VASS LÁSZLÓ: VERBÁLIS ÉS VIZUÁLIS KÖLTŐI ALKOTÁSOK NAGY LÁSZLÓ, KONDOR BÉLA ÉS SZÉCSI MARGIT ÉLETMŰVÉBŐL...

VERBÁLIS ÉS VIZUÁLIS KÖLTŐI ALKOTÁSOK NAGY LÁSZLÓ, KONDOR BÉLA ÉS SZÉCSI MARGIT ÉLETMŰVÉBŐL –

0. Periodikánkban centrálisan visszatérő kutatási irány a multimediális humán kommunikáció szemiotikai textológiai megközelítése, illetőleg vizsgálata.1 A különböző kötetekben elméleti és elemző-értékelő írások (tanulmányok, ismertetések) egyaránt megjelentek, többek között Kass János, Kibédi Varga Áron, Nagy Pál, Petőfi S. János, Olivy – Petőfi és mások tollából2.

Petőfi S. János tanulmánya, A verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumok tipológiájához (Petőfi: 2001.) az eredmények egyfajta összegzésének (is) tekinthető, legalábbis a verbális (’vb’) és képi (’kp’) elemek viszonyában. Célkitűzése: „egy olyan tipológia körvonalazása, amely egyrészt figyelembe veszi a szóban forgó komplex jeleknek mind jelölő (elsősorban vehikulum), mind jelölt (elsősorban relátum) összetevőjét, másrészt annak a kommunikációszituációnak a jellegét, amelyben ezek a komplex jelek létrejönnek” (Petőfi: 2001. 61). Az alkotó kiindulópontjára is tekintettel három főtípusban mintegy tizenhárom altípust különít el.

Ebben a tanulmányomban két altípust veszek kissé közelebbről szemügyre, remélve, hogy példaelemzéseim árnyaltabbá tehetik tipológiai jellemzőiket, vagy legalább adalékokkal szolgálhatnak további tanulmányozásukhoz.3 A verbális összetevők alkotói Nagy László és Szécsi Margit, a képi összetevőkéi pedig Kondor Béla és Nagy László.

1. Nagy László Arccal a tengernek című kötetét (Nagy: 1966.) kilenc illusztráció díszíti, melyeket Kondor Béla rajzolt.4 Ebben a szekcióban hat verbális és hét képi összetevőből álló komplex kommunikátumot kívánok vázlatosan kommentálni. Petőfi tipológiájában ezek a ’Kp+Vb’ jelű altípusba tartoznak, amely a következőképpen jellemezhető (Petőfi: 2001. 63):

Adva van egy verbális vehikulum. Egy képi reprezentáció alkotója azt interpretálja, és egy olyan [‘Kp+Vb’ típusú] képi-verbális vehikulumot hoz létre, amelynek képi összetevőjét a kiindulásul adott verbális vehikulum alapján alkotja meg, és azt a kiindulásul adott vehikulummal attól elválasztható módon kapcsolja össze. Minthogy a két komponens egymástól elválasztható, ennek következtében azok befogadása vagy közel egyidejűleg vagy egymástól függetlenül is végbemehet.

A ’Kp+Vb’ altípus ’bemenet’-ét tehát egy verbális vehikulum, ’kimenet’-ét pedig egy képi-verbális vehikulum alkotja. A definíció alapján az altípussal kapcsolatos kérdések ekként merülnek fel: (i) milyen elemek és relációk mutathatók ki (a) a verbális vehikulum anyagában, (b) a képi reprezentáció anyagában és (c) a komplex, képi-verbális vehikulum anyagában; (ii) milyen dominanciaviszonyok mutathatók ki a verbális és a képi összetevő szóban forgó elemei és relációi között: inkább (a) a ’közel egyidejű’, egymástól részlegesen függő (szorosabban kompletív vagy ’alárendelő / subordinatiós’) interpretációt támogatják, vagy (b) az ’egymástól függetlenül is’ végrehajtható (lazábban kompletív vagy ’mellérendelő / coordinatiós’) interpretációt, esetleg (c) a ’teljesen szabad’ (’hozzárendelő / predikatív’) interpretáció irányában hatnak; s végül (iii) beszélhetünk-e adekvát képi reprezentációról, és ha igen, milyen jelleggel?

A szóban forgó kérdések nyilvánvalóan azon a tapasztalaton alapulnak, amely a verbális és a képi komponens, illetőleg azok elemei között nemcsak feltételez, hanem el is vár valamiféle ’konzisztenciá’-t, szorosabb vagy lazább tematikus vagy motivikus kölcsönviszonyt, esetleg más módon specifikálható ’kontinuitás’-t a multimediális humán kommunikáció bármely fajtáját tekintve, a falfirkától a hétköznapi kommunikátumaink legkülönfélébb megnyilvánulásain át, egészen a tudományos vagy éppen művészi szövegekig. (Csak zárjelesen jegyzem meg, hogy persze könnyű találni például olyan reklámot, amelynek összetevői között nem könnyű motiválható összefüggést létesíteni.) E kérdések inter- és transzdiszciplináris jellege, szövegtani, alkalmazott nyelvészeti stb. relevanciája, azt hiszem, ugyancsak nyilvánvaló.

1.1. Nagy László Lánglakodalom című költeménye a Galambcsőrök ciklus egyik darabja, képi reprezentációját, vagyis Kondor Béla ’lánglakodalmát’ lásd az 1. ábrán. A verbális vehikulum néhány, megítélésem szerint releváns elemeket és relációkat hordozó szegmense a következő:

A szemiotikai textológia elméleti keretében a szövegben kifejeződő világdarab mentális képe (a relátum-imágó) némi egyszerűsítéssel a nyelvi elemek kontextuális szemantikai és figuratív interpretációjával alkotható meg (vö. például Petőfi – Vass: 1992. 181 kk.). A „csikorgó csontú páncélistenek” és a „vastüdejű gonosz angyalok” kifejezés kontextuális értelme például a „ne less repülőt” közlésegység, a „foszforos eső”-é pedig az ég, lángok stb. elemek felhasználásával hozható létre (ha más-más módon is). A vehikulumhoz egy pusztító bombatámadás apokaliptikus képét rendelhetjük, irodalomtörténeti adatok alapján az iszkázi bombázásét. Görömbei András szerint a költemény apokaliptikus jellegét a látvány és a vízió egybetűnése adja: „ilyen értelemben szinte átmenetet képez a mitologikus versekhez. Vagy az olyan darabokhoz, melyeknek leíró, életképszerű anyagából egy-egy látomásosan metaforikus strófa kiemelkedik, a látomás síkját is a szemléletbe vonja, s így nyitja meg a kreatív lírának és a látomásos-metaforikus költészetnek bő forrásait” (Görömbei: 1992. 32).

A képi reprezentáció elemeit és relációit lényegében az itt kiemelt metaforikus kifejezések vizuális megfelelői alkotják, illetőleg szervezik. A szelíd dombok, a mező és az apró háztetők fölött vastüdejű, gonosz angyal, a háború páncélistene, amint csuklójára csatolt szárnyaival tombol az égbolton, s lángot, orkánszerű „foszforos esőt” zúdít a mélybe. Szárnyai közt vergődő-zuhanó madarak. A kompozíció a versvehikulum leíró részeinek jelentős részét vizualizálja, ilyenformán adekvát képi reprezentációnak tekinthető, s jóllehet önállóan is interpretálható, inkább szorosabban kompletív (alárendelő) illusztrációnak minősíthető.

