Petőfi S. János: Multimédia. Több mediális összetevővel rendelkező
irodalmi szövegek elemzése
Országos Közoktatási Szolgáltató Iroda, Budapest, 1996. 70 p.

A kötet ismertetését – talán kissé szokatlan módon – a függelékkel kezdem, ugyanis PETŐFI S. JÁNOSnak ez a tanulmánya („A magyar nyelvű (verbális) szövegek szemiotikai szövegtanának diszciplináris környezete. Bevezetés.”) szemlélteti azt az elméleti keretet, amely kapcsolatot teremt a Multimédia e kötete és a között a kutatási program között, amelynek 1990 óta már kiforrott fórumává vált a Szemiotikai szövegtan kiadványsorozat. A szerző e tanulmánya segítséget nyújt mind a – kötet első részében bemutatott vizsgálatokhoz hasonló – multimediálisszöveg-elemzésekhez, mind pedig tisztán verbális szövegek vizsgálatához azzal, hogy egyrészt definiálja a ’verbális szöveg’ (vs ’multimediális szöveg, illetve kommunikátum’) fogalmát, másrészt a nyelvészeti és nem nyelvészeti diszciplínák rendszerezését (kapcsolataik, érintkezéseik leírását) adja oly módon, hogy bármilyen tudományos alapú szövegmegközelítés beilleszthető e diszciplináris keretbe.

A kötet célja egyrészt e diszciplináris háló – szövegelemzéseken keresztül történő – bemutatása, másrészt a multimediális szövegek nemcsak elméleti, hanem gyakorlati megközelítésmódjainak szemléltetése is. A szerkesztő és a szerző ugyanakkor arra törekednek, hogy megkönnyítsék a tájékozódást a témával kapcsolatos szakirodalomban, valamint – mivel e kötet főként egy tanári továbbképzés-sorozat fórumaként jött létre – a tanítás-tanulás folyamatában is hasznosítható gyakorlati tapasztalatokkal szolgáljanak.

A kötet születésének előzménye az a továbbképzés-sorozat, melyet az Országos Közoktatási Szolgáltató Iroda és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat az 1995/96-os tanévben magyar nyelvből indított. A rendezvénysorozat célja a résztvevők megismertetése az adott témára vonatkozó legújabb szakmai eredményekkel, illetve olyan – a tanítás-tanulás folyamatában alkalmazható – gyakorlatokkal, amelyek a tanulói kreativitás képességének kialakítását segítik.

Az 1995/96. évi továbbképzés-sorozat a kommunikációs kultúra összetevőinek elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozott a következő témakörökben: I. kommunikáció és (a) pszichológia; (b) szociológia; (c) szemiotika; (d) nyelvtudomány; II. beszélt nyelvi kommunikáció; III. vizuális kommunikáció; IV. nonverbális kommunikáció.

A rendezők az 1996/97-es tanévi továbbképzés-sorozat témájául a NAT azon követelményét választották, amely alapvetőnek tartja a tanulók tájékozottságát a művészetekről, az irodalom, a zene, a képzőművészetek kapcsolatáról. A rendezvénysorozatot „Több mediális összetevővel rendelkező irodalmi szövegek megközelítése” címmel hirdették meg, melynek fő témakörei a következők voltak: I. a szöveg és (a) megszólaltatásai; (b) illusztráció; (c) egyszerű mozgó megjelenítése; (d) színpadi feldolgozás; (e) mozgóképi feldolgozás; II. házi olvasmányok multimediális megközelítése.

E kötet célkitűzéséhez igazodva PETŐFI S. JÁNOS az első – „A multimediális szövegek elemzése. Néhány elméleti megfontolás”– című fejezetben indulásképpen a multimediális szövegek vizsgálatában felmerülő problémákkal foglalkozik. Hangsúlyozza mindenekelőtt azt az alapvető követelményt, melyet bármilyen szempontú elemzés elsőként állít a kutatóval szemben: annak a tudományos elméleti keretnek a kidolgozását, amely lehetővé teszi a több mediális összetevővel rendelkező szövegek ‘egységes alapon történő’ elemzését. A szerző a megzenésített, illetve az illusztrált irodalmi művek elemző megközelítésének követelményeiként a következőket említi:

„1. mindenekelőtt mélyrehatóan ismernünk kell a verbális művek, a zeneművek és a grafikák, illetőleg festmények mind azonosnak, mind eltérőnek tartható jellemvonásait általában;
2. mindegyikkel kapcsolatban tudnunk kell, hogy milyen alapelemekből és milyen módon jön létre kompozíciójuk;
3. a megzenésített, illetőleg illusztrált (verbális) irodalmi művekben meg kell tudnunk ítélni a zenei, illetőleg az illusztratív összetevőnek a verbális összetevővel fennálló mediális funkcionális kapcsolatát;
4. legalább ezekre a multimediális irodalmi művekre vonatkozóan lépéseket kell tennünk az elemzés egységes (integratív) elméleti keretének létrehozása felé.” (7.)

A szakirodalom két fő bázisául LOTHINGER ÉVA „Hasonlóságok és különbségek a művészetekben. Irodalom, zene, képzőművészet” című könyve és a Szemiotikai szövegtan 7. „A multimediális kommunikátumok szemiotikai textológiai megközelítéséhez” tematikájú kötete szolgált. LOTHRINGER ÉVA munkája számos vonatkozásban érinti a PETŐFI S. JÁNOS által – a multimediális kommunikátumok vizsgálatával kapcsolatban – felvetett problémákat. A szerző – értékelve, néhol vitatva LOTHRINGER megjegyzéseit – közli állásfoglalásait a témát érintő kérdésekben.

