűjtött mintegy ötöd-félszáz kolindát kilenc nagy tematikus csoportba osztotta. E szövegek egyike-másika kölcsönhatást feltételező hasonlóságo(ka)t mutat (többek között) a SEBESTYÉN GYULA gyűjtötte dunántúli regösénekek bizonyos darabjaival. (Lásd például Ahol keletkezik/Egy ékes, nagy út... és A mennyei szarvas kolindája.) Ami azonban e hasonlóságo(ka)t illeti, BARTÓK már 1935-ben megjegyzi: „Tekintettel arra, hogy a Dunántúl a román területtől oly távol van, itt bizonyára nem lehet szó kölcsönhatásról; a közös témának egy közös (ismeretlen?) ősforrásból kell származnia”⁴ (az én kiemelésem, V. L.).
        1.1. A népi forrásanyagon belül a vadászkolindáknak két alaptípusa különíthető el. Az egyik a kantátalibrettó alapjául szolgáló, úgynevezett metamorfózisos vagy  transzcendens kolinda, melyben a fiúk (egyszerű szubsztitúcióval F_{üldözöttek}) szarvasokká változnak, életformát cserélnek. A másik, számszerűen tekintélyesebb család az, amelyikben a vadász (F_űző) legyőzi, elejti a szarvast (gyakran oroszlánt), s melynek variánsait egyszerű, küzdelem témájú vagy immanens kolinda néven szokás számon tartani. Ilyen a következő, Bartók gyűjtéséből való kolinda is (lásd T2).

        2. A szarvasénekek diszkurzív makroorganizációja

        2.0. A szövegarchitektonika organizációformái⁵ közül itt a szarvasénekek diszkurzív (deszignáló, referenciális) makroorganizációját kívánom elsősorban szemügyre venni. Az ennek során alkalmazott szimbólumok a vadászkolindák és/vagy a kantátalibrettó relacionális kontextuális sensusának figuráit (a mindenkori F_űző-t és F_üldözött-et) jelölik, s magukba foglalják e figurák attributumait és relációit; tehát például a metamorfóziskolindában az F_űző-höz hozzátarozik az apa és a régi társadalom, illetőleg életforma minden kitüntetett attributumának és relációjának nyelvi kifejezöje: apó, mesterség, szántás, vetés; haza, anya, fáklya, serleg, asztal, bor, gúnya, tűzhely, pohár stb.
        2.1. Az immanens kolinda makroarchitektonikájának diszkurzív organizációját nagyjából így lehet megadni:

(1) királyi kívánság/ígéret (jutalom megelőlegezése) F_űző-nek, a házasulandó ifjúnak;
(2) az F_űző (ifjú) elindulása, a vadászat elkezdése;
(3) az F_űző (ifjú) és az F_üldözött, szarvas (oroszlán) találkozása;
(4) az F_űző és az F_üldözött küzdelme;
(5) az F_űző (ifjú) gyözelme;
(6) az F_űző-nek tett királyi ígéret teljesítése, az ifjú megjutalmazása: házassága és hozománya.

(1) Az F_{üldözöttek}, a fiúk és az F_űző, az apa megjelenítése;
(2) Az F_{üldözöttek} (fiúk) elindulása, átváltozása (metamorfózis);
(3) Az F_űző (apa) elindulása, vadászata;
(4) Az F_űző (apa) és az F_{üldözöttek} (kolonizációs) küzdelme;
(5) Az F_űző kérlelése, ennek elutasítása, sőt intés az F_{üldözöttek} részéről, az apa frusztrációja (a ‘civilizációs’ kísérlet meghiúsulása);
(6) Az F_{üldözöttek} átváltozásának megerősítése, kirajzás.

