IGE. – Mint cselekvést, történést stb. kifejező szó a névszókkal szemben érzékelteti a változás, a mozgás folyamatát, s így használata mozgást, aktivitást visz a stílusba. Például:

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

(Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger…)

A belesűríthető tartalmi gazdagság (a cselekvés, történés stb. idejének, módjának, minőségének, továbbá alanyának, tárgyának a megjelölése) igen nagy tömörítő lehetőséget és kifejezésbeli sokoldalúságot ad az igének.

Az igék között sok olyan tő- és ragozásbeli alakpár van, amely stilisztikai tekintetben eltérő értékű. A hív – hí, óv – ó, vív – ví stb. sorban a rövidebb formák ritkák, régies hangulatúak, a kellene mellett a kéne, a volna mellett a vóna népi ízű, a tesz – teszen, leszek – lészek stb. alakpárokban a második helyen állók választékosabbak s egyben régies hangulatúak, a mondta – mondotta, múlt – múlott, nyílt – nyílott stb. sorban az utóbbiak kellemesebb hangzásúak, ritkábbak, ezért választékosabbak az első helyen álló köznyelvi formáknál. Például:

Bűvölten állt az utca. Egy sovány

Akác részegen szítta be a drága
Napfényt…

(Tóth Árpád: Körúti hajnal)

most még kemény fagyokkal jő reggel,

(Radnóti Miklós: Himnusz a békéről)

Hiszen neki nincsen gazdagsága,

Mit féltene, mit védeni kéne,

(Petőfi Sándor: A vén zászlótartó)

Mert hiszen, ha példát farkasokról vészen:

Ott is a rosszabbik az ő bátyja lészen.

(Arany János: Toldi V.)

…s álltomból nézni kezdettem a jobbik lábamot…

(Tamási Áron: Ábel a rengetegben)

Lásd még: Állítmány, Főnév.