A művészetek azonos és eltérő jellemvonásainak szemléltethetősége céljából a szerző – LOTHRINGER nyomán – összehasonlító-elemző feladatokon mutatja be azt a módszert, szempontrendszert, amely felhasználásával az egyedi műalkotások összevethetők.
Az egyes művészetek alapelemeiről, kompozíciójuk felépítéséről szólva a tárgyi művészetek, az irodalom, a zene kompozicionális egységeit rendszerezi, valamint vizsgálja a különböző ábrázolásmódok által használt jelek és ezek jelentéseinek viszonyát. Rendkívül szemléletes a beszéd és a zene alapelemeinek, illetve ezek kapcsolatrendszerének párhuzamba állítása. A szerző – LOTHRINGERtől átvéve – a következő táblázatokban mutatja be e két mediális összetevő alapelemeit (2. táblázat) és kompozicionális szintjeit (3. táblázat).

[...]

Egy multimediális alkotás mediális összetevői egymáshoz való viszonyának, funkcionális kapcsolatának leírását célozva, újra LOTHRINGER megjegyzéseit idézi a szerző, melyek – megítélése szerint – „jó kiindulást biztosítanak a ’mediális összetevők funkciója’ kérdésének mélyreható tanulmányozásához” (14).

A fent felsorolt feladatok közül a negyedik feladat olyan átfogó szövegtani koncepció kidolgozását kívánja meg, melynek keretében lehetővé válik multimediális irodalmi művek egységes (integratív) elemzése. E koncepciónak támaszkodnia kell a szemiotikai textológia elméleti bázisára, mely – ugyan nem kizárólag irodalmi művek elemzésének kereteként – hasonló igénnyel jött létre. E koncepciót a szerző nem részletezi, de ebből kiindulva keres választ az első három kérdésre, és – ahol szükséges – ismerteti azokat a szempontokat, amelyek szerint a már meglévő átfogó elméleti keret (praktikus céllal) bővítendő, módosítandó, illetve felveti egy multimediális szövegtipológia létrehozásának szükségességét.

A kötet második – Berzsenyi Dániel – Kodály Zoltán „A magyarokhoz II. (1807)” című – fejezetében a szerző a megzenésített verset elemzi, különös tekintettel a szöveg multimediális megformáltságára. Kiindulásképpen Berzsenyi ódájához fűz kommentárt, és – a megzenésített szöveggel való összevetését előkészítendő – jellemzi metrikai-ritmikai megformáltságát. Az elemzés következő szakaszában az eredeti és a megzenésítésre választott szöveg (Kodály Zoltán: A magyarokhoz. Berzsenyi, 1807 (1936)) viszonyát vizsgálja, rámutatva arra, hogy „a verstani és a zenei megformáltság egymásra vetítésén túl vizsgálni kell természetesen a verbális és a zenei mondanivalóban kimutatható megfeleléseket, illetőleg eltéréseket is” (26). Az elemzést lehetséges kreatív megközelítések ismertetésével zárja, melyek segítséget nyújtanak abban, hogy milyen kreatív-produktív, illetve kaleidoszkóp-gyakorlatok végeztethetők a tanulókkal hasonló multimediális szövegek elemzésének előkészítéseként.

A harmadik – Arany János – Zichy Mihály: Ágnes asszony című – fejezet felépítése az előzőéhez hasonló azzal a különbséggel, hogy az elemzett multimediális szöveg (Arany János „Ágnes asszony” című műballadájának Zichy Mihály által illusztrált változata) mediális összetevői itt a verbális és a képi-illusztratív összetevő. A szerző elsődleges feladatnak ismételten a két médium viszonyának, érintkezési pontjainak leírását tekinti. E vizsgálat előkészítéseként Arany balladájának koreferenciális elemzése után a Zichy-féle illusztrált változat szövegét veti össze eredetijével, majd a Zichy által alkotott kilenc képi illusztrációt egyenként (különálló egységekként) elemzi, illetve ad ötletet arra, hogyan oldható meg e feladat legcélszerűbben tanóra keretében. Az elemzés következő lépéseként az illusztrációk koreferenciális kapcsolatai állapítandók meg. A szerző feladatokat ajánl a képi-illusztratív elemekkel kiegészített irodalmi művek elemzésének előkészítéséhez.

Az említett tanulmányokat kitekintéssel zárja, melyben azokat a feladatokat foglalja össze, „amelyek elvégzése elengedhetetlenül feltétele a multimediális szövegek elméletileg megfelelően megalapozott elemzésének interszubjektív módon ellenőrizhető gyakorlati kivitelezéséhez” (55).

A kötet bibliográfia része olyan tankönyv jellegű kötetek adatait tartalmazza, melyek segédanyagként használhatók egy újfajta szövegmegközelítés oktatásához (illetve oktatásának előkészítéséhez), másrészt olyanokét, melyek a kötetben bemutatott multimediálisszöveg-elemzések korpuszának, módszerének alaposabb megismeréséhez szolgálnak hasznos adalékul.

A szemiotikai textológiai szövegmegközelítés lehetővé teszi, hogy szövegelemzés címén ’multimediális kommunikátumok’ vizsgálatába is foghassunk. E kötet – a teljesség igénye nélkül (a szerző megjegyzése), de a tanítás folyamatába beilleszthető formában – vázolja azokat a kreatív-elemző megközelítéseket, melyek módot adnak bármilyen multimediális irodalmi szöveg mediális összetevőinek, illetve ezek kapcsolatának leírására, és felvillantja azokat a fő kérdéseket, amelyek megválaszolása közelebb vihet egy multimediális szövegtipológia létrehozásához.

[...]