        3.0. A szarvasénekek makroarchitektonikájának diszkurzív organizációi valószínűleg jól mutatják, hogy a két (immanens és transzcendens) kolindatípus egymásnak inverze, egyszersmind folytatása. Az egyik típus szövegvilágának kiinduló állapota egybeesik vagy inkább fedésbe hozható a másik típus szövegvilágának záró állapotával, és fordítva. A szóban forgó állapotokban az egyes figurák (F_űző és F_{üldözöttek}) ‘átváltozott alakban’ jelennek meg ugyan, ez azonban természetes, hiszen például az immanens kolinda záró állapotában az F_űző (ifjú) győztesként, az elejtett szarvas (oroszlán) fejében a királylány kezének várományosaként, vőlegényként, házasulandó férfiúként, tehát leendő apaként van jelen; a metamorfóziskolinda szövegvilágának ezzel egybeeső (fedésbe hozható) kezdőpontjáról viszont már családfőként indul a szarvassá változó/változott fiúk ellen. Más megfogalmazásban az immanens kolinda az F_űző, a házasulandó, majd apává érő s egy adott életformába belépő fiú, a transzcendens viszont az F_{üldözöttek}, az átváltozó, egy adott életformából kilépő fiúk narratív szimbóluma. És így tovább: ciklikusan!

[...]

        Az immanens és a transzcendens kolinda értékviszonyai bilaterálisan szimmetrikusak. Mindkettőre az egyidejű értéknyereség és -veszteség jellemző, csak más előjelekkel.
        Ebben a megközelítésben e kolindák mint autonóm részszövegek állnak egymással kapcsolatban, más szóval együtt alkotják a szarvasénekek ‘teljes’ szövegét.
        3.1. A teljes szöveg diszkurzív makroorganizációja, egymáshoz illesztve és némileg egyszerűsítve a két autonóm részszövegét, így adható meg:

  (1) az F_űző-nek tett ígéret;
  (2) az F_űző elindulása, a vadászat elkezdése;
  (3) az F_űző és az F_üldözött találkozása;
  (4) az F_űző és az F_üldözött küzdelme;
  (5) az F_űző győzelme;
  (6) az F_űző megjutalmazása, házassága;
  (7) az F_{üldözöttek} és az F_űző megjelenítése;
  (8) az F_{üldözöttek} elindulása, átváltozása (metamorfózis);
  (9) az F_{üldözöttek} elleni vadászat kezdete;
(10) az F_{üldözöttek} és az F_űző küzdelme;
(11) az F_{üldözöttek} intése, az F_űző frusztrációja;
(12) az F_{üldözöttek} kirajzása.

        4.0. A szarvasénekek autonóm rész- és teljes szövegeihez (ide értve a Cantata profana szövegváltozatait is) explicit módon hozzárendelt interpretációk sokféleségét e helyütt nem kívánom kommentálni.⁸ Hangsúlyozni szeretném viszont, hogy közülük azok a megközelítések tekinthetők a legproduktívabbaknak, amelyek a vizsgált anyag funkciójából indulnak ki, s amelyek a kolindálást az etnológiától a kalendáriumi ünnepek körébe sorolt rítusok egyikeként vizsgálják, a kolindát pedig a szöveg- és szokáskomplexum szerves egységében értelmezik.
        4.1. A mítosz s így a BARTÓK-i kolinák váza, lényege ugyanis nagyjából megegyezik a kalendáriumi rítusokéval. Vagyis a mítosz jelentői a nyelvi alkotóelemekkel, a rítuséi pedig a cselekedetekkel / eseményekkel azonosíthatók.⁹ A nyelvi alkotóelemek és a cselekedetek íly módon közös nevezőre kerülnek, de viszonyukban a tetté, jelen esetben a rítuális cselekvéssoré a prioritás. (Bizonyságul erre – legalábbis a naptári ciklusokkal kapcsolatos kultikus mítoszok esetén – elég, ha csak napjaink itt-ott még mindig eleven szokásgyakorlatára gondolunk.) A rítus viszont alapvető azonosságot és viszonylagos állandóságot mutat, s ezt – miként BARTÓK is utal rá (lásd: az 1.0 pontban) – a motívumok vándorlásával nemigen lehet magyarázni. A rituális-mitikus komplexumban tudniillik „(...) a felismert azonosság a lényeget érintő változás, az átmenet az egyik állapotból a másikba. Az emberi, természeti és kozmikus létezés nagy átmeneteinek szerkezeti azonosságát fejezi ki az azokat megünneplő (és szakrálisan elöidézö) rítusok szerkezeti azonossága. Ezeket a rítusokat az etnológia az átmenet rítusainak, rite de passagenak nevezi. A mitológiák nagy átváltozásmítoszai lényegileg azonos szerkezetüek az átmenet rítusaival”.¹⁰ Lett légyen szó akár térbeli, akár szellemi-gondolati átmenetről.¹¹