1.2. Az angyal és a kutyák az azonos című ciklus címadó verse, melynek képi reprezentációja a kötetben vele szemben, itt a 2. ábrán látható. A költemény teljes vehikuluma a következő:

A versvehikulumban kifejeződő világdarab a népi hiedelemvilággal hozható kapcsolatba, amely különös jelentőséget tulajdonít az álmoknak, gyakran szürrealisztikus jelleggel. Görömbei András mint „mitikus borzongás”-t közelíti meg a költeményt (vö. Görömbei: 1992. 35). A Lánglakodalomban apokaliptikus pusztulást okozó angyal itt mindenesetre „tüskés akácosban megkötözve” vergődik, szárnyatollát ’csomóban’ tépik halált hozó kutyák.

A képi reprezentáció felső negyedét jobbról balra nyúló héttérben sötét kutyafej tölti ki. Átellenben földbe gyökerezett lábú angyal, testét, tehetetlenül verdeső szárnytollait vérszomjas kutyák marcangolják. Az illusztráció mintha egy, a három versszak harmadik és negyedik sora alapján megalkotható mentális képet reprezentálna, s ugyanakkor talán könnyebben függetleníthető a verbális összetevőtől (lazábban kompletív vagy mellérendelő), mint a Lánglakodalom esetében.

1.3. A Virágének A nap jegyese című ciklusban kapott helyet, Kondor reprezentációja itt a 3. ábrán látható. A költemény vehikuluma a következő:

A Virágének a lírai én megrendítő kiábrándultságát juttatja kifejezésre, ami 1951 – 1952 fordulóján uralkodik el Nagy László lírájában, gyakran önéletrajzi vonatkozásokkal (itt például Mátra kék havassa). Csalódottságát közvetlenül, archaikus egyszerűséggel (régies nyelvi formák, ¾-es tagolás, páros rímek) foglalja furcsa ’szerelmi dal’-ba. „(…) Kezdetben naivan hittem, hogy bennem a hiba, s kiderült, hogy kint, a valóságban. Kezdetben mégis nem a felső vezetést hibáztattam, nem hittem, hogy elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban. Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontóan tragikomikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket (…)” (Nagy: 1979. 35).

A képi reprezentáción a furcsa szerelmi versezetben kifejeződő csalódottság élményét tört szárú rózsa, földre hulló, hatalmas rózsafejek és nehézkes, fémesen megszerkesztettnek tűnő szárnyak ’emelik’ általános érvényűvé. A megrendültségen kívül közvetlen kapcsolat a verbális és a képi komponens között szinte csak a cím, illetve a virágének műfaji sajátosságai révén létesíthető. Az illusztráció ilyenformán az ellentét erejével segít(het)i a verbális vehikulum befogadását, azzal inkább hozzárendelő viszonyban. Megjegyzendő még, hogy a kép a komplex kommunikátum kontextusában következő, Kezedben a rózsa lefejezve című ciklussal és néhány darabjával (például Virágtalan fejem, Virágok térdelnek) direktebben indítványoz intertextuális kapcsolatokat, mint maga az ének.

1.4. A Vérugató tündér című ciklus nyitódarabja A város címere. Kondor Béla reprezentációja itt a 4. ábrán látható. Terjedelmi okok miatt mindössze néhány sort idézek a versből:

A város címere vehikulumában refrénszerűen, összesen nyolcszor ismétlődik a fekete katona. „Az egész verset a »mert« és az »eljön a fekete katona«, az ok és az okozat összefüggése szervezi apokaliptikus vízióvá, végítélet-látássá, amelyben azonban világosan elénk tűnnek a reális társadalmi bajok jelzései (…)” (Görömbei: 1992. 191). A szöveget szervező elemek abszurd módon antropomorfizálódnak: a vagonok lisztje / nem akar keserű kenyér lenni, a tej nem akar / újra meg újra vízzé válni. Ezért eljön a fekete katona. Az utolsó versszakban viszont az ok és az okozat felcserélődik. Abszurd léthelyzet, abszurd kompozíció. A pusztulás víziója, ha lehet, pokolibb és végzetesebb, mint a Lánglakodalomban.

A képi reprezentációt a hegyek felől a város fölé ereszkedő ördög-angyal démoni figurája dominálja. Szárnyai nem motorizált ’ikaroszi’ vagy fémesen szerkezetes szárnyak, nem is a halálba marcangolt angyaléi, hanem alattomosan puha, bársonyosan förtelmes szárnyak. Fején sisak, jobb mancsában valami ismétlőfegyver. Amint lángot, pernyét szór a füstölgő városra, toronyra, hátteréből igazi angyalok buknak a mélységbe. A kép az idézett leíráson túl a verbális vehikulum számos elemét vizualizálja, de a látvány elemeit nem rendeli a nyelvi megformálás alá, ilyenformán a verstől függetlenül, ’teljesen szabadon’ is interpretálható.

1.5. Nagy László költészetének egyik leggyakoribb motívuma a ló (lásd többek között Vass: 1987 – 1988. 112). Rendszerint a civilizáció előretörésével halálra ítélt szépség vagy az emberi heroizmus jelképeként jelenik meg verseiben. A Búcsúzik a lovacska című hosszúvers a ló haláltáncvíziója; Kondor Béla hozzá készült illusztrációja itt az 5. ábrán látható. A hosszúénekben azáltal válik a jelkép mitikussá, hogy a költő lényegében azonosul a búcsúzó lovacskával: sárszeplős arccal bennem nyihog, tipródva nyög / ménese a halálnak. „Ki akarja fejezni a költő létezésélménye mérhetetlenné mélyülő és sűrűsödő egész vonatkozásrendszerét, s természetesen önmaga és egy életforma végzetét is. E mondandók áthangolása az állati érzékenység és képzelet jelrendszerére, a ló és a költő dolgainak egybejátszása a részletekben lenyűgözően sikerül is, de óhatatlanul megterheli az anyagot, túlbonyolítja, túlfeszíti, önköréből ki-kilendíti a jelképet. A sokágú szándék egy ló monológja révén nem tud hibátlan művé szervesedni” – állapítja meg Kiss Ferenc (Kiss: 1972. 205). – A képpel kapcsolatban Ágh István a következőket jegyzi meg: „A Kondor-szimbólum a Nagy Lászlóival legerősebben a Búcsúzik a lovacska rettenetében találkozik, a kerub-költő szomorú, koponyába váltó lófejekkel, a teljes forma égbe tart, akár egy szárnyatlan darázs, a lovacska lelke” (Ágh: 2001. 72). A képi reprezentáció adekvátnak minősíthető, s teljesen szabadon is interpretálható. A „csillagok között” ficánkoló kiscsikó motívuma szervezi Kass János illusztrációját is, amelyet a Búcsúzik a lovacskával rokon Kiscsikó-sirató című költeményhez készített (lásd Nagy: 1977. 64).

