STÍLUS (gör.-lat.) – az a sajátos mód, ahogyan közölnivalónkat (gondolatainkat, érzéseinket stb.) szóban vagy írásban a megfelelően kiválasztott és elrendezett nyelvi elemek segítségével kifejezzük.

Maga a stílus görög eredetű szó. Kezdetben függőlegesen álló, hegyes tárgyat, oszlopot jelentett. A rómaiaknál már az íróvesszőt nevezték így, majd névátvitel útján az írás módját is vele jelölték. Ebben a jelentésben terjedt el aztán a stílus szinte minden nyelvben.

A régebbi stilisztikák főként az úgynevezett alakzatokat  tekintették a stílus eszközeinek. A mai, modern stilisztika ezzel szemben azt tartja, hogy a nyelvnek valamennyi (hangtani, szókincsbeli, alaktani és mondattani) eleme részt vesz a stílus létrehozásában.

A nyelvi elemek kiválasztását, vagyis a stílus alakulását számos tényező befolyásolja. Közülük a legfontosabbak a következők:

1. A mondanivaló tárgya: más nyelvi eszközöket használ például a tudós tudományos eredményeinek ismertetéséhez; és másokat a költő érzéseinek a kifejezésére.

2. A közlés célja: a tudományos munkák célja például elsősorban a megértés, ezekre tehát az értelmi jellegű nyelvi elemek használata a jellemző; az érzelmi hatásra törekvő szépirodalmi művekben viszont a szóképek, a festői erejű szavak stb. a gyakoriak.

3. A közlés körülményei: a helyzet, alkalom, az, hogy kinek szól a mondanivalónk stb. Más stílusban beszél például a tudós az akadémiai felolvasóülésen, mintha népszerűsítő előadást tart.

4. A közlő egyénisége: ha például ugyanaz a mondanivalója, a tárgya, a célja több irodalmi műnek, még mindig lényeges különbségeket találunk kifejezésmódjuk között, s ezt csak a szerzők különböző egyéniségével magyarázhatjuk. Lásd például Csokonai Vitéz Mihálynak a Tartózkodó kérelem és Vörösmarty Mihálynak az Ábránd című versét vagy Juhász Gyulának a Magyar táj, magyar ecsettel és Ady Endrének A magyar Ugaron című költeményét.

Lásd még: Egyéni nyelv és stílus, Szókép.