        5. A genotextus. Diszkurzív organizáció és cselekvés

        5.0. Arra vonatkozóan, hogy BARTÓK BÉLA voltaképpen mire és milyen jelleggel utalt, midőn megállapította, hogy „a közös témának egy közös (ismeretlen?) ősforrásból kell származnia”, itt legfeljebb csak feltételezéseket fogalmazhatnék meg. Magam mindenesetre egyfajta ‘ősforrásként’, genotextusként, más oldalról hipertextusként¹² értelmezem a feltételezett, illetőleg (re-)konstruált teljes szövegnek azt a sémáját, amelyet a részszövegek diszkurzív makroorganizációjának egymáshoz illesztésével állítottam elő (a 3.1. pont alatt). E séma a mitikus-rituális komplexum ‘elemi szerkezetekből’ összetevődő makroszerkezeti egységeit képezi le, kifejezésre juttatva részint a (tematikusan releváns) textuális és extratextuális egységek alapvető izomorfiáját, részint pedig a szöveg és az esemény-/cselekvéssor típusát. Rekonstrukció eredményeként: genotextus, mint konstrukció: hipertextus.
        5.1. Az eddigiek alapján feltehető, hogy a mitikus szövegkorpusz architektonikájának ‘elemi szerkezetekből’ összetevődő diszkurzív makroszerkezeti egységeit a rituális cselekvéssor ‘elemi szituációi/eseményei’ vagy ezek eredőiként makroegységei ‘generál(hat)ták/generál(hat)ják’. A cselekvéssor mozzanatainak, ‘eseményelemeinek’ organizációja viszont semmiképpen sem lehet tetszőleges, véletlenszerű vagy esetleges. Sőt! A „cselekvésre általában jellemző, hogy magát egy távolabbi (sornál végső) cél érdekében valósítja meg (amely a sornál a szándékoltság végpontja). Az, ami megadja a cselekvés értelmét, az teremti meg a cselekvések egymáshoz kapcsolódásának feltételeit (...) Az "előreható" feltételezés és a "visszafelé ható" meghatározódás összjátékából bontakozik ki az a valóságos kölcsönös meghatározódás, amelyben a sor minden tagja együtt határozza meg a sor minden tagját (együttes és külön-külön) való létében (...) Minden cselekvés "kontextusban", sohasem "önmagában" és nem is egyetlen kapcsolódás szerint valósítja meg önmagát. Még a legszigorúbb sor is nyit "többoldalú" összefüggéseket és lehetőségeket. Kapcsolódásai nem korlátozódnak a továbbvitelbeli fenntartó-változtató hatás kettősségének közvetlenebb egyensúlyára sem, hanem benne is mindig többrétű viszonyok sorai jönnek létre”.¹³
        5.2. A vizsgálatba bevont mitikus szövegkorpusz (mint teljes szöveg) architektonikájának diszkurzív organizációja végső soron tehát a rituális cselekvés teleologikus, többé-kevésbé meghatározott ‘teljes’ sorának, az alaptípusoké (mint autonóm részszövegeké) pedig a cselekvés ‘részleges’ és ilyen vagy olyan módon/mértékben módosult sorának a függvényében áll. Más megfogalmazásban a szövegkorpusz, illetőleg a –variáns makroszerkezeti egységei hozzávetőlegesen e cselekvés-/eseménysor mentén, illetőleg keretében szerveződnek. (Minthogy bizonyos permutációk eleve kizárhatók, az „ilyen vagy olyan” kifejezés itt természetesen csak sajátos, kombinatorikus organizációkat enged meg.)
        5.3. A 3.1. alatti séma tulajdonképpen nem más, mint a szóban forgó cselekvéssor ‘textuális archetípusa’, genotextusa, mely óriási távolságokat hidalva át és nemzedékről nemzedékre öröklődve (velünk született adottságként?), közvetlenül vagy Bartók művének hatására napjainkig szinte példátlan s lenyűgözően gazdag szekunder, költői szövegváltozatok¹⁴ (fenotextusok) kiindulópontjaként fogható fel.
        A fenotextusok (parafrázisok?) közül például Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című alkotásának belső kommunikatív organizációja a kűlszíni narratív rétegen belül inkább dialogikus; Bókkon Gábor Cantata profana (Bartók Bélának) című költeménye inkább az anya narratív szimbóluma; Nagy László Inkarnáció ezüstben című versének diszkurzív organizációja nagyjában-egészében analógnak tekinthető a metamorfóziskolindáéval stb. E szekunder szarvasénekek részletes, összehasonlító elemzése hasznos adalékokat szolgáltathat a feltételezett/(re)konstruált genotextus és/vagy hipertextus sajátosságainak körültekintőbb leírásához vagy módosításához éppúgy, mint a mitikus szövegkorpusz és az egyes szövegek közötti relációk számbavételéhez, ezáltal stilisztikai, intertextuális, szövegtipológiai, továbbá inferenciákkal, kontinuitással kapcsolatos stb. tanulságok megfogalmazásához.