1.6. A Menyegző című hosszúvers alapja egy bolgár népszokás, melynek során az ifjú házasokat bemutatják a tengernek, és megáldják. Az ének ezt a szokást transzformálja pokoli dáridóvá, amelyben az áldás csak ürügy, hogy a mozdulatlanságra kárhoztatott pár mögött kedvére tobzódhasson a lakodalom. „A Menyegző annak az irodalomtörténeti pillanatnak a műve – írja Kiss Ferenc –, amelyben (…) a lírai hős (…) arra eszmélt, hogy körülötte, vele szemben egy ellenséges tendencia: a sokak által leegyszerűsítve, fogyasztóinak nevezett morál tör totalitásra” (Kiss: 1981. 406). A költemény egyik pólusán az ifjú pár, másikán a termő élet fölzabálására fölsereglők jelennek meg. Képrendszere is a „világot irányító öregek és a tőlük elkülönülő fiatal pár” ellentétére épül (Tolcsvai: 1998. 126). Ez a polaritás, mely minden kompromisszumot kizár, határozza meg az ének tematikus organizációját. Következzék itt néhány sor a kezek, majd a fejek ’seregszemléjé’-ből.

1.6.1. A Menyegzőhöz két képi reprezentáció is készült, az egyik a kötetben, nagyjából a kezek ’seregszemléje’ mellett (itt a 6. ábrán) látható, a másik a kötet borítólapján (itt a 7. ábrán). A 6. ábra fölső felét erőteljes vonalvezetésű fejek és kezek dominálják, előterében elmosódó kontúrokkal a szárnyas ifjú pár. Ágh István szerint: a Menyegző ezen „megjelenítése úgy utal vissza a szövegre, hogy felidézi a teljes költői látomást, szinte viszonzásképpen, ahogy a »motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól« sora az egész Kondor-életművet fölmutatja” (Ágh: 2001. 73). Az ifjú pár mozdulatlanságát a kezek és a fejek dinamizmusával ellenpontozó reprezentáció adekvát, de inkább szorosabban kompletív (alárendelő) viszonyban áll a verbális anyaggal.

1.6.2. A borítón (itt a 7. ábrán) látható alkotás az ’arccal a tengernek…’ tematikus egységeket vizualizálja. Ágh István a következőképpen láttatja: „A védőborítón a Menyegző ifjú emberpárjának vonalban absztrahált képe, csak a segítségért nyújtózkodó és a virágot tartó kéz a megnevezhető, szárnyak tűnnek át a paláston, holdba vagy napba vagy virágba fogalmazódik át az egyetlen emberi fej, közben az egész kompozíciót hatalmas élő vitorlásnak véljük, amelynek a hajószerkezet a távlata a tenger kékjén. Önálló mű az irodalmi inspiráció alapján” (Ágh: 2001. 72). Az eddigiek szerint a teljesen szabadon befogadható (hozzárendelő) reprezentációk közé sorolom.

2. A költő-képzőművész és a rézkarckirály-költő barátsága jól ismert. Nagy László több művében, versekben (A mindenség mutogatója, Temetés után, Nagy: 1988. 423-425, 425-426) és prózai írásokban is (Kondor Béláról, Kondor Béla három verse, Az öldöklő angyal tövében, Tisztelegjen a szó…, Boldogságtöredék, Nagy: 1979. 153-160) emléket állít művész társának. A Seb a cédruson című ciklus (1967 – 1973) nyitódarabjában (Nagy: 1988. 409) például így tiszteli meg: jaj a kerúb kondor orkánhuzatú sebe. A Képversek és betűképek közt pedig (1973) képverssel (Nagy: 1988. 488) adózik Kondornak, mely a Szárny és piramis Kondor Béla emlékének címet viseli.5

3. Az eddigieknél nem kevésbé érdekes, de kevésbé vizsgált kommunikátumtípus az, amelyet Petőfi ’Vb ¬ Kp’ szimbólummal jelöl a tipológiájában, s a következőképpen jellemez (Petőfi: 2001. 63):

Adva van egy kép (egy képi vehikulum). Egy verbális reprezentáció alkotója azt interpretálja, és egy olyan [‘Vb ¬ Kp’ típusú] verbális vehikulumot hoz létre, amelyet a kiindulásul adott kép (képi vehikulum) alapján formál meg, de azt nem egyesíti egy vehikulumban a kiindulásul adottal. Minthogy ebben az esetben nem jön létre egy (képi és verbális összetevőből álló) komplex vehikulum, a verbális és képi elem befogadása általában egymástól függetlenül (és egymástól különálló befogadási térben) megy végbe.

A ’Vb ¬ Kp’ altípus ’bemenet’-ét tehát egy képi vehikulum, ’kimenet’-ét pedig egy verbális vehikulum alkotja. A definíció alapján az altípussal kapcsolatos kérdések ekként merülnek fel (az 1. pontban foglaltakkal analóg módon és motivációkkal): (i) milyen elemek és relációk mutathatók ki (a) a képi vehikulum anyagában, (b) a verbális reprezentáció anyagában; (ii) milyen dominanciaviszonyok mutathatók ki a képi és a verbális összetevő szóban forgó elemei és relációi között; (iii) milyen jelleggel (milyen ismérvek alapján) beszélhetünk ’egymástól független’ (’hozzárendelő’ viszonyban lévő) alkotásokról?

A verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumoknak ebbe a típusába tartozik Nagy László ciklusa, a Hét vers Kondor Béla képeihez, mely 1977 novemberében keletkezett. A költő naplójában mindössze ennyi áll erről: 1977. november 3., csütörtök: „(…) – A Tükörnek verset írni Kondor képeihez. Ezt már régen elvállaltam. Nemsokára megpróbálom.” (Nagy: 1994. 469.) Ebben a szekcióban ezeket a műveket kívánom röviden kommentálni.6

A szóban forgó, a költeményekkel azonos című(nek tekinthető) képek (a ciklus verseinek sorrendjében) a következők: Darázskirály (1963. olaj, farost, 34 x 28, itt lásd a 8. ábrán), Késes ember (gyilkos) (1959. olaj, farost, 25 x 20, itt lásd a 9. ábrán), A tengerész álma (Öreg halász) (1964. olaj, farost, 58,6 x 61, itt lásd a 12. ábrán), Szent Péter és egy nő (1967. olaj, farost, 125 x 75, itt lásd a 13. ábrán), Gitáros nő (1967. olaj, pasztel, farost, 60 x 40, itt lásd 14. ábrán), Fiatal menyasszony (Öreg udvarló) (1968. olaj, farost, 41 x 52, itt lásd a 15. ábrán) és Bohóc (1972. olaj, olajkréta, farost, 54 x 13,5, itt lásd a 16. ábrán).7

3.1. A 8. ábrán látható ikonos festményt a Darázskirály portréja dominálja. Vöröses, szenvedő arc, beesett, véres szemek, szomorú, meditatív tekintet.8 Fején háromszögekből korona – bohócsüveg, töviskoszorú vagy egyszerre mind. A nyakában arany szív. Színtelen, görcsös tenyerén szerkezetszerű rovarféle: drótlábakon egyensúlyozó, fekete-sárga csíkos potroha fölött – a kép közepén – hártyás légcsavar-szárnyakkal. Megidézi a szárnyalást, az angyalt, de az emberi manipuláció révén „gyilkos kis gépezet, agresszív erők letéteményese” is (Németh: 1976. 12). A „figurához való viszonya jelző és magyarázó attribútum (…): ugyanakkor egzisztenciális jelentősége is van, hiszen a darazsat tartó kéz ugyanolyan görcsös ritmussal mozog, mint a darázslábak, a kéz és a rovar hasonulnak egymáshoz. A rovar és általában az állat – különösen a ló és a madár – motívuma igen gyakran feltűnik Kondor művein, a rovar és a madár kitüntetett szerepét elsősorban a repülés motívuma magyarázza, hiszen Kondor művészetének egyik kulcsszimbóluma a repülés, a szárnyalás, az emberi alkotóerő legnagyszerűbb, ősi szimbóluma, amely korunkban ellentétes jelentésekkel párosul, a rombolás géniuszává is vált” (Németh: 1976. 12). A háttérben húzódó város társadalmi-történelmi környezetbe helyezi, az aranyban lobogó óriás napkorong pedig az időtlenség, a mítosz szférájába emeli a figurát.

DARÁZSKIRÁLY

Tűnődés mártírja ifjan s elevenen

fiúk ti holtak ez vagyok ó nem a szégyen

pirít s nem kutyaalázat párázza be

a hét világot átütő szemet fiúk

süvítsen-e szárny a távlaton-túli

távlatba mit bemértem égi gengszter

avagy szétpukkadjon szivem a földalatti

keszonban hol vasbeton könnyezik s kintről

rum néz be véres szemmel – ma nem születik

szárnnyal bárki szárny és távlat bánata ez

nem a napvilág méze kell – kimondhatatlan –

fűnyelvvel biztassatok fiúk: süvítsen

8. ábra

Kondor Béla képét a verbális reprezentáció kétféleképpen metaforizálja. A lírai én a vers felütésében ’tűnődés mártírja’-ként, hatodik sorában, tehát nagyjából a vehikulum közepén pedig ’égi gengszter’-ként jelenik meg. Az előbbi referense (vizuális megfelelője) a Darázskirály tragikus alakja, az utóbbié pedig a festmény szerkezetszerű, szárnyas organizmusa. Mindkettő a lírai énre utal, vagyis ha a festményen a Darázskirály és a rovar ’hasonul’ egymáshoz, a vers anyagában lényegileg azonosul egymással. A festmény további elemeit jobbára e két metafora szervezi ’verbalizált ikon’-ná. A ’nem a szégyen pirít’ (≈ vöröses, szenvedő arc), a ’hét világot átütő szemek’ (≈ beesett, véres szemek, szomorú, meditatív tekintet) stb. a lírai énre mint ’tűnődés mártír’-jára, a háromszor ismétlődő szárny inkább az ’égi gengszter’-re vonatkoztatható. A ’földalatti / keszonban hol vasbeton könnyezik’ s még néhány más (verbális) kifejezés, közismert életrajzi vonatkozásain túl, interpretálható a háttérben húzódó város metaforizációjaként is, miként az ismétlődő ’távlat’ az arany háttér perspektívájaként. (A nyomtatott vehikulumban kétszer ismétlődő süvítsen helyett egy 1977-es kéziratoldalon még sivitson szerepel. Nagy: 1980b. 206.) A reprezentáció tehát két találó metaforával dimenzionálja verbális matériába a festmény meghatározó elemeit és relációt. Mindezek ellenére csak üggyel-bajjal tudom a költeményt különálló, a képpel hozzárendelő viszonyban lévő alkotásnak tekinteni.9

3.2. A 9. ábrán látható Késes ember (Gyilkos) című Kondor-kép ’elvetemült’ ikon. Arany hátteréből piros ruhájú-sapkájú, fehér inggalléros férfifej kipirult, sárgába mosódó félprofilja emelkedik ki. Vérpettyes kezében kés, melyre úgy hunyorít félszemmel, ahogy a mesterlövész gyilkos a távcsöves puska célkeresztjére. Vörös-arany pengéje szinte hosszú ujjai folytatásaként mered az égre. Az ikon bal alsó sarkában jól kivehető az alkotó aláírása és a 959-es szám.10

KÉSES EMBER

Heródes is így kezdte ahogy ez

aki sihederkorban kutyusok

cicák fülit-farkát nyeste le

cifrálta mint anyja a derelyét

összenőtt a kéz a késsel össze-

forradt hivatal s hivatás benne

így nem lehetett ő csillagszóró

toprongy köszörűs de csillagoltó

rekorder áramvonalas fejű

ím felöltöztetve jelképekbe

ünnepel most és viseli a vér

hemoglobinját sapka ez siltes

túlontúl szolgált s a háttér: arany

9. ábra

Nagy László ismerte a kés titkait. Erről tanúskodnak például a Kés című versének (Nagy: 1988. 439-440): következő sorai: „hánytorgó hajak alól, / éj-terjesztő köpenyek alól / orvul hátba tűzve rezegsz, / orgyilkosok címere, kés. / Kié vagy te – mindenkié”. E költemény képversváltozatát lásd a 11. ábrán (Nagy: 2001. 160). A költő-képzőművésznek „A szép piros hóhér” című akvarellje is (Nagy: 1980. 27, itt lásd a 10. ábrán) rokona Kondor örök gyilkosának. E portréról találóan állapítja meg Csoóri Sándor, hogy „(…) Kondor bármelyik festményére is odaillene! Lehetne társa a Késes embernek (…)” (Csoóri: 1980. 7).

Nagy László Késes ember című költeményét félelmetes hasonlat nyitja: főmondatának alanya Heródes, mellékmondatában az ’ez’ mutató névmás exoforikusan utal a képre, ami tömeggyilkossá, brutális gyermekgyilkossá teszi a figurát. Együtt a kéz és kés, a hivatás és hivatal vagy hatalom (≈ fehér inggallér). A sapka a ’vér hemoglobinját’ viseli, hozzá a ’háttér: arany’. A ’csillagszóró / toprongy’ és a ’csillagoltó / rekorder’ ellentéte, szimbolikája nyilvánvaló. Az áramvonalas melléknév rendszerszerű értelme tárgyra, különösen járműre vonatkozik. Az ’áramvonalas fejű’ szerkezet olyasféleképpen gépesíti a halált a versben, ahogyan a figura késre hunyorító tekintete a festményen. A verbális reprezentáció egészében és részleteiben is utal a vizuális vehikulumra, illetőleg elemire és relációira. Egymástól független interpretációs térben a költemény exoforikus utalását annak közvetlen verbális kontextusa (például a címe) referencializálhatja. A kép és a reprezentáció viszonya inkább hozzárendelő.