[...]

        6. Befejező megjegyzések

        6.0. A bevezetésben jelzett célkitűzésemnek megfelelően itt csupán a szövegarchitektonika organizációformáival összefüggő néhány következtetés levonására vállalkoz(hat)om. Ezek a következők.
 

(1) A szövegkorpusz és természetesen az egyes szövegek makro- és részben mikroarchitektonikájának organizációformái egymással a kölcsönös meghatározottság viszonyában áll(hat)nak. Közülük a diszkurzív organizáció formái elvileg a genotextus vagy hipertextus ‘elemi szerkezetekből’ összetevődő makroszerkezeti egységeinek kombinációin alapul(hat)nak, az ‘eseményelemek’ lehetséges kapcsolattípusai szerint.

(2) A makroarchitektonika, helyesebben a makroarchitektonikai szintek, valamint a második, nemritkán azonban már az első mikroarchitektonikai szint különböző organizációformáinak hordozói alapállásszerűen és lényegileg a (fiktív vagy tényleges) tényállásokban/tényállás-konfigurációkban/cselekvéssorokban lelhetők fel, nem pedig a nyelvi megformálásokban.¹⁵

(3) A 3.1. alatti séma ugyanakkor – néhány kiegészítő információval ellátva (mint pl. bizonyos elemek jelentéslistái, szubsztitúciós lehetőségek stb.) – a szüzsében kifejezésre jutó és/vagy kifejezésre juttatható releváns ismeretek reprezentációja, s mint ilyen, a szarvasénekek típusába sorolható szövegek konstrukciós és/vagy interpretációs modellje.

(4) Végül pedig a szövegtipológia szempontjait illetően, a legfontosabb tényező alighanem a korpusz és az egyes szövegek szüzséjének a viszonya¹⁶.