A TENGERÉSZ ÁLMA

Egy csillagot hazai parton sáfrányhajút

imádok én odakötök álmot hajót

s ha laskafehér vitorlát eléd eresztek

bókolok neked gyönyörűm dehogy

a szesznek

majd rézoxid-orrom hófehérkévé varázslom

viszem eléd csupa tengergöröngy-pofámon

attól a perctől nincs közöm disznó szavakhoz

mert eljutva hozzád megtérek igaz

magamhoz

angyali dalhoz kalácsos karácsony-este

pilézzen hó a férfinyomort kirekessze

s mint kire szerelem édesen nagy súly esett

Bermuda-háromszögedben elsüllyedek

12. ábra

3.3. Kondor Béla 12. ábrán látható A tengerész álma (Öreg halász) című képén a föllazított formai elemek az álom, a vágyak és a realitás mezsgyéjén szerveződnek kompozícióvá. A kép jobb oldalán rafinált, megtört arcú tengerész látható, vonásait a szél, az idő és a megpróbáltatások húzták ki rézoxiddal, no meg az alkohol. Érdes, csontos, ugyancsak erőteljes vörössel megrajzolt keze virágot nyújt középre, ahol a tenger kékjén apró, fehér vitorlás horgonyoz. Vele szemben sápadt női fej, sáfrány haja csaknem belemosódik a hátterébe, szemében a tenger kékjével fürkészi a távolt. Fölötte barnás mezőben (mintha képen) vékony kontúrral céda nőalak, elfordulva, háttal, tükör a kezében.

A verbális reprezentáció a tengerész (öreg halász) monológja. A nyelvi formai kötöttségek fellazítása a versben is megfigyelhető, például a felütés ’csillag’ metaforája és ’sáfrányhajú’ értelmezője közé ékelődik a ’hazai parton’ határozói elem stb. A monológ egyik pólusát a realitás (a vizuális anyagban többnyire erőteljes vonalvezetésű) elemei alakítják: hajó, fehér vitorla, szesz, rézoxid-orr, tengergöröngy-pofa, disznó szavak, férfinyomor; másik pólusát pedig a vágyak, az álom (a képen többnyire finom, aprólékos vonalvezetésű) elemei: csillag, sáfrányhajú, gyönyörűm, angyali dal, kalácsos karácsony-este, szerelem, édesen nagy súly stb. A költemény záró sora a szexuális aktus perverz metaforizációja, amely nyilván a háttal álló, céda nőalak képi elemmel áll összefüggésben. A költemény a kép meghatározó elemeit a virág kivételével verbalizálja, s néhány olyan tényállást, nyelvi elemet is tartalmaz, amelynek nincs vizuális megfelelője. Önmagában is interpretálható.

3.4. Kondor Béla 13. ábrán látható Szent Péter és egy nő (1967) című, szigorúbb formavilágú képét is ellentétek szervezik. A kép keletkezésének időszakában – állapítja meg Németh – „a színek áttetszőbbek lettek, és ezzel erősödött az anyagtalanodás, a vizionárius jelleg” (Németh: 1976. 18). Vörösesbarna, geometrikus háttérben, a kép jobb oldalán, pucérnak látszó, sárga hajú nő foglal helyet, arca elé emelt kezében tart valami tárgyat, melyre szemérmetes-kacér tekintetét függeszti. Feje fölött sárgásfehéren izzik a hold. Vele szemben álló férfialak, elől nyitott(nak tűnő) göncben, fejét dicsfény övezi, arca elé emelt kezében kulcs, melyet egész lényével (testtartásával, mozdulatával, arckifejezésével) a sárga hajú hölgynek kínál. A figurák közti távolság minimális, a térdük szinte összeér. – Ágh Istvántól (is) tudjuk, hogy Kondor Béla adott esetben „nyers volt, mint egy melós (…) A jó házból valók tűrőképességét trágárságokkal tette próbára, lássák csak szörnyetegnek (…)” (Ágh: 2001. 71).

SZENT PÉTER ÉS EGY NŐ

Ez a kults a minékünk rendeltetett

magasságé pinczétül hét emelet

denevér s bagoly a szomszéd s Viola

a naív – meg pokolfüst de nints kaloda

zenélhetsz – mantsomnak is szolgál a húr

s majd édenzünk dönghet a pokol alul

én játékbul hordom ezt a péter-gönczöt

visel noha tsak a szívem hét kolonczot

s még röpködnöm is illik hölgyem a súllyal

de hölgyem sárgahajúm ne keserülj el

ha tsak szemmel követsz is: megalakult s

boldog a társaságunk íme ez a kults

13. ábra

Nagy László archaizáló nyelvi elemekkel (például rendeltetett) és helyesírással (kults, pinczétül stb.) ülteti versbe a jelenetet. Itt a költemény következő elemeit kívánom kiemelni: bagoly, denevér, hét, kulcs, Viola. A bagoly egyfelől ’sötétség’-et, másfelől ’bölcsesség’-et jelent. A denevér a sötétség, az ördögi hatalmak jelképének tekinthető. A hét „szent szám, a három (Isten) és a négy (világ) összege: a hatnapos teremtés után a hetedik napon pihent meg a Teremtő” (Seibert: 1980. 282). A kulcs Szent Péter, illetőleg az oldás és kötés attribútuma: „Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Biblia 5.0, Mt 16,19). A Viola név a latin ’ibolya’ jelentésű szó megfelelője, amely Mária alázatosságára és Krisztus szenvedéseire egyaránt utal. Szent Péter a leggyakrabban emlegetett apostol, az ősegyház feje, az első pápa. A kulcsok birtoklása révén a mennyek kapuőre. Nagy László verse a lírai én monológja dialogikus kommunikációs keretben. Két részből áll. Az első hat sor groteszk helyzetértelmezés (denevér s bagoly a szomszéd s Viola) a kilátásokkal (s majd édenzünk), melynek során Szent Péter felajánlja a sárga hajú jövevénynek a mennyország kulcsát. A 6-12 sor Szent Péter személyes hangvételű vallomását és a jövevényhez fűződő reményeit vagy inkább elvárásait juttatja kifejezésre. A költeményt a kults keretezi: mennyei örömöknek nyitja. A komplex kommunikátumban több olyan elem (tényállás) is található, melynek ekvivalense a művek egyikében vagy másikában direkt módon nem található meg. Az eddig vizsgált ’kép-vers’-ek közül talán ez a legelkülönbözőbb költemény.

3.5. Kondor Béla 14. ábrán látható Gitáros nő című festményét a formaszigor és a forma nélküliség együttesen alakítja. A gitár húrjaira görcsösen tapadó, viszonylag fiatal nő portréján öregedő arc kontúrjai tűnnek át. A sárga hátteret a kalcium akkordjai törik fényesen fehérre.

GITÁROS NŐ

Te is megöregszel nyakad megöregszik

s kell csipkeörv de esküszöm a síron

túlról is látom a ráncot ajaj virág –

erezet és hajzat elavul a húr is

csupa mész lesz nyúzod mészkő-izülettel

s mész-Jerikód nem döntöd le ajaj virág –

dísznek helyezlek hölgyi szemétdombra

ágyam kerek öt seb jó balzsamot rája

jő malacizmú bajnoknő ajaj virág –

fenyegettek s látom tél van ahol ültél

rámromol az étel életem és minden

bosszúm is csak engem ér el ajaj virág –

14. ábra

A verbális reprezentáció felütésében a ’te’ exoforikusan utal a képre és / vagy a ’kép-vers’ címére, kontextusára. A megszólított virágként meg malacizmú bajnoknőként imaginalizálódik, aki a hölgyi szemétdombig nyaggatja a húrokat. Ez a folyamat megmásíthatatlan: ahol ültél, télben a parázs. Ám a ’tragédia’ kettős, így vagy úgy, visszaháramul a lírai énre. A vizuális és a verbális megjelenítés különbségei valószínűleg ez utóbbi mozzanatból származnak. A költemény, azt hiszem, nyitva áll a képtől független (hozzárendelő) befogadás számára.