•   1. A szemiotikai textológia terminus technicusaira vonatkozóan lásd például VASS László: 1990.
•   2. Vö. LÁSZLÓ Ferenc: 1980. 214.
•   3. Vö. DÖMÖTÖR Tekla: 1974. 147; VASS László: 1991. 62. stb.
•   4. Lásd: BARTÓK Béla: 1968. 119. Idézi FARAGÓ József:1971. 20.
•   5. PETŐFI S. János a szövegarchitektonikának belső kommunikatív és diszkurzív (designáló, referenciális), textuális és inferenciális/preszuppozicionális/kompletív, texturális és kompozicionális, valamint konfiguracionális és relacionális organizációformáit különbözteti meg. Lásd többek közt PETŐFI S. János: 1991. 12.
•   6. Vö. LÁSZLÓ Ferenc: 1980. 230-252.
•   7. Vö. TALLIÁN Tibor: 1983. 214.
•   8. Lásd pl. SZABOLCSI Bence: 1987. 369; TALLIÁN Tibor: 1983. 53-54; VASS László: 1991. 62-63 stb.
•   9. Vö. SZEGEDY-MASZÁK Mihály: 1980. 36.
• 10. Lásd: TALLIÁN Tibor: 1983. 143.
• 11. Vö. A. van GENNEP: 1960. 22.
• 12. Vö. PETŐFI S. János: 1991. 18, 35.
• 13. Lásd: TORDAI Zádor: 1984. 59-60.
• 14. Lásd pl. Juhász Ferenc: Szarvasének (Bartók: Cantata profana) = A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából (1955.); Rónai György: Bartók, in: Szakolczay Lajos (szerk.): 1981. 97; Szemlér Ferenc: Bartókra emlékezve (uo. 171-172); Horváth István: Egy a szarvassá vált fiak közül (uo. 173-174); Jánosy István: Pokoltánc szarvasokkal (uo. 175-176); Csanád Béla: Praefatio profana (uo. 177); Csoóri Sándor: Cantata profana (uo. 178-179); Szőcs Kálmán: Kilenc szarvas ment el (uo. 180-181); Utassy József: Akár a szarvasok (Szervátiusz Jenő: Cantata profana) (uo. 182-183); Petrőczi Éva: Variációk Bartók  „Canata profana”-jára (uo. 184); Bókkon Gábor: Cantata profana (uo. 185-187); Nagy László: Inkarnáció ezüstben stb.
• 15. A nyelvi megformálások kizárólagos elemzésére alapozó elméletek érdemben legfeljebb csak az első mikroarchitektonikai szint és organizációformái vizsgálatára vállalkozhatnak, és szolgáltathatnak velük kapcsolatos, szövegtani relevanciával is rendelkező részeredményeket.
• 16. Vö. PETŐFI S. János: 1978. 292.

BARTÓK Béla:

1968. Melodien der rumänischen Colinde (Weinachtslieder). Etnomusikologische Schriften, Faksimile-Nachdrucke, IV. Herausgegeben von D. Dille, Budapest.

1980. A Cantata profana keletkezéstörténetéhez. In: Bartók Béla. Tanulmányok és tanúságok, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 213-254.

 1971. Román kolindák. Szarvasokká vált fiúk, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

 1974. A népszokások költészete, Akadémiai Kiadó, Budapest.

1960. The Rites of Passage, University of Chicago Press.

1978. Szövegelemzés – szövegelmélet. In: HOPPÁL Mihály és ISTVÁNOVITS Márton (szerk.): Előmunkálatok a magyarság néprajzához 3. Mítosz és történelem, Budapest, MTA Néprajzi Kutatócsoport, 275-296.
1991. A szövegszignifikáció aspektusai és azok szemiotikai textológiai tárgyalása. In: PETŐFI S. János – BÉKÉSI Imre (szerk.): Szemiotikai szövegtan 2. A magyar szövegtani kutatás irodalmából (Első rész). Acta Academiae Paedagogicae Szegediensis, Series Linguistica, Litteraria et Aestetica, Szeged, 7-37.

1972. Cantata profana (Tenor- és baritonszólóra, kettős vegyeskarra és zenekarra, 1930). In: BÓNIS Ferenc (szerk.): Szabolcsi Bence művei 5. Kodályról és Bartókról, Zeneműkiadó, Budapest, 1987. 367-371.

1981. A szarvassá változott fiú. Magyar költők versei Bartók Béláról, Kozmosz, Budapest.

1980. Mítosz és történelem. In: „A regény, amint írja önmagát”. Elbeszélő müvek vizsgálata, Tankönyvkiadó, Budapest, 34-57.

1983. Cantata profana – az átmenet mítosza, Magvető, Budapest, 214.

 1984. A cselekvés hálója. Akadémiai Kiadó, Budapest.

1990. Terminológiai szótár (a szemiotikai szövegtan tanulmányozásához), in: PETŐFI S. János – BÉKÉSI Imre (szerk.): Szemiotikai szövegtan 1. A szövegtani kutatás néhány alapkérdése, Szeged, 1991. 84-115.
1991. Szimbolikus kontextualizáció és intertextualitás. Nagy László: Inkarnáció ezüstben. In: PETŐFI S. János – BÉKÉSI Imre (szerk.): Szemiotikai szövegtan 2. A magyar szövegtani kutatás irodalmából (Első rész). Acta Paedagogicae Szegediensis, Series Linguistica Litteraria et Aestetica, Szeged, 1991. 55-66.