3.6. A 15. ábrán látható Fiatal menyasszony (Öreg udvarló) című Kondor-festmény hangulatára a humor, a derű és játékosság jellemző. Bal oldalon a lég-fogú, öreg udvarló: rút, ellenszenves, egyúttal komikus. Vörös-fehérben habzó pápaszem, mész pofaszakáll, Picasso-trikója ujjából felkapaszkodó karja-keze tar fejbúbját leplezi. Szavait fiatal lány, a menyasszony ’ügyeli’, szorongva-szemlesütve. Arany hajkoronáját kékeszöld, pálcikaember-mintás homlokpánt: vademberkörtánc regulázza. Kettejük közt piroska virág, kéz, jobbra valami város, fölötte őrangyali, mentőövi szárny(csonk). Arany medál a mellükön.

FIATAL MENYASSZONY

Habzik a koravén pofaszakáll s lecsurog

termi a habot a pápaszem kerete is

lég-fogú agg eb de szíve harapós

itt ha menyegző lesz a cicák egerek

rumosteáznak – művész ur megtébolyult?

Szorong a kicsi nő kisded skatulyába

zárná be magát de szerepe őrangyali

mentőövi – érzi homloka pántján fehér

vadembertánc dobog körbe illene már

e Picassó-trikósra nézni de égi

sugallatot hallgat: kisasszony menyországgal

díjazom a kínját kisasszony legyen erős

kisasszony ha lehet vigyázzon a művész urra

15. ábra

Nagy László verbális reprezentációja valószerű jelenetet társít a képhez. Első része a művész úré, második részében a kicsi nő szerepére, feladatára kerül a hangsúly. A vers zárlatában a „mennyországgal díjazott kín ajánlata” (Ágh: 2001. 70). A költemény a vizuális elemek java részét verbalizálja: hab, lég-fog, pápaszem, pofaszakáll, homloka pántja, őrangyal(i szerep), Picasso-trikó, vadembertánc dobog körbe stb. A verses illusztrációk közül alighanem ez kapcsolódik legszorosabban, önálló műként valószerűsége ellenére sem egykönnyen interpretálható módon a ’bemenet’-ét alkotó képi vehikulumhoz

BOHÓC

Mély aranytálkámban glóriámban

mindig sötét a leves beakad

kanalamba a kárhozott spinkók

haja epesárga koromfekete

talárba klepetyusba királyingbe

hasztalan öltözök sündisznóbőrt is

ölthetek átdöfik bennem az angyalt

pátriárka-álcán is a fiút

aki vasreszeléktől szaharához

jutott el konnektoroktól az ég

halálos villanyházába mulassatok

hölgyek urak Mohácshoz mérve mi ez

16. ábra

3.7. A 16. ábrán látható Bohóc című kép Kondor Béla életének utolsó évében született. Egyfajta számadásként, önarcképként is értelmezhető. A piros árnyalatai közül alig kivehetően tűnik elő a bohóc kusza, kettős rajzolatú figurája, a művészsors tragikus ellentmondásossága.

A vizuális és verbális megjelenítésben leginkább a dráma közös. Ezt a kényszerű sorsközösséget visszaigazolhatja például az Elhúllt bolondok nyomán című Nagy László-vers is. Nagy László bohóca hiába öltözik „talárba klepetyusba királyingbe”… Így azonban maga az élet is bohóctréfa, hát „mulassatok / hölgyek urak”. Ágh István szerint a vers „kísérteties azonosulás, mintha azt mondaná, megyek már hívásodra, nemsokára ott leszek a nevedben szóló utolsó verseimmel” (Ágh: 2001. 71).

4. Nagy László képzőművészeti tevékenységére a 3.2. alatt már láttunk példát. De az általa rajzolt portré díszíti például Szécsi Margit Páva a tűzfalon című kötetét, s ő illusztrálta feleségének A trombitákat összesöprik, valamint A nagy virágvágó gép című könyvét is.11 Ebben a szekcióban az utóbbi két kiadvány tizenöt illusztrált versanyagából kívánok kiemelni és röviden kommentálni három komplex kommunikatumot, amelyek a ’Kp+Vb’ osztályba sorjáznak ugyan, tehát az eddigiekhez viszonyítva nem képviselnek új altípust, de vizsgálatuk egyfelől differenciáltabbá teheti a típusalkotó tényezők funkcióit, másfelől pedig legalább futó bepillantást nyújthat a költő-képzőművész műtermébe is.

4.1. A trombitákat összesöprik nyitó ciklusának (Sisakban tulipán) második darabja a Június című költemény, melynek Nagy László által készített illusztrációja itt a 17. ábrán látható. A vers teljes vehikuluma a következő:

A költemény vehikulumában a középső versszak tizenkét sora az élet és a halál képének szembeállításával szimmetrikusan tagolódik két részre. E tizenkét sort a hárs mennydörgő palotája keretezi: az élet és a halál, a folytonos megújulás, a kétarcú idő szimbólumaként. Koronája méhek szorgos, fáradhatatlan hadától roskadozik, a cím alapján (is) a nyári napforduló táján.

A 17. ábrán látható képi reprezentáción kozmikus hárs kapaszkodik a földbe, ahol gyökereit férgek rágják, de mézillattól, méhek hadától zajos lombjaival a Napba emelkedik. Középen háttal álló nőalak fonódik a fehér törzsre, szinte eggyé válva a fával, levéllel, mint a versben a lírai én. A képi reprezentáció a verselemek java részét megjeleníti, s önmagában is teljes értékű (hozzárendelő) alkotásnak tekinthető.

4.2. A nagy virágvágó gép című kötet anyagát hat hosszúvers teszi ki, amelynek mindegyikéhez készített Nagy László egy-egy rajzot. A kötet nyitó darabja a Papírkorona, illusztrációját itt lásd a 19. ábrán. A 20. ábrán látható képi reprezentáció ugyancsak ehhez a költeményhez készült, de nem ebből a kötetből való, hanem a Szárny és piramis 14. oldaláról származik.

A Papírkorona Szécsi Margit önéletrajzi ihletésű poémája. A látomásos-szimbolikus portré a lírai én ifjúkori álmait, vágyait állítja szembe a korabeli valósággal, s kifejezésre juttatja csalódottságát, reményvesztettségét, egyszersmind a személyiség szuverenitásának igényét is.