Volt egy öreg apó.
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia
Testéből sarjadzott
Szép szál kilenc fia.
Nem nevelte öket
Semmi mesterségre,
Szántásra-vetésre,
Ménesterelésre;
Csordaterelésre:
Hanem csak nevelte
Hegyet-völgyet járni,
Szarvasra vadászni.

Az erdőket járta
És vadra vadászott
Kilenc szép szál fiú.
A vadra vadásztak,
Annyit barangoltak
És addig vadásztak,
Addig-addig, mígnem
Szép hídra találtak,
Csodaszarvasnyomra.
Addig nyomozgattak,
Utat tévesztettek,
Erdő sűrűjében
Szarvasokká lettek:
Karcsú szarvasokká váltak
Erdő sűrűjében.

Az ő édes apjok
Várással nem gyözte,
Fogta a puskáját,
Elindult keresni
Kilenc szép szál fiát.
Reátalált a szép hídra
Hídnál csodaszarvasnyomra;
Szarvasnyom után elindult,
El is jutott hüs forráshoz,
Hűs forrásnál szarvasokhoz.
Féltérdre ereszkedett,
Hej, egyre rá is célzott.
De a legnagyobbik szarvas
– Jaj, a legkedvesebb fiú –
Szóval imígy felfelele:
„Kedves édes apánk,
Ránk te sose célozz!
Mert téged mi tüzünk
A szarvunk hegyére
És úgy hajigálunk
Téged rétről rétre,
Téged kőről köre,
Téged hegyről hegyre,
S téged hozzávágunk
Éles kősziklához:
Izzé-porrá zúzódsz
Kedves édes apánk!”

Az ő édes apjok
Hozzájuk így szólott,
És híva hívta,
És őket hívó szóval hívta:
„Édes szeretteim,
Kedves gyermekeim,
Gyretek, gyertek haza,
Gyertek vélem haza,
Jó anyátok vár már!
Jöjjetek ti vélem
A jó anyátokhoz,
A ti jó anyátok
Várva vár magához.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve.
Az asztalon serleg,
Anyátok kesereg; –
Serleg teli borral,
Jó anyátok gonddal.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve...”

A legnagyobb szarvas,
– Legkedvesebbik fiú –
Hozzá imígy szóla:
„Kedves édes apánk,
Te csak eredj haza
A mi édes jó anyánkhoz!
De mi nem megyünk!
De mi nem megyünk:
Mert a mi szarvunk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A mi karcsú testünk
Gunyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
Karcsú lábunk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak puha avarba;
A mi szájunk többé
Nem iszik pohárból,
Csak hűvös forrásból.”

Volt egy öreg apó.
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia
Nem nevelte öket
Semmi mesterségre
Csak erdőket járni,
Csak vadat vadászni.
És addig-addig
Vadászgattak, addíg:
Szarvassá változtak
Ott a nagy erdőben.

És az ő szarvuk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A karcsú testük
Gunyában nem járhat
Csak járhat az lombok közt;
A lábuk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak a puha avarba;
A szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból.
 

(Bartók Béla: Cantata profana)

Így kiált két nagy király:
Vajon találkozik-e
Valaki kötélen hoz
Oroszlánt sértetlenül.
Puskával meg nem lőve,
Íjjal meg nem nyilazva?
Találkozik egy legény,
Éppen házasulandó,
Hogy kötélen hoz nekem
Egy oroszlánt sértetlenül,
Puskával meg nem lőve,
Íjjal meg nem nyilazva.
Szökik erre, szökik arra,
Felszökik a havasokra,
Fenyőfáknak tetejébe,
Úgy lelé meg az oroszlánt.

Meglepte azt mély álmában,
Virágzó csipkebokorban.
Mire maga észbe kapott,
Az oroszlán is felriadt,
S nagy fenszóval így szólalt meg:
Vannak keményebb koponyák,
Még sem merészkedtek hozzám,
De te ide merészkedtél,
Küzdjünk meg hát küzdelemben,
Vagy szablyákkal vagdalkozzunk.
Küzdöttek egy álló napig,
Nyári nap alkonyatáig,
S mi legényünk az oroszlánt
Király udvarába hozza,
Hogy az lányát adja néki,
S jó ólakat hozományba.