A kötetben megjelent képi reprezentáció előterében, szirten vagy bástyán, koronás női alak ül tűnődve, karját felhúzott térdére kulcsolja, kezében cigaretta. Füstjéből a kupolák fölött baljós förgeteg képződik, melyben uszályok, lovak, tollbóbiták, tomporok örvénylenek. Ezt a dinamizmust előre feszített, gazdátlan lábak törik meg, szinte szuronyokként szegeződve a figura és a város fölé. Az illusztráció tehát némi egyszerűsítéssel azt a versmagatartást kísérli meg vizualizálni, amelyben a lírai én adott helyzetben múltja, emlékei meghatározó mozzanataival szembesül. Ami a két kép egymáshoz való viszonyát illeti, a kötetbeli illusztráción (lásd a 19. ábrán) a szurony-lábak fenyegetése talán kevésbé drasztikus (vagy tán rafináltabb), mint a 20. ábrán látható tusrajzon, ugyanakkor az arányaiban is feltűnően más, papírkoronás női figura nem a kép centrumában, hanem bal alsó sarkában foglal helyet. Elég nehéz lenne eldönteni, hogy melyik a sikerültebb verzió. Az azonban bizonyos, hogy mindkettő a verbális vehikulum azonos tematikus egységeit és relációt vizualizálja, s ’teljesen szabad’-on (is) interpretálható.

4.3. A nagy virágvágó gép a kötet címadó darabja, illusztrációját itt lásd a 18. ábrán. Vehikulumának néhány sora a következő:

E költemény a „privatizálódás, a merkantilizmus nagyszabású költői jelképe: a mitikus Gép lenyesi az élet szépségeit, kiuzsorázza a létezés gazdagságát, ahol elvonul, ott pénzért árusítják ki az ember alkotóerejét” (Béládi (szerk.): 1986. 843). A Nagy Virágvágó Gép tehát az elidegenítő merkantilizmust jelképezi.

A 18. ábrán látható képi reprezentáció a címadó virágvágó gépet láttatja, a volán mögött különös vezetővel; kerekek, tárcsák, csatabárdok kaszabolják, nyesik a füvet, virágokat. A rajz, ami valójában egy 20. századi acélszörnyet ábrázol, talán kevésbé látszik sikerültnek, mint az előzőek, vagy mint például A Balkán utca című vers két, különböző időben keletkezett reprezentációja. (Ez utóbbiakat lásd például a Szárny és piramis című kötetben.)

5. Tanulmányomban a verbális és képi összetevőből felépített multimediális kommunikátumok két altípusával foglalkoztam behatóbban Petőfi S. János tipológiai keretében (Petőfi: 2001. 61-65). Nem annyira a dimenzionális különbségek, mint inkább a tematikus, motivikus megfelelések és eltérések oldaláról. Az egyik a ’Kp+Vb’ altípus, azaz az illusztrált irodalmi szövegek stb., a másik a ’Vb ¬ Kp’ altípus, azaz a festményekről írott versek stb. osztálya. A ’Kp+Vb’ altípusba tartozó anyagban a verbális összetevő alkotói Nagy László és Szécsi Margit, a képi összetevőéi Kondor Béla és Nagy László, a ’Vb ¬ Kp’ altípusba tartozóban a képi összetevő alkotója Kondor Béla, a verbálisé pedig Nagy László. A tipológiai sajátosságokat példákkal próbáltam szembesíteni, és fordítva: a vehikulumok / reprezentációk azonos mediális matériájú reprezentációjával.

A ’Kp+Vb’ altípusban Nagy László költeményeihez (mintegy hat verbális vehikulumhoz) szervesen illeszkednek Kondor Béla illusztrációi (az Arccal a tengernek című kötetben, amelyből összesen hét vizuális vehikulumot választottam ki).12 Az illusztrációk többnyire látomásos, mitologikus versekhez készültek. A verbális és a képi összetevő között az esetek többségében nagyfokú tematikus, motivikus megfelelések mutathatók ki. Kondor Béla rendszerint a verbális vehikulum domináns elemeit (például a Lánglakodalom esetében) vagy tematikus egységeit ragadja meg (például a Menyegző esetében), jó érzékkel és mértékkel, s velük, illetőleg körülöttük szervezi a vizuális kompozíciót úgy, hogy ’forrásidegen’ (az adott költeményben nem olvasható) elemekkel nem terheli azt. Az így felépített komplex kommunikátumok verbális és vizuális elemei, relációi szemléltetik, elmélyítik, kiegészítik egymást, teljesebbé teszik a művet, ha más-más módon is. Adott esetben szorosabban kompletív (alárendelő) jelleggel (például Lánglakodalom), más esetben laza, mellérendelő viszonyban (például Az angyal és a kutyák), ismét más esetben inkább csak hangulati szempontból, hozzárendelő viszonyban (például Virágének). A képi reprezentáció mint „önálló mű az irodalmi inspiráció alapján” is társulhat (például Menyegző a borítón) a verbális vehikulumhoz (vö. 1.6.2.). Lényegében hasonlóan jár el a költő-képzőművész Nagy László is Szécsi Margit verseinek illusztrálásakor. A Június képi összetevője például a költemény meghatározó elemei körül szerveződik, a Papírkoronáé pedig a verbális vehikulumban tematizált versmagatartás szerint.

A ’Vb ¬ Kp’ altípus bizonyos értelemben inverze a ’Kp+Vb’ altípusnak. Az a tény, hogy befogadásuk általában egymástól függetlenül történik, megnehezíti az egybevetésüket. Amikor azonban a befogadó valamilyen módon (például mint ebben a tanulmányban) azonos interpretációs térbe helyezi a képi és a verbális összetevőt, lényegében az előző típushoz hasonlóan közelítheti meg az ide tartozó komplex kommunikátumokat, hasonló kérdések merülhetnek fel velük kapcsolatban, és hasonló (alárendelő, mellérendelő, hozzárendelő) alosztályokat alkothatnak. Nagy László adott esetben a képi komponenssel egyértelműen motiválható metaforikus kifejezéssel vagy kifejezésekkel verbalizálja a domináns vizuális elemet vagy elemeket, például a Darázskirály esetén tűnődés mártírja, égi gengszter (mellérendelő viszony), máskor vizuális elemekkel direkt módon kevésbé motiválható, de találó metaforák viszik versbe a képet, (például a Késes ember esetén Heródes (hozzárendelő viszony). ’Forrásidegen’ (az adott képen nem látható) tényállások és elemek talán gyakrabban szövődnek a Nagy László által verbalizált anyagba, mint a Kondor által vizualizált versekbe (lásd például A tengerész álma). Olyasféle ’fordítás’-ra a versciklusban is találni példát, mint amilyen az Arccal a tengernek borítóján szerepel. Ha a Menyegző ottani reprezentációja „önálló mű az irodalmi inspiráció alapján”, a Szent Péter és egy nő vagy például a Bohóc itteni reprezentációja önálló (hozzárendelő jellegű) mű a képzőművészeti inspiráció alapján.

Összegezve: a mediális összetevők dominanciaviszonyai alapján mindkét típusnak három alcsoportja lehet: (1) alárendelő, (2) mellérendelő és (3) hozzárendelő.

Befejezésül szeretném megjegyezni, hogy e – nyelvtudományból kölcsönzött, de ott sem egészen egzakt és egyöntetűen elfogadott – kategóriák alkalmazhatóságát és produktivitását illetően természetesen nekem is lehetnek és vannak is fenntartásaim. Abban sem vagyok biztos, hogy a tipológiai sajátosságokkal kapcsolatos kérdéseimre akár csak részlegesen megnyugtató válaszokat sikerült volna is formálnom. A tipológiai jellemzők és a leíró kategóriák finomításának indokoltsága, illetőleg szükségessége felől azonban nincsenek kételyeim.

1. A Szemiotikai szövegtan 7. és 11. kötetét szinte teljes egészében a multimedialitás különböző aspektusainak elemzésére szenteltük.

2. Kass: 1994., Kibédi: 1998., Nagy Pál: 1996., Petőfi: 1996., 1998., 2001., Olivy – Petőfi: 1998.

3. Jelen dolgozatom egyik készülő monografikus munkám részlettanulmányának tekinthető.

4. Az Arccal a tengernek című kötetben az első illusztráció a védőborítón látható, a második a 31., a harmadik a 71., a negyedik a 137., az ötödik a 211., a hatodik a 229., a hetedik a 249., a nyolcadik a 327., végül a kilencedik a 353. oldalon található.

5. Nagy László képverseinek elemzésére a Vizuális költemények Nagy László életművéből – Adalékok a verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumok tipológiai vizsgálatához. 2. Műveld a csodát című tanulmányomban hamarosan visszatérek.

6. Más ’Vb ¬ Kp’ típusú alkotás is található Nagy László életművében. Ezek egyike a Korniss Dezső két képe (a Pásztorok és a Rablók) által ihletett pásztoRablók, ami kalligrammatikus jellege miatt is érdekes. (E költeménnyel kapcsolatban lásd például Görömbei: 1992. 361.)

8. Sajnálom, hogy a fekete-fehér nyomtatás miatt a képek színvilága itt nem érzékelhető.

9. Itt jegyzem meg, hogy Nagy László műfordítás-gyűjteményéhez a Darázskirály címet választotta. Jelképes cím: „a fordítói tevékenységet akartam érzékeltetni vele: ahogy a darázs a mézet, a fordító az idegen szellemi édességeket rabolja meg. Az ilyen rablótámadások nem károsítanak senkit, az ilyen agressziót szívesen veszik a népek, főleg a kicsik” (Nagy: 1979. 125).

10. Az aláírás és a képek keletkezésének dátuma gyakran elmosódik vagy egyáltalán nem látható.

11. Kondor Bélának egyébként Szécsi Margit is tisztelője volt, amit egyebek között a Kondor Bélának és a Kedves Samu! című költeménye is kifejezésre juttat,

12. Itt szeretném megjegyezni, hogy az Arccal a tengernek második kiadása Kondor Béla illusztrációi nélkül jelent meg.

2001. A ló és az angyal jegyében (Nagy László és Kondor Béla barátságáról). Forrás, 2001. 3. 68-73.

1986. A magyar irodalom története 1945 – 1975. II/2. A költészet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 841-845; 857-860.

1980. Egy másik életmű töredéke. In: Nagy László: Szárny és piramis. Magyar Helikon, 1980. 5-8.

1989. Nagy László tizenkét versének elemzése. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.

1996. Nagy László Mitologikus költői világa. Felső-Magyarország Kiadó, Miskolc, 1996.

1994. Gondolatok a könyvillusztrációról. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 7. A multimediális kommunikátumok szemiotikai textológiai megközelítéséhez (I). JGYTF Kiadó, Szeged, 1994. 9-17.

1998. „A kivirágzott kéz”: Ünnepek és szertartások, szerepek és gesztusok Szécsi Margit költészetében (Nagy László tusrajzaival). Püski, Budapest, 1998.

1986. Nagy László. In: A magyar irodalom története 1945 – 1975. II/2. A költészet. Szerk. Béládi Miklós. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 749-781.

1998. Szöveg és illusztráció. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 11. A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez (III). JGYF Kiadó, Szeged, 1998. 207-214.

1987. Angyal a város felett. Összegyűjtött versek Kondor-képekkel. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987.

1971. Ég és föld. Kondor Béla rézkarcával. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971.

1977. Csodafiu-szarvas. Kass János rajzaival. Utószó: Pomogáts Béla. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1977.

1980a. Szárny és piramis. Magyar Helikon. Válogatta és a bevezetőt írta Csoóri Sándor.

1980b. Kísérlet a bánat ellen. Összeállította Szécsi Margit. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980.

1994. Krónika-töredék. Nagy László naplója 1975. február 14-től 1978. január 29-ig. (Sajtó alá rendezte Görömbei András.) Helikon Kiadó, Budapest, 1994.

2001. Nagy László versei. (Válogatta és szerkesztette Nagy András.) Sziget könyvkiadó, Budapest, 2001.

1996. A vizuális költészet. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 9. A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez (I). JGYTF Kiadó, Szeged, 1996. 202-222.

1998. A nyelv materialitásáról. A vizuális költészet mint első lépés a multimedialitás felé. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 11. A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez (III). JGYF Kiadó, Szeged, 1998. 97-108.

1996. A multimediális humán kommunikáció elemzése interdiszciplináris keretének aspektusai. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 9. A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez (I). JGYTF Kiadó, Szeged, 1996. 19-25.

1998. Egy multimediális szöveg multidiszciplináris megközelítéséhez. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 11. A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez (III). JGYF Kiadó, Szeged, 1998. 11-17.

2001. A verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumok tipológiájához. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 14. 0. A szövegtani kutatás általános kérdései. 1. Kép és szöveg. 2. Kommunikáció a médiában. JGYF Kiadó, Szeged, 2001. 61-66.

1992. A szövegnyelvészet helye és feladata a szemiotikai textológiai kutatásban. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 5. Szövegtani kutatás: témák, eredmények, feladatok. JGYTF Kiadó, Szeged, 1992. 177-195.

1993. Az argumentatív értelmező interpretáció néhány aspektusa. Nagy László: Verseim verse. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 6. A verbális szövegek szemiotikai megközelítésének aspektusaihoz (II). JGYTF Kiadó, Szeged, 1993. 81-106.

1985. Égi s földi virágzás tükre. Kortársak Nagy Lászlóról. Veszprém, 1985.

1987/1988. Szófaji frekvenciák és kulcsszók Nagy László lírájában. In: Acta Academiae Paedagogicae Szegediensis, Series Linguistica, Litteraria et Aesthetica, Szeged, 1987 – 1988. 107-114.

2002. Interpretáció és illusztráció. Egy multimediális kommunikátum szövegtani megközelítéséhez. In: Andor József – Benkes Zsuzsa – Bókay Antal (szerk.): Szöveg az egész világ. Petőfi Sándor János 70. születésnapjára. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2002. 524-532.

1998. Interpretáció és illusztráció 1. Pilinszky János: Harmadnapon. In: Galgóczi László (szerk.): Alkalmazott nyelvészet a magyar nyelv és irodalom tanításában. Program és tanulmányok. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvi Tanszéke. Szeged, 1998. 131-144.


1. ábra	2. ábra


3. ábra	4. ábra


6. ábra	7. ábra


10. ábra	11